Nem is gondoltad volna, hogy ilyen nehéz egy virágcsokrot szétbontani, pedig emlékszel, direkt Barbi kérte, hogy csak lazán kösse össze a száraknál a dekoros egy vintage stílusú spárgával, hogy jobban mutassanak majd az öblös üvegvázákban. Ezek a vázák most darabokban hevernek az impozáns rendezvényterem járólapján szerteszét. A szilánkok között burgundi dália, púderszín rózsaszirmok, itt-ott egy-egy ekrüben is, csak hogy meglegyen a burgundi blush színpaletta, amit a Pinteresten talált Barbi, és rögtön beleszeretett, a burgundiba, ami, hiába mondja, hogy nem, de az csak simán vörös, és a diplomaosztód fojtogató emlékét juttatja eszedbe, a vörös szegfűket, a zöldek és a tömény szúrós illatát érzed máris az orrodban, és újra látod apádat magad előtt, már részeg, mire a vendégek megérkeznek, de Barbi teljesen bezsongott, csillogott a szeme, ahogy a dekorossal lapozgatta a képeket és a szalagmintákat, és inkább ráhagytad.
A földön ott a rengeteg vágott zöld is kicsi darabokban mindenütt. Az eukaliptusz levelei, mint megannyi pénzérmék, beborítják most a termet. Terv szerint a székeket, az asztalokat, az ajtókat, és az utólag koptatott, rusztikus köszöntő táblát díszítették volna körbe-körbe, de onnan már letépted; a köszöntő táblát, amit te vettél, mert tetszett a tölgyfa tiszta, eleven színe, de Barbinak a háromdés szempillái alatt egy csíkban összeszűkült a szeme; épp kezdtél megharagudni rá, hogy most már tényleg megmondod neki, hogy mi van, mert te is itt vagy ebben az átkozott, túlillatosított nappaliban, ebben a készülődő házasságban, mi az hogy benne, te vagy az, aki ezt lehetővé tetted azzal, hogy megvetted azt a gyűrűt, azzal a kővel, abban a színben, és ott, ahol végül is Barbi javasolta. Barbi, aki épp lábujjhegyre állt, és megcsókolt úgy, hogy a lélegzeted is elakadt, s mondta, hogy megrendelte az Annie Sloan Chalk Paint Old White árnyalatát, mert ezzel fogja lekenni a dekoros azt az unalmas, stílustalan tölgyfa táblát, de ezt már csak úgy odalehelte a csók mellé a szádra, te pedig csendben elfelejtettél haragudni rá. Nincs a helyén a tápszeres vízzel teleitatott virágoázis sem, meg a krémszín damasztszalvéta, a kristály borospoharak. Lesodrod az ültetőkártyákat is a főasztalról, Barbi anyut, Barbi aput, Barbi tesót, a szertartás utánra külön meghívó szólt; sajnálja, de anyád vállalhatatlan, füledben Barbi hangja cseng, pont úgy, mint egy ultrahangos fogkőeltávolító; a gyertyák, a háromkaros gyertyatartó, a greenery köszönőkártyák már mind a padlón. Te hiába kérted, hogy legyen mindenki itt, hogy legyen minden egyszerű, de hiába.
A legtermészetesebb dolognak most az tűnik, hogy a süteményeknek kirakott, harminckét centiméter átmérőjű, lazacszínű Wedgewood porcelán kínálót földhöz vágd; nem is igazán vágod, csak kézbe veszed, és lassan szétnyitod az ujjaidat, a többit elvégzi a gravitáció meg a padló. Egy pillanatra megakad a tekinteted a karórádon. Ez a drága okosóra a harapott almácskával; tőle kaptad, hogy mindig lásd a bejövőt, hogy mindig elérjen, hogy ezen a kis ponton, a csuklódon át, a bőröd alá bebújjon, a gerinced mentén az agyadig felkússzon, és minden gondolatodat újraírja. Azt mondja, a svájci órád, amit az első fizetésedből vettél, nem méri a pulzusod, és egyébként sincsenek benne a legújabb szívelektródák, nem divatos asztroszürke alumínium a tokja, és te hiába mondod, hogy futni eddig is tudtál nélküle, és nagyon jó volt a régi órád úgy, ahogy volt, ő hajthatatlan és jön az újratervezett digitális crown-nal meg az S4 chip architektúrával.
Most épp százhúszperperc a pulzusod. Írsz egy üzenetet Barbinak, státusza elküldve, látod az összetörhetetlen kijelzőn. Leveszed, és odadobod az üres színkavalkádba a fekete órádat is.