novella

Rubicsek Máté: A fontos ember

Nem tudta élvezni vakációját. Céltalanul lődörgött a parton, vagy a tévé előtt szívta egymás után a cigarettákat. Látta magát, ahogy véletlenül rossz mappába rakja a számlákat. ,,Elvesztem! Kirúgnak, munkanélküli leszek, nem fogom tudni fizetni a számlákat, és mehetek a híd alá!” – sírta az üres szobának.

Lihegve lépett a helyiségbe, kezében két hatalmas iratköteggel. A sok használattól elszürkült fehér inge izzadtan tapadt testéhez. Még az apja protezsálta be Gézát a Központi Hivatalhoz 1965-ben, azóta dolgozott az olcsó tintaszagtól bűzlő alagsorban, irattárosként. Egy régi pletyka keringett róla a dolgozók körében, miszerint az akkori igazgató, és az egyik főosztályvezető, 1985 májusában fogadtak egymással, hogy nem fog megtalálni egy 1968 augusztus 27-én archivált iratot. Az igazgató sajnálatára kevesebb, mint egy perc alatt a kezébe nyomta a dokumentumot. A győztes főosztályvezető egy üveg Coca-Colával lett gazdagabb.

Miközben a poros falat támasztotta, Géza úgy érezte, valami megváltozott. Nehézkesen vette a levegőt, ereje kezdte elhagyni, alig bírta felpakolni a nehéz papírkötegeket a vaspolc felső részeire. Elhatározta, hogy szív egy kis friss levegőt. Kilépett a hátsó udvarra vezető ajtón, és egyből megpillantotta a portásként dolgozó kövér Pistát, ahogy zöld, molyrágta mellényében jókedvűen pipázik az árnyékban. Géza sodort cigarettát vett elő egy viharvert fém cigarettásdobozból, és rágyújtott. Miután kipletykálták magukat a felsőbb szinteken folyó piszkos dolgokról, Géza mesélni kezdett Pistának a problémáiról.

  • –       Nincs itt semmi baj, ez csak egy kis munkahelyi kiégés! – mondta Pista, miközben kiköpködte foga közül az olcsó dohányt. – Pihenj egy kicsit!

Géza tanácstalanul vakarta fejét.

  • Azt hogyan kell? – kérdezte bárgyún.
  • Ne legyél már ennyire fafej! – röhögött a portás. – Vegyél ki szabadságot és utazz el, mondjuk a Balatonra! Az egy jó hely, az asszony is szereti.

Géza nagyot sóhajtott. Nem volt családja, egyedül élt egy kis garzonlakásban, ami tele volt fémszekrényekkel, benne számlákkal és egyéb iratokkal. Minden papír oda került, amit a saját életéből archivált.

Pista textilzsebkendőt vett elő, hogy megszabadítsa mellényét egy nyálas dohánydarabtól.  

  • Meg ne lássalak itt a jövő héten! – vigyorgott fekete fogaival, és még mielőtt Géza megszólalhatott volna, betette pipáját az egyik virágládába, és visszacammogott az épületbe.

Gézát kétségek gyötörték, nagy nehezen mégis rávette magát, hogy kivegyen egy hét szabadságot. Amikor hétfőn felébredt, furán érezte magát, hogy nem kell munkába mennie. Miközben a muskátlikat locsolta az erkélyen, eszébe jutott Pista ötlete. A Balaton. Fütyörészve vette elő a pár nappal ezelőtt archivált újságot az egyik zöld szekrényből, megkereste benne az apróhirdetéseket, és kedvenc golyóstollával buzgón bekarikázott néhány cikkelyt. Izgatottan ült le piros fotelébe, és telefonálni kezdett. 

Az egyik helyen rideg volt vele a recepciós, ezért köszönés nélkül le is tette a telefont, a másik helyen pedig a nyolcadik csöngésre se vették fel. Elkeseredetten gyújtott cigarettára, mikor a Magas Platán panzió hirdetésén megakadt a szeme. Mutatós faházakat látott egy hatalmas telken. Tetszetősnek tűntek. A második csörgés után barátságos női hang szólt a telefonba, és Géza rögtön félrenyelte a füstöt. Néhány másodpercig nem tudta abbahagyni a köhögést. A recepciós türelmesen várt. Géza végül megtudta, hogy a panzió közel van a parthoz, a faházak kényelmesek, több napra is megéri kibérelni, mert most nagyon olcsó. Géza homlokán súlyos izzadságcseppek csillogtak, mire úgy döntött, hogy keddtől vasárnapig lefoglalja az egyiket. Amint befejezte a hívást, rohant csomagolni. 

A lakásban uralkodó katonás rendnek köszönhetően fél óra múlva már minden holmija az ütött-kopott bőröndben lapult. Miután mindennel végzett, nem tudott mit kezdeni magával, céltalanul járkált a lakásban. Végül leült a tévé elé, és egy vetélkedőre kapcsolt.

Másnap reggel már fél nyolckor a piros Suzuki csomagtartójában landolt bőröndje. Géza még egyszer körüljárta a lakást, megbizonyosodott róla, hogy mindene megvan, és már indult is az autópálya felé. Azon kapta magát, hogy izgul, és görcsösen szorítja a kormányt. Idejét sem tudta, hogy mikor nyaralt utoljára. Szülei nem pártolták ezt a fajta kikapcsolódást, mindketten munkamániásak voltak, a havonta egyszeri Skála látogatás számukra kimerítette a kirándulás fogalmát. Géza rácsodálkozott, hogy milyen gyorsan húzott el mellette egy fekete BMW. Megpróbált ő is felgyorsulni, de az öreg járgány erősen rázkódni kezdett, ezért visszalassított.

