Anyám egy magazinban látja meg a gyereket. Húsos, tömpe nagyujjával simogatni kezdi a gyűrött papírt, sutyorog is magának valamit. Elém löki az újságot, három év körüli, túlretusált kislány bámul bele a semmibe. Aranyszín loknijai csigákban omlanak a vállára, gombszemében a vaku fényfoltja lebeg. Harapom az almát, kifröccsen a leve, könnyű permetként szitál a gyerek fejére. Közönyösen bámulok magam elé a fodros szélű csipketerítőre, közben várom, hogy anyám magától elkezdje; tudom, mindjárt mondja, már unszolnom sem kell.
– Igazán szülhetnél már egy gyereket! – hangjában sértettség bujkál, a fejét kicsit oldalra biccenti, és duzzogva fészkelődni kezd a szemközti széken.
Nem felelek, a csutkát a szemetesbe hajítom, kétszer is dobban a kuka alján.
Fekszem a kádban, méregzöld a csempe, ráteszem a nyirkos tenyerem, vékony patakokban csordogálnak mellette a páracseppek. Volt egyszer egy lány, aki fel akart menni a Holdra, nem a foszforeszkáló kavicsokért, amikről az apja mesélte, hogy majd befőttesüvegbe zárva elűzik a szoba árnyait; hanem mert hitte, hogy onnan fentről minden látható. A tűz, a víz, az örvénylő tejhabfellegek; a mélybársonyra hintett csillagok, a menny is talán, és a Nap dühöngve tomboló lángjai.
A spaletták közt átszűrődik a hajnali fény, csíkosra festi a járólapot. Az újság az asztalon hever, a gyerek képénél nyitva, a lapozgatástól már meg is tört a gerince mellett. Lötyögtetem a kávét, túlcsordul a bögre peremén, ráteszem a gyerek fejére, halványbarna rámát rajzol az arca köré.
Anyám délután fonalakat hoz. Nem mondja, hova megy, csak mikor a hasas, méhkasformán gömbölyödő nejlonszatyorral belibben az ajtón, veti oda félvállról, mégis különös jelentőséggel, hogy