Itt ülök a szobámban. Nézek ki a fejemből, na meg az ablakon. Szemben a lepusztult házfal. Minden szürke. Dzzzzzzs, már megint az építkezés zaja. Három éve építik a szállodát majdnem szemben. Három éve ébredek a betonkeverők, flexek és még ki tudja, milyen eszközök zajára. Eddig suliba jártam, így nem zavart napközben a munkazaj. De most már három hete itthon ül az egész család. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz együtt lenni. Gondolkoztam is már, hogyan tudtak régen az emberek egy kis házban élni 11-12 gyerekkel. Teljesen magam alatt vagyok.
– Peti, kész a reggeli! – üvölti anya. Naná, bekiabál a konyhából, nem jön be a szobámba. Lehet, hogy már rég le kellett volna vennem az ajtómról a Do Not Enter táblát? Azt hittem, nagyon vagány vagyok, hogy kijelölöm a saját teremet a lakáson belül. Először senki nem vette figyelembe, de kitartó felháborodásom meghozta az eredményt. Már nem jönnek be, pedig néha nem bánnám, ha megtennék.
Megkeresem a lábammal a papucsomat, és kicsoszogok a konyhába. Finom, friss kifliillat fogad. Azért azt el kell ismernem, hogy ennek a bezártságnak nagy előnye, hogy anya egyre több időt tölt itt, és egyre jobb dolgokat süt-főz. Apa, és Kriszti – a nővérem -, már vajazza a kiflit. Kriszti előtt kakaó, apa előtt tejeskávé. Anya természetesen még nem ült le, ez is mennyire tud idegesíteni, hogy nem tud leülni és nyugodtan enni. Azért ne gondoljátok, hogy én teljesen haragban vagyok a világgal és a szüleimmel. Á, dehogy, csak mostanában, a négy fal között, olyan békétlen vagyok. Még a szar is ízetlen, ahogy nagyapám szokta mondani.
– Szeretnénk megbeszélni veletek valamit – szól apa.
Jézusom, mit akar mondani? A filmekben ilyenkor jelentik be a szülők, hogy bár nagyon szeretik a gyerekeiket és egymást is, de sajnos az együttélést már nem szeretik, és mindenkinek jobb lesz, ha külön költöznek. Riadtan nézek Krisztire. Próbálom kitalálni, hogy ő hallott-e már valamit. Bambán mered maga elé, és jól láthatóan ugyanazok a gondolatok járnak a fejében. A kávéfőző sípolva jelzi, hogy lefőtt a kávé. Anya, aki a mosogatónál áll, összerezzen, kicsúszik a kezéből a tányér, és széttörik a földön. Döbbenten nézem, hogy a kedvenc Piton tányérom tört darabokra. Rögtön arra gondolok, hogy a gyerekkorom is így fog szilánkokra törni, és ha szerencsém van, akkor egyszer majd összeragaszthatom az egyes részeit. Most már biztos, hogy a válást akarják bejelenteni. Próbálok arra gondolni, hogy ez nem a mi hibánk, hogy a barátaim egy részének is elváltak a szülei, és azóta sokkal boldogabbak. (A barátaim meg a szüleik is.) De alig tudom visszatartani a könnyeimet.
– Nos, mint tudjátok, anya meg én a tudomány talaján állunk, és semmilyen misztikus összeesküvés-elmélet, homályos jóslat nem hat ránk. Titeket is arra tanítottunk, hogy ne engedjétek magatokat befolyásolni ezekkel a sületlenségekkel.
Na szép, jön már megint ezzel a bölcselkedéssel, pedig igenis jó szórakozás idegenekről, rejtélyes dolgok megoldásáról olvasni. Lopva ránézek Krisztire. A kis képmutató – gondolom. Tiszta szemmel – tényleg mindig ez jut eszembe, olyan a szeme fehérje, hogy olyat még nem láttam, és úgy ül a közepén a valószínűtlenül kék szemgolyója, mint tengerszem a havas csúcsok között. Néz apára, és elragadtatott arccal bólogat. Persze, most ő a szófogadó, jó kislány, de ki mutatta meg, hogy egy egyszerű Google kereséssel „megmagyarázhatatlan rejtélyek” micsoda világába pottyanunk. El kell ismernem, hogy beszippantott ez a világ. Sokszor úgy látom magam, mint egy áldozat, aki menekülni próbál a világhálóból. Milyen jó név ez a világháló. Minek van hálója a természetben, na, minek? Naná, hogy a póknak. Ha valami bekerül ebbe a ragacsos hálóba, annak nincs menekvés. Szinte látom magam, ahogy lépkedek a világhálón rácsról rácsra – most meg a kézi kapu hálója villan be -, és próbálok eljutni a szélre, de mikor elérem az utolsó rácsszemet, hirtelen megsokszorozódik, mint a Csodák Palotájában a tükörképünk. Ideje apára figyelni, mert még mindig hallom, hogy beszél, csak már megint eltévedtem az agyamban, és nem tudom mit mond.
– Azért, hogy ezt megtehessük, el kell költöznünk – mondja apa.
Miről maradtam már le megint? – üvöltök a fejemben. Miért nem figyelek jobban, mikor a szüleim éppen fontos dolgokról akarnak beszélni? Persze, tudom a választ. Soha nem is figyeltem. Van bennem valami időzítőféle. Ha öt mondat után még mindig nem tudom, hova akar valaki kilyukadni, egyszerűen kikapcsol a figyelmem. Ezt már az iskolában is észrevettem. Leginkább a történelem órákon fordult elő. Apa kérdőn néz rám. Hűha, most reagálni kell valamit. Jelentőségteljesen összehúzom a szemöldököm, és azt mondom: Ühüm.
Anya boldogan tapsol egyet, amitől összerezzenek, Kriszti meg gyilkos tekintetet vet rám. Ebből rögtön rájövök, hogy nem volt helyes a válaszom.
Anya odaáll apa mellé, és boldogan mosolyogva néz ránk.
– Nagyon örülök, pockok, hogy megértettétek milyen fontos ez az ügy nekünk. Köszönjük.
A jövő héten meghirdetjük a lakásunkat, és keresünk egy kis házat valami csendes helyen. Arra kérlek titeket, hogy kezdjetek el csomagolni.
Elsötétül előttem a világ. Nem, nem ájulok el, csak olyan, mintha kiesnék a valóságból. Van előttem valami füstszerű anyag, és csak körvonalakat látok. Mintha árnyak lennének. Minden imbolyog és mozog. Kétségbeesetten keresem Krisztit. A jól ismert „na most boldog vagy?” kifejezéssel néz rám. Érzékelem, hogy elindul a szobája felé, én pedig követem. Látom magam, amint lehajtott fejjel, megereszkedett vállal lépkedek a nyomában a szürkeségben, és remélem, hogy ő majd hamarosan világosságot gyújt az agyamban. Kriszti hatalmas erővel vágja be a szobája ajtaját az orrom előtt. Tudom, lezárult valami, de a jövő még ködösen sem dereng fel előttem.