Fél tizenkettőkor érkezett a Magas Platánhoz. A recepciós átadta a hetes számú kulcsot és a foglalási papírokat, melyeket Géza nagy gonddal egy dossziéba tett. A faház műanyag padlója ragadt a kosztól. Az asztalra ki volt téve a dohányozni tilos tábla, de Géza boldogan rágyújtott, és az éjjeliszekrényen talált poharat kinevezte hamutartónak. Bekapcsolta a tévét, és hamarosan mély álomba merült.

Másnap elindult, hogy felfedezze a közeli strandot. A nap sütött, boldog gyerekek szaladgáltak a parton. Leterítette ütött-kopott fehér törölközőjét egy fa tövébe, és elindult, hogy ússzon egyet. A víz lassan mélyült, kerülgetnie kellett a lubickoló embereket. Mikor beljebb ért, visszanézett a part felé. ,,Mennyivel jobb lenne minden, ha lenne családom!” – gondolta úszás közben. Elárasztotta az érzés, hogy az elmúlt negyvenkét év alatt mennyire nem volt szerencséje a nőkkel, mindegyikük talált jobbat, mint ő. Szomorúan ment vissza a törölközőjéhez, lefeküdt, és behunyta szemét. Próbált valami örömtelire gondolni. Felidézte az alagsori irattárat, ahol néhány héttel ezelőtt rendet rakott. Sikerült minden egyes papírt dátum szerinti sorrendbe tennie. Két napig tartott. Elképzelte magát, ahogy rendezgeti a dokumentumokat, mindent szépen a megfelelő helyre, és megnyugodott.

Hirtelen felpattant, mintha megcsípték volna, kezébe temette arcát, és hangosan káromkodni kezdett. Egy közelben ülő anyuka rosszallóan nézett rá. Ő maga is megrettent, mert bevillant, hogy a két évvel ezelőtti számlákat véletlenül a tavalyiakhoz tette. Mit fog szólni az igazgató, ha megtudja? Búcsút mondhatok az állásomnak! – kesergett magában.  Egy kisgyereket bámult, ahogy a víz felé szalad, de közben a testében szétáradó hidegre figyelt. Rágyújtott, és sétálni indult. Éppen egy focipálya mellett haladt el, mikor sípszót hallott.

– Kirúgás! – kiáltotta a bíró a játékosoknak.

– Kérem, ne! – szólalt meg hangosan a gondolataiból felriadó Géza.

– Talán ellenvetése van, jóember? – kérdezte egy közelben álló napszemüveges férfi.

– Nem, dehogy! – rebegte az irattáros, és már ott sem volt.

Nem tudta élvezni vakációját. Céltalanul lődörgött a parton, vagy a tévé előtt szívta egymás után a cigarettákat. Látta magát, ahogy véletlenül rossz mappába rakja a számlákat. ,,Elvesztem! Kirúgnak, munkanélküli leszek, nem fogom tudni fizetni a számlákat, és mehetek a híd alá!” – sírta az üres szobának.

Hétfőn remegő lábakkal nyitotta ki az irattárat, gyorsan szaladt a dossziékhoz, hogy a megfelelő helyre tegye a számlákat. Megkönnyebbülve rogyott le székébe. Néhány perc múlva kopogtak az ajtón, Márta volt az, a recepciós.

– A főnök üzeni, hogy beszélni akar veled – mondta, és már ott sem volt.

Gézának teljesen kiszáradt a torka. Bekapott egy Negrót, és elindult az emeletre. Rácsodálkozott, hogy mennyire szép és rendezett minden. A padló ragyogott a tisztaságtól, a folyosók fényárban úsztak. Azt kívánta, bárcsak soha ne érne oda a főnökhöz. Megállt az ajtó előtt, és hallgatózott.

– …őt is ki fogom rúgni – mondta valaki.

Géza felnyögött, és véletlenül lenyelte a cukorkát. Minden bátorságát összeszedve bekopogott az ajtón.

– Szabad! – szólalt meg ugyanaz a hang.

Belépett az elegáns irodába, a hatalmas faasztal mögül egy idősödő, öltönyös, szemüveges férfi nézett rá.

– Beszélni szeretett volna velem…

– Igen, igen, jöjjön csak… – kezdte mondandóját az igazgató. – Tudja, a rendszerváltás miatt már nem tudunk annyi embert alkalmazni, mint korábban, ezért leépítést tartunk…

Essünk már túl rajta! – fohászkodott magában Géza.

– …az a Coca-Cola, amit 1985 nyarán vett nekem az igazgató, azt magának köszönhetem. Nagyon finom volt! – fejezte be vigyorogva az igazgató.

Géza igyekezett alkalmazkodni a helyzethez. 

– Igen, emlékszem, egy iratot kellett megtalálnom…

– És meg is találta, szinte azonnal! – kiáltott fel nevetve az igazgató.

– Akkor…nem leszek…kirúgva? – kérdezte vontatottan Géza.

– Miből gondolja, hogy ki akarnám rúgni? – komolyodott el az igazgató.

Géza közelebb hajolt.

– Mielőtt benyitottam volna az irodába, meghallottam, hogy a főnök úr azt mondja hangosan, hogy ,,őt is ki fogom rúgni.”

Az igazgató elmosolyodott.

– Tudja, a dolgozók listáját néztem, és rájöttem valamire. Megígéri, hogy nem mondja el senkinek?

Az irattáros bólintott.

– A cégünk jogásza és a könyvelője felesleges, őket fogom kirúgni. De egy olyan fontos ember, mint maga, az irattáros, nélkülözhetetlen a cégnél.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: