Nadia – egyetlen útitársával szemben – mozdulatlanul ül a kárpitozott vonatülésen. Szorosan magára tekert hordozókendőben alszik három hónaposa. Fél szemmel sandít az idős nő ide-oda kapkodó kezeire, amikkel az a táskája tartalmát ellenőrzi. Kint már sötét van, és a vonatfülke halvány fényében is csak nehezen lehet megtalálni, amit keres.
Kelenföld. Kimondhatatlan volt ez a szó Nadia számára, bár a latin betűket el tudta olvasni. A cirill mellett tanulták ők ezt az ábécét is az iskolában.
Amikor Anna elégedetten lelassul, a vonat megindul az állomásról. Anna kínosan rámosolyog Nadiára, de az nem viszonozza. Helyette megsimítja a mellkasán szuszogó kisbabáját és lenéz. Az idős nő harisnyás térdkalácsának formája jól kivehető a félhomályban is. Sosem látott még így női lábat a sajátján kívül. De a kézfeje ismerős. Elvékonyodott bőr és töredezett körmök. Az övé is pont ilyen. De most nem a házimunka, hanem a mögötte lévő kilencszáz kilométer miatt.
Egy magas termetű, bajszos férfi vágja ki a fülkeajtót. Budapest-Wien, ticket! Anna a kalauz felé nyújtja a jegyét. Nadia megérti a mozdulatot, és ő is óvatosan kotorászni kezd a holmijai közt. Nem találja a jegyét. Na, ne játssza itt az agyát, ha nincs érvényes menetjegye, le kell szállnia a vonatról Tatabányán, mondja a férfi, tekintetét az idősebb nő felé fordítva, hátha az majd lefordítja, amit mond. Nem vagyunk együtt, válaszolja, pedig nem kérdezték. Nem is gondoltam én azt, néni, csak ezek a migránsok azt hiszik, nekik mindent lehet.
Az idős nő kérdően néz Nadiára, szemeivel kér engedélyt, hogy a táskájába nyúljon megkeresni a jegyet. Mindketten tudják, ha Nadia most megmozdulna, a kicsi azonnal felébredne. A vonaton pedig senki nem örülne egy síró csecsemőnek. Anna kiveszi a viseltes poggyászból a jegyet, és egy határozott mozdulattal a kalauznak adja. Itt van – teszi hozzá –, van jegye! A férfi valamit hümmög a bajsza alatt, csipog egyet a készülékével, hátat fordít, és ahogy érkezett, úgy távozik.
Ne is foglalkozzon ezekkel, legyint az idős nő, mire Nadia erőltetetten mosolyog és megigazítja a csadort a fején. Anna, mutat magára, aztán a mutatóujjával Nadiára. Te, kérdezi, miközben a termoszból két bádogbögrébe önti a forró mentateát. Megkínálja útitársát. Nadia a nevét mondja, elfogadja az italt, és lassan kortyolgatni kezdi.
“Lepa”, ezt mondja Annának, és végighúzza ujjait a csadoron, mintha a haját simítaná. Anna ettől zavarba jön. Három óra, mutatja ujjain az utazási időt. Alvás, két kezét egymáshoz illeszti és balra billentett feje alá teszi, a szemét becsukja, így mondja el, mi következik most. Anna behúzza a függönyöket a halvány fényű fülke ablakán, és vetkőzni kezd. Először a cipőit, majd az ágyékánál lyukas harisnyát veszi le magáról. Ahogy a megsárgult blúzát gombolni kezdi, azonnal észrevehetővé válik a heg a hasán. Ő is anya. Neki is van. Hátranyúl, kikapcsolja a melltartóját. Nadia tudja, hogy nem kéne bámulnia, de nem tudja levenni a szemét Anna testéről. Anna ebből semmit nem érzékel. Felveszi a hálóingét, és a levetett ruháit gondosan a táskájára hajtogatja. Mindent a feje alá tesz. A kabátjával betakarózik. Jó éjszakát, mondja, aludnom kell egy kicsit. Amint megérkeznek majd, Anna munkába áll, takarít, de ezt már nem mondja el a fiatal anyukának. Hátat fordít neki. Nadia nem érti, amit a nő mond. Mégis irigyli őt. Erre gondol, mikor a kinti sötétségbe bámul meredten. Ő biztosan nem alszik el, gondolkodnia kell.
Nem tudja még, merre tovább a bahnhoftól. Bahnhof. Csak ezt az egy német szót jegyezte meg, amikor néhány hete elindult Koszovóból. A baba nyöszörög, Nadia feláll vele, egyik lábáról a másikra helyezkedik, ringatja. Megértem, hogy félsz – ezt súgja a fülébe. De nem sikerül megnyugtatnia. Sírni kezd.