novella

Sarudi Réka: Mezítláb egy háztetőn

– Bazdmeg, Karesz, mi ez az ócska cipő rajtad? A múltkor adtam pénzt tisztességes munkavédelmi bakancsra. Hogy hívjak most hozzád mentőt? Biztos, hogy felnyomnak a munkavédelmiseknél, és repülünk mindketten, te is, én is. Ezt a szar zenét meg kapcsoljátok már ki!

Hun van mán ez a Krisztián? Előkerül, én biz’ isten agyoncsapom! – zsörtölődött magában Roxána, miközben a poros villanykörte alatt vajas kenyeret készített a gyerekeknek.

Aznap reggel a munkásokat szállító ütött-kopott mikrobusz köhögve érkezett meg a társasházi építkezéshez. Ahol alig több mint fél éve csak egy magára hagyott telek állt, most elegáns lakótömb magasodott. Még néhány belső munkálat, és a frissen lerakott padlóburkolatot festékfoltos munkásbakancsok helyett elegáns bőrcipők, kopogó tűsarkak és kényelmes otthoni mamuszok fogják koptatni.

Krisztián utolsóként kászálódott ki a kisbuszból. Behörpintette a hajnalban megbontott energiaital utolsó kortyát, és az összegyűrt alumíniumdobozt a drótkerítés melletti szemétkupacra dobta. Az építésvezető Karesz mellé osztotta be, a legfelső emeleten kellett a konnektorokat, villanykapcsolókat felszerelniük. Karesz ügyes villanyszerelő volt, mindent pikk-pakk megoldott, Krisztián viszont csak annyit tudott a villanyszerelésről, amit betanítottak neki: felrakni a kapcsolókat, és ha ellenőr jön, ő bizony csak sepregetni van ott.

– Bekötöm itten ezt itt –  mutatott Karesz az első konnektorra –, aztán töltőre rakom a telót, és nyomathatunk valami zenét.

Pár perc múlva a betört kijelzőjű telefonról már csörömpölt is a Despacito. Karesz a fürdőszobai konnektorokat szerelte. Eközben Krisztián dudorászva illesztette a konyhai kapcsolókat a helyükre. Munka közben elképzelte Roxit, amint a latin ritmusra dobálja derékig érő, koromfekete haját. Már-már mosolyra húzódott a szája, mikor Karesz eget rengető ordítása visszarántotta a valóságba.

Krisztián azonnal a fürdőszobába rohant, de a küszöbön megtorpant, és földbe gyökerezett a lába. Égett hús szaga csapta meg, Karesz pedig elterülve feküdt a padlón. Ledermedt a rémülettől, a következő pillanatban váratlan melegség öntötte el a nadrágja ülepétől végig a combjain, egészen a bokájáig. Akkor tért észhez, amikor a lakásba berontó művezető arrébb lökte az ajtóból, hogy az éppen magához térő Kareszhoz siessen.

– Bazdmeg, Karesz, mi ez az ócska cipő rajtad? A múltkor adtam pénzt tisztességes munkavédelmi bakancsra. Hogy hívjak most hozzád mentőt? Biztos, hogy felnyomnak a munkavédelmiseknél, és repülünk mindketten, te is, én is. Ezt a szar zenét meg kapcsoljátok már ki!

– Jóvan báttya, kutya bajom, csak kicsit megcsapott az áram – mentegetőzött kótyagosan Karesz.

– Krisztián, hanyas lábad van? – hadarta türelmetlenül a művezető. –  Adjad oda a cipődet Karesznak, de nagyon gyorsan, hadd hívjak hozzá… te meg behugyoztál, bazd meg? Ennyi szerencsétlent egy rakáson, komolyan, nem tudom, miért ver veletek a jóisten.

Krisztián sietve levette a cipőjét, lesütött szemmel átadta a művezetőnek, és úgy, ahogy volt, mezítláb felrohant az épület tetejére. A legfelső szintre érve a térdeire támaszkodva kapkodta a levegőt. Mellkasa szorított, a torkában gombóc volt, és bárhogy próbálta visszatartani, megállíthatatlanul törtek fel belőle a huszonöt évvel ezelőtti emlékek. Örvényként rántották magukkal a gondolatok, vissza a vasvári telepre, az omladozó vakolatú, zsíros falú konyhába, ahol a zárlatos hűtő mellett anyja előre-hátra hintázva, üvöltve szorongatta kisöccse mozdulatlan testét. Őt a hányinger környékezte az iszonytató, perzselt szagtól, de moccanni sem bírt, csak mereven bámulta a megfeketedett pici talpakat, a tehetetlenül lógó kis karokat.

A mentők lökték arrébb az ajtóból, amikor berohantak, hogy segítsenek Danikán. De Danikán nem lehetett segíteni, Danika már az angyalok közt járt. Aznap este, mikor apja részegen tört-zúzott, és a bűnös hűtőt is kirángatta a helyéről, egyedül Krisztián vette észre a gép mögé gurult kisautót. Metálfényű, kék matchbox volt, egy Ford Mustang tökéletes mása, amit ő maga csent el a tesiöltözőben Szász Pisti táskájából. Lopott, ezért az Istenke megbüntette. Aput majdnem lesittelték, anyu belebetegedett a bűntudatba, de ő ennyi éven át egy árva léleknek sem mondta el, hogy ő okozta Danika halálát. Ő tehetett róla, csakis ő.

Ahogy a fojtogató emlékek az agyáig kúsztak, egyre vonzóbbá vált a lába alatt tátongó mélység. Talán most megtisztulhat. Talán most elmehet Danikához, és újra magához ölelheti. Felegyenesedett, és remegő lábakkal a párkány széléhez lépett. Könnyes szemeit végigjáratta a horizonton, még egyszer utoljára látni akarta ezt a bűnnel teli, édes világot: a kék eget, a fákat, a tarka mintát rajzoló háztetőket. Ezután pár másodpercig farkasszemet nézett a meztelen lábai alatt elterülő űrrel, mély lélegzetet vett, és behunyta a szemét.

Roxána türelmetlenül járt-kelt a szoba-konyhás kis házban. Beesteledett, a gyerekek már aludtak. Krisztiánnak már rég otthon kellett volna lennie, de még egy telefonhívás sem érkezett tőle. Végül egy ócska mikrobusz zúgása, majd Buksi ugatása törte meg az idegtépő csendet. A bejárati ajtó résnyire nyílt, és Krisztián főnöke dugta be rajta kócos fejét. Megköszörülte a torkát, majd nyugalmat erőltetve magára így szólt:

– Jó estét! Tudja, őrült egy embert fogott ki maga is. Ez a jómadár ma majdnem repülni tanult, így jobbnak láttam, ha hazáig hozom.

Az ajtó szélesre nyílt, és a művezető mögött ott állt a halálsápadt Krisztián.

– Te jó isten, hun vótá? Hogy nézel ki, és hun a cipőd? – kérdezte Roxi a döbbenettől magas hangon.

– Sehun. Dógoztam. De holnap Vasváriba megyek anyámhoz. Valamit el kell neki mondanom.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: