novella

Kartali Zsuzsanna: A Jáde Nyúl

Nem kúszott, de nem is szökdelt ostoba felelőtlenséggel. Komótosan és magabiztosan lépegetett, egyszerre csak az egyik lábát emelve fel. Sose láttam még nyulat így közlekedni.

A közvilágítás erős konkurenciát kapott aznap éjjel: tombolt a telihold. A giccses bárányfelhő-keretet lázadón szaggató, kontrollvesztett égi lámpás olyannyira nem volt közhelyes, hogy megérdemelt egy kattintást. Előhúztam a mobilom.

Fotózás után megnyitottam a képgalériát. Nem szeretem bent hagyni az esetleg elrontott fotókat.

A holdnak a telefonban éppolyan hibbant képe volt, mint égi eredetijének, csupán egyetlen szépséghibával. A képen egy nyúl alakú felhőfolt is terpeszkedett.

Nem emlékszem, hogy őrizetlenül hagytam volna a jeges teámat a romkocsmában, de ez akkor sem felhő, ingattam a fejem. Az a folt határozottan úgy festett, mint a holdbéli Jáde Nyúl.

Legfőbb ideje lett volna már ágyba kerülnöm…

A gyökerektől hepehupás, árnyékok szabdalta járda helyett a nemrég újraaszfaltozott úttesten szedtem a lábam. Cipőm kopogása visszhangot vert a házfalakon, amitől önkéntelenül lábujjhegyre emelkedtem. Így fordultam be a sarkon, de ott leragadtam, mintha még mindig friss lett volna az aszfalt.

Az úttest közepén egy gömbölyű, hófehér nyúl üldögélt.

Rubint tekintetét várakozón vetette rám, és egy pillanatra két lábra is állt, hogy jobban szemügyre vehessen. Úgy dönthetett, tetszem neki, mert felém indult. Nem kúszott, de nem is szökdelt ostoba felelőtlenséggel. Komótosan és magabiztosan lépegetett, egyszerre csak az egyik lábát emelve fel. Sose láttam még nyulat így közlekedni. Mozgásával arra sarkallt, hogy gondolkodás nélkül elinduljak felé.

Józan eszem maradéka eközben azt mérlegelte a háttérben, nem veszett-e az állat. Hogyhogy nem fél tőlem? Én pedig hogyhogy félek, és miért akarom mégis a karomba venni?

Lehajoltam hozzá, és végigsimítottam a hátán. Mozdulatlanul tűrte. Első érintésre hűvös bundája izzott, mint a kályha, minden szőrszála végén egy-egy holdsugár vibrált. A második simításba már virágszirom-tapintású füleit is belehajlítottam, hogy a mozdulat végén összemarkolhassam a lapockája fölötti irhával. Nem tiltakozott, így hát fölemeltem. Súlya alapján akár márványból is lehetett volna, a másik kezemmel is meg kellett támasztanom, hogy elbírjam. Nyugalmának leple alatt felhúzott íjként feszültek hosszúkás, hátsó talpai. Éreztem, hogy egyetlen felesleges mozdulatomra hasba rúgna és elugrana, de hazáig meg sem moccant.

A kapu előtt még mindketten meggondolhattuk volna magunkat, mert le kellett tennem a nyulat, hogy a kulcsaimat előkeressem. Hagyta, hogy utána újra felnyaláboljam, és velem ellentétben nem rezzent össze, amikor a vállammal visszalökött kapu döndülve becsukódott utánunk.

Törpenyulaim finom mozdulatokkal szálazták a szénát a kerti karámba beszűrődő holdfényben. Dézi, a kosorrú, lógó fülű nőstény egy gyors oldalpillantással nyugtázta ugyan a fehér herceg érkezését, de nem hagyta abba a táplálkozást. Teknőctarka háta sáros medicinlabdaként domborodott. Párja, a koromfekete és oroszlánfejű Borzas azonban egy varázsütésre elvesztette addig kétségbe vonhatatlannak hitt macsóságát. Úgy tetszett, hirtelenjében eredeti méretének felére zsugorodott, és bozontos prémgallérja is megfakult. Ezt ő maga is érezhette, mert egy pillanatnyi tétovázás után eltűnt a ketrec talajába fúrt nyúlüreg mélyén.

A Jáde Nyúl – mert nem lehetett más, mint a kínaiak mágikus holdbéli állata – uralkodói méltósággal foglalta el új rezidenciáját, és igázta le annak régi lakóit.

Dézi nyuszi másnapra levetkőzte közönyét, és attól fogva ájult imádattal sürgölődött a fehér tünemény körül. Borzas nem mutatkozott a felszínen. Jáde még aznap éjjel elintézhette őt odalent, de erről sem egy földgöröngy, sem egy vérfolt nem árulkodott a jövevény holdezüst bundáján.

A következő holdtöltekor a fehér herceg elhatározta, hogy a kert is az övé lesz. Ásott egy rövid, de célszerű alagutat a drótháló alatt, és reggel már a répát egyelte. Leereszkedő méltósággal várta meg, hogy érte menjek, és kegyesen engedte, hogy fenségesen integető füleit a hátára hajtva, nagy tisztelettel megmarkoljam a prémkabátját. Ha lehet, még annál is súlyosabb volt, mint egy hónappal korábban.

Rutinosnak szánt mozdulattal a talpa alá nyúltam, de ez most már felségsértésnek számított.

Az is hiba volt, hogy a gyomorszájamat ért dupla rúgás hatására nem engedtem el, csak önkéntelenül fogást váltottam rajta. Gallérja helyett a derekánál próbáltam megtartani, így villámgyorsan hátrafordulhatott, és a szájában hordott borotvaéles harapófogót a felkaromba mélyeszthette. Könnyedén áthatolt védelmi vonalaimon; sárga fogai nemcsak a könnyű kardigánt tépték fel, hanem alatta a bőrt és a húst is.

Mire bekötöztem a sebet, Jáde már nem volt a kertben.

Hunyorogtam, mint akiről éppen lefoszlik a bűbáj, majd ahelyett, hogy tűvé tettem volna a szomszédságot, bekúsztam a karámba, és Borzast szólongattam. Persze hiába.

Dézi elnézően figyelte, ahogy épen maradt karommal hiába kotorászok az üreg felső, keményre döngölt szakaszán, majd betéglázom a kertbe vezető friss alagutat.

Néhány holdtöltével később nyolc apró, fehér gombóc jött fel a nyúlüregből, és imádattal bámulták a holdat.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: