Koskovics Éva: Hegytető és nyugat

Némely napokon kifejezetten boldoggá teszi az, hogy ilyen szép helyen élhet. A csúcsra felérve nézi a gyönyörű tájat. Miért van az, hogy az összkép valahogy mégsem pozitív? Miért morog annyit? Ezt is a klimax okozná? Nem gondolja. Már csak azért sem, mert sok ismerős hasonló élményekről számol be. Eszébe jut a riport a rádióban azzal az egészségügyi szakértővel. Mesélte, hogy hívná haza a gyerekeit Angliából, de azok értetlenül néznek rá, és azt kérdezik: Ide, ebbe a Balkánba, ebbe a reménytelen országba akarsz minket visszahúzni, tényleg? Azt mondja, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ekkor döntötte el, hogy beleáll az ügybe. Eddig mindig igyekezett távol maradni a politikától, de most arra gondolt, ha tényleg azt szeretné, hogy hazatérjenek a gyerekei, akkor neki is kell tennie egy élhetőbb országért. Egy másik ismerős meg azt mondta nemrég, hogy megbeszélték a feleségével, kivárják a következő évet, és ha tényleg nem változik itt semmi, lelépnek. Ők igazán türelmesek voltak, civilként tett is érte, hogy jobb irányba terelje az embereket. De belefáradt. Most azt érzi, hiábavaló. Olyan, mintha lenne valami félelmetes erő, ami a normalitás ellen hatna, mintha elfelejtettük volna, milyen volt az élet a rendszerváltás előtt. Meg azelőtt. Meg még azelőtt.

Ül a hegytetőn, most sehol egy ember. Ilyenkor a legjobb. Szeret így időzni idefenn. De most nem hagyják nyugodni ezek a kérdések. Belegondol, hány ismerőse él már kinn, hány ment ki az elmúlt tíz-húsz évben! Hány barátnak, rokonnak vannak kinn a gyerekei? Szörnyű! Vagy nem? Nem így kellene ezt felfogni? Hisz régen is mentek, mindig sokan elmentek. Igaz, legtöbbször nekik is megvolt a nyomós okuk rá. De az ő generációjának volt pár éve, mikor komolyan elhihették, mostantól már jó lesz, jöhetnek-mehetnek kedvük szerint. Ami eddig itthon hiányzott, az végre meglesz, ami eddig rosszul működött, az itt is jó lesz. Hiszen megvan a minta. Mi is nyugati módon akarunk élni, dolgozni.

Ahogy ezen morfondírozik, visszarepül a múltba. Eszébe jut az első nyugati útja. 1984. Az egyetem harmadik éve után. Sok egyetemista élt ezzel a lehetőséggel: megvették az Inter Rail igazolványt, hogy bárhova utazzanak vele Nyugat-Európában. Ahol többségük még soha nem járt. Nem volt így sem egyszerű mutatvány ez, hisz háromévente lehetett csak némi valutakeretet kapni, és Nyugat-Európa a keletről érkezők számára drága volt. Könnyen talált egy magához való útitársat. Zoli, az évfolyamtársa egy hozzá hasonló, lelkes, vidéki srác volt. Akkor még nem mutatta semmi jelét annak, hogy a nevével majd egyszer a száz leggazdagabb magyar listáján találkozik újra.

Volt egy csodás hetük Párizsban, tele élményekkel. Lubickoltak benne. Aztán jött a feketeleves. Jó kis kiképzés lett belőle, tapasztalatszerzés. Élete nagy élménye, de ott és akkor volt pár necces pillanat, amikor rosszabbul is elsülhetett volna.

A párizsi hét utolsó estéjén felszálltak a Bordeaux-ba tartó vonatra, óceánt akartak látni. Aztán semmi nem volt olyan, mint képzelték. Nem akartak csomagmegőrzőre költeni, cipelték a hátizsákot. Lődörögtek, aztán lepihentek egy parkban, de rájuk szóltak, hogy menjenek onnan.  Aztán este felülhettek végre a vonatra, amely Barcelonába ment. A vonat nem volt tele, sikerült kifogniuk egy kupét, ki lehetett nyújtózni. Fáradtak voltak, de ő nehezen aludt el. A vonaton nagy jövés-menés volt, többször benyitottak hozzájuk, de szerencsére nem akart más beülni hozzájuk. A jegyellenőrzés még este lezajlott. Reggel a határellenőrzésre ébredtek. A határőrök csak annyit mondtak, ’passport’. Zoliban hirtelen megfagyott a vér. Kereste a kishátizsákját, amit este feltett a csomagtartóra. Nem volt ott. Abban volt az útlevele, a pénze, az útikönyvek, a fényképezőgép. Az Inter Rail igazolványt este kivette, mikor a kalauznak megmutatta. A feje alatt volt. Borzalmas felismerés volt, amikor ráébredtek, hogy kirabolták őket. A sok nyitogatás, amit félálomban észlelt, ezek szerint nem volt véletlen. Valaki azért nyitott be, hogy megnézze, van-e valami, amit elemelhetne. És volt. Az egyenruhások nem lepődtek meg, gyakran találkozhattak ilyennel. Mondták, hogy sajnos útlevél nélkül nem léphetik át a határt. Az övé megvolt, de lányként, egyedül, neki merjen-e vágni? Pár percük lehetett, hogy eldöntsék, hogyan tovább. Világos volt, hogy Zolinak vissza kell térnie Párizsba, és a magyar követségen kérnie, hogy adjanak neki ideiglenes okmányokat, amelyekkel haza tud majd menni. Előtte pedig ott lebegett a kérdés, hogy folytatja-e egyedül az utat, vagy visszamegy a fiúval.

Végül – bármennyire is ijesztőnek tűnt, hogy egyedül vág neki Spanyolországnak -, úgy döntött, folytatja az utat egyedül. Zoli biztatta, nem lesz semmi gond, talál majd szállást, ügyes lány, tud spanyolul. Hát, az majd kiderül, mire elég… Persze majdnem bőgött, hisz ilyesmi egyáltalán nem volt benne a pakliban, nagyon nehéz volt. Még utolsó pillanatban megkapta Zoli könyvét, mondta neki, ez jó útitárs lesz, ő úgyis végzett vele. Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Koszos volt, éhes, fáradt és magányos. Zoli vonata elment, az övé később indult. Tudta, éjfélre ér majd Barcelonába. Aztán odaért. Volt egy kis könyve az ifjúsági szállások címével. Talált egy nagy térképet, kereste rajta a címeket. Sajnos mind nagyon messze volt. Taxira nem volt pénze, villamos pedig már nem járt. Gondolta, meghúzza magát a pályaudvaron reggelig. De onnan már terelték ki a népet, éjjelre bezárták. Ma is emlékszik arra az érzésre… Aztán meglátott néhány hozzá hasonló fiatalt, szintén hátizsákokkal, és a nyomukba eredt. Határozottan mozogtak. Megkerülték az épületet, aztán még egyszer megkerülték, és látta, a pályaudvar épületének falánál már többen is alszanak. Szemben egy kamionparkoló volt, még   nagy mozgással, emberek jöttek-mentek. Nem messze meglátott egy bárt, még nyitva. Látta, a többiek is felváltva átmennek oda. Miközben a szíve majd kiugrott a helyéről, tudta, nincs más választása. Ha nekik ez jó, kénytelen lesz ő is itt tölteni az éjszakát. Fáradt volt, úgy érezte, ha nem fekhet le, belehal. Megkérte a szomszédait, vigyázzanak a cuccára, míg a fogkeféjével átfut a női mosdóba. Látszott, rengetegen használták már aznap. Szerencsére nem szólt rá senki, pisilés, fogmosás letudva, a cuccát se vitték el.

Milyen bölcsek voltak, hogy hoztak magukkal laticelt és hálózsákot! Sok helyet foglal, macerás vele utazni, de most bajban lett volna nélkülük. Leterítte, lefeküdt, a hátizsákot beigazította a fejéhez, a madzagját átfűzte a kezén, aztán ájulásszerűen elaludt. Reggel mire felébredt, már a többiek se voltak ott, a kamionok többsége eltűnt. Nem hitte el, hogy ilyen körülmények között így tud majd aludni, de sikerült. És túlélte.  

Persze voltak még kalandok, de ez a barcelonai éjszaka, ez volt a nagy beavatás, a nagy próba. Nem futamodott meg, végigutazta a három hetet. Többnyire egyedül, vagy más, alkalmi ismerősökkel a diákszállókról.

Lassan visszajön a régmúlt emlékeiből, kezd fújni a szél, ideje hazaindulni. Eszébe jut, mennyire próbálták rábeszélni a gyereket, hogy menjen külföldi egyetemre. Nem akart. Kérdezte a férjét, hogy amikor fiatalon olasz barátnője volt, miért nem költözött ki? Ő sem akart. Sokszor gondolkodik, ha most lenne fiatal, mit csinálna. Nem könnyű megmondani. Valahogy még mindig nagyon messze van.