regényrészlet

Nyeste László: Otthonka

A sulit mindannyian gyűlölték, alig várták, hogy nyáron véget érjen a tanítás. Mikor letudták a kötelezőt, diadalittasan, állati hangon üvöltötték az utcákon: Vesszen a suli, vesszenek a tanárok, soha többé tanulás!

(részlet)

Apám spiccesen érkezett haza, kivágódott a kapu, a biciklijét hangosan az ámbitus falának lökte. A verepce nyikorogva engedett az erőteljes mozdulatnak, amikor határozottan belépett a konyhába. Kicsit oldalaznia kellett, mert a nehéz ajtót nem tudta teljesen kinyitni, a csíkos táskája beleakadt a kilincsbe, sokáig küzdött, míg a piszkos fülét kiakasztotta. A nevetésemet nem tudtam magamban tartani, hiszen apámnak az egyszerű mozdulatok is percekig tartottak. Akkor ő is felnevetett.

Anyám a tűzhely platniján pirította a szotyolát, a gyufa élével terelgette a magokat. A szotyit egy öreg paraszttól vettem, aki a szomszéd utcában árulta a madáreledelt. A szűk konyhában anyám a háromlábú székén ült, és egy alumíniumpoharat merített a vászonban tárolt magba. A kis helyiségben egymásnak dőlve pihentek a fehér zsákok, a falat kikezdte a durva szövet. A házban dohos volt a levegő annak ellenére, hogy a napraforgószár adta meleg átjárta a konyhát.

Apám elkezdte az „Almát eszem, ropog a fogam alatt” kezdetű dalt énekelni, miközben erősen magához szorított, éreztem az alkoholos leheletét, de boldogan simultam a borostás arcához. A meghitt pillanatot anyám köhögési rohama űzte el. Levegőért kapkodva, összeszorított térdekkel küzdött a mélyről előtörő fájdalommal.

*

A bátyám haverjai is a lakótelep háztömbjeiben éltek, furcsa figurák voltak. Az egyik dagadt srác sokáig zsarolt, rendszeresen elvette a pénzem egy eltört játék miatt. Persze nem én voltam a hibás, ezt ő is tudta, ennek ellenére rámtelepedett, mint a hógörgeteg. Lavina volt a beceneve. Sokáig rettegtem tőle annak ellenére, hogy simulékony figura volt, de kellőképpen ravasz és erőszakos. A másikat Tukának hívták, a lapátkezű, dadogós srác arra volt a legbüszkébb, hogy szkanderben mindenkit lenyomott. Persze senki sem merte csúfolni a beszédhibája miatt, de nehéz volt kivárni, ha beakadt egy szó a hangszálak közé. Ha olyankor mosolyogtam, megkergetett, de sosem ért utol. Ezekkel lógott a bátyám, gyakran fájeroztak vagy ferbliztek a focipálya mögötti réten, ilyenkor izgatottam dobálták a vizit egy-egy leosztás előtt a kasszába. Engem szinte mindig elzavartak, mert a kártyapartik állandó kelléke volt a cigi, a pia és a balhé, a vesztesek nem tudták egyszerűen megemészteni a kudarcukat.

A sulit mindannyian gyűlölték, alig várták, hogy nyáron véget érjen a tanítás. Mikor letudták a kötelezőt, diadalittasan, állati hangon üvöltötték az utcákon: Vesszen a suli, vesszenek a tanárok, soha többé tanulás! Az őrült szeánsz közben lassú mozdulatokkal, színpadiasan tépték szét a feleslegessé vált tankönyveket és füzeteket.  Széles rúgásokkal sodorták táskáikat a járda kockáin. A nagy élvezettel végrehajtott művelet eredményeként a focipálya melletti járda szakadt tankönyvlapokkal volt tele, amit a haverok újabb lendületes rúgásokkal sodortak tovább az árokba. Az iskolai kudarcokért, a hosszú szenvedésért, az unalmas órákért, napokért vagy évekért álltak bosszút. Tépték, rúgták és taposták a színes könyvlapokat. Az imbolygó betűkkel teleírt füzetek oldalait felkapta a szél, majd földhöz vágta és újra felrepítette, néhány gyűrött papírt a focipálya kerítésére tapasztott. Alig lehetett elolvasni a jövőnek szánt üzenetet, amit piros festékkel írtak a betonelemekre. Egyszer a Tovább a lenni úton, másik pillanatban a Tovább a nini úton volt olvasható. A lenini úton járók közül senki sem mert szólni a megvadult bandának, de a megvető pillantásokat minden felnőttől megkapták, persze egyikőjüket sem érdekelte. 

Lihegve, egymás után kulcsolták a lábukat a kék kút csövére, a vádlijukkal állították be a víz mennyiségét, miközben előrehajolva kortyoltak. A bátyám, Jóska került sorra. Már éppen inni akart, csücsörített, amikor egyik haverja teljes erővel megnyomta a kút karját. Fulladozva húzta ki magát a cső alól, majd csuromvizesen, kurvaanyázva kergetni kezdte Lavint, miközben mindenki röhögött. Két táskával a vállamon követtem őket, nevetni nem tudtam, alig vártam, hogy véget érjen az ünneplés.

*

Anyám szinte mindig otthon volt. Mikor hazaértem, megmelegítette az ételt a sparhelten egy zománcos tányérban, aminek az oldalán búzakalász díszelgett, és hosszan nézte, ahogy éhesen falom be a főztjét. Szerette nézni, ahogy eszem. Kis pénzből kellett gazdálkodnia, ezért egyszerű ételeket főzött. Gyakran mondogatta: üres pénztárcának bolond a gazdája. Keveset beszéltünk, de szinte mindent tudtunk egymásról, csak azokat a dolgokat mondta el nekem, ami rám tartozott.

Az asztalon egy dobozban tartotta a hímezni valót, abban volt az olló, a káva és a gyűszű meg a színes pamut, amivel életre keltette a leveleket és a virágokat. Egy másik dobozban a gyógyszerei sorakoztak, amiket az asztmájára meg a szívére írt fel az orvos. Nehezen szedte a levegőt, gyakran fuldokolva köhögött. Egy-egy roham után szinte minden ereje elfogyott. Ilyenkor kétségbeesetten, gyomorgörccsel néztem a szenvedéseit, de segíteni nem tudtam, és a fájdalmait sem enyhíthettem.   

Azon a délutánon anyám éppen azt mesélte, hogy apám álmában az űrben járt, és a kacanderéből figyelte a Földet. A szája nevetésre húzódott, hiszen ő is tudta, hogy amiben a világűr hidege is kibírható, azt szkafandernek hívják. Én is nevetni kezdtem. Persze apámnak is voltak szórakozottságból vagy az alkohol mámorából adódó elszólásai, amin minden alkalommal tudtunk nevetni. Egyszer egy haláleset után, amikor részvétet nyilvánítottunk az egyik hozzátartozónak, apám rövid gondolkodás után, szomorú arccal azt mondta: minden elismerésem. Mikor rájött a tévedésére, gyorsan korrigált, de akkorra már mindenki megrökönyödve nézett rá. 

Anyám még be sem fejezte, de mindkettőnkből egyszerre szakadt ki az önfeledt nevetés. Könnyes szemmel néztünk egymásra levegőért kapkodva, amikor váratlanul, minden előjel nélkül, köhögésbe fulladtak a szavai. Szeme kidülledt, a nyelvét kidugva próbált levegőhöz jutni, majd feltört belőle egy éles sípolás, közben a köhögés egyre erősebbé vált, a baljóslatú hangok egyre mélyebbek lettek. Az egész teste rázkódott, amikor újra és újra levegőért kapkodva, hörögve köhögte fel a lerakódott váladékot, amit egy vászon zsebkendőbe köpött. A roham alatt a lábait keresztbe rakta, hogy a vizeletét tartani tudja, a szemei könnyesek voltak az erőlködéstől.  A sparhelt oldalába kapaszkodott. Az egész teste küzdött a roham ellen, megfeszültek és elernyedtek az izmai, a nyakát hátrafeszítve kapkodott a levegőért. Elviselhetetlen látvány volt, gyűlöltem nézni, ahogy szenved.

Meggyötörve roskadt a hokedlire, egy pohár vizet nyújtottam felé, amit a zománcos vödörből merítettem. Ránéztem, de a szeméből eltűnt a fény, a karján kékesen duzzadtak az erek, fehér bőrét izzadtságcseppek borították, és mikor zavartan megsimítottam a haját, a kezem nedves lett. Fáradtan dőlt a heverőre, gondosan betakartam egy pléddel, gyorsan álomba merült.  Sokáig néztem, ahogy a teste ütemesen követi a tüdeje mozgását, lassan megnyugodtam, de a félelmem nem múlt el teljesen.

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: