Csókolom, megérkeztem. Fogom magam, mondom, merre menjek. A testem fintorog, a lelkem legyint rám. De amíg a kívánt irányba rángat az ideg, addig gond egy szál se. Tiszta szerencse, hogy most is működik az automata pilótám. Így hótziher, hogy minden utast és csomagot rendben leszállítok, mielőtt végleg leáll a hajtómű. Ereszkedés közben kisebb-nagyobb légörvényekbe kerülünk mind, akik élünk velem, nap mint nap. Olykor pánikolunk, aztán meg jókat nevetünk, hogy milyen jó, hogy elértünk oda, ahonnan most már aztán tényleg csak egy köpésre van a cél. De tényleg.
A következő zökkenőnél eszembe jut, hogy létezik katapult is, aztán nagy erőkkel próbálok inkább egy remek kis meditációra gondolni. Fújok egyet, és már látom is, ahogy elindulnak a pitypangbázist elhagyó kis ejtőernyősök, elszakadva eddigi valóságuktól. Ha valami, na, ez rettenetesen felidegesít. Zsigerileg taszít látni, hogy azok ott milyen szabadok. Tavasz, mi? Tök jópofa. Hónapok óta mindenfélét képzelek és elképzelek a kanapémról, de aztán mikor kinyitom a szemem, se a gyönyörű föld a kedves kis traktorral, se a szalmabála nincs sehol. Pedig ott épp ki is nyújtózhatnék minimum addig, amíg nem szól az app, ha éhes vagyok, igyak inkább egy kis vizet. De inkább hosszabban. Olyan hosszan, hogy még gond nélkül megegyem a vacsorám szépen, ami csak úgy magától teremne oda nekem. Paraszttál. Friss, fehér kenyér kolbásszal, paradicsommal és paprikával, amiket addig sózok, amíg csak akarok. Ezt az ételt nem keretezné a poszt-covid, lehet hogy egyszer vagy talán, most azonnal szívinfarktusod lesz, vigyázzál köret.
Egy napra elfelejteném, hogy tényleg beleőszültem ebbe az egészbe, és hogy az arcom alapján már biztos nem kérne tőlem a kutya se személyit a dohányboltban. Beleröhögnék az ellipszis tréner számonkérő tekintetébe, és egyáltalán nem izgatna, hogy kettő lett belőlem a karantén idején. Végül is két nő, két irányítóközpont. Egyikünk csak deréktól lefele, a macinacis életét élné, másikunk eleget tenne blúzos kis teendőinek. Így a minimálisra csökkenne a stressz.
A gondolatmenetből az irritálóan nyugodt, kedves hang visszaszámolása zökkent ki. Újra rájövök, hogy ketten vagyok, de nem úgy, és a macskám is üvöltözik velem. A férjem meg éhes, a meeting meg jön. A helyzet százszor rosszabb, mint a relaxáció előtt. Teljesen kiábrándulok magamból. Aztán egy kicsit mindenkiből. Mégis újabb szerencse, hogy nem egy bölcselkedő mondás jutott eszembe, akkor lennék aztán most igazán nagy agybajban. Hopp, de már jön is egy a szociális hálón keresztül: ami késik, az jön. Köszi. Ezt is megéltük. A félig üres 21. századi verzióival van tele a feedem. Etetnek itt minden szarral.
Már tényleg teljesen vakon, érzésre megyek. Az utastérből a landolástól való félelem hangjai szűrődnek be. Nem tudják, hogy jó lesz-e, ha az út végére érünk, hogy biztonságos lesz-e a landolás, meg lesznek-e elégedve a teljesítményükkel, jó formában vannak-e a megérkezésre, meggyógyulnak-e, mire odaérünk, lesz-e munkájuk, szeretik-e őket eléggé és ezután megtalálják-e végre a társukat.
Ahogy zuhanunk tovább, azon gondolkodom, hogy tudnám őket felemelni, miközben én egyre csak süllyedek. Rájövök, hogy ők most azok, aki öt perccel ezelőtt én voltam. Oltogatom kicsit őket, hátha az segít. Vidámabb műfaj, mint az órákig sorban állós, de a mosolyok még mindig sokkal inkább vicsorra hasonlítanak.
Kicsit most megint oké vagyok magammal. Egész kedves kis nő is tudok lenni, ha nagyon odafigyelek rá. Nofilter. Olvasom aztán az Instagramon egy rommá retusált kép alatt, és már megint az egekben vagyok. Az idegállapotom a testsúlyommal együtt jojózik. De most az elegáns kis toporzékolás helyett azon elmélkedem, hogy vajon miért nem csinálták még meg a Covid-filtert. Azt, ami slankít, barnít és természetes mosolyt csal az arcokra. Közben zuhanás és komolyabb sérülés nélkül végre megérkezünk. Az út végén én várom magam. Karjaimba borulok, és megígérem, hogy most már aztán tényleg semmi nem szakíthat el minket egymástól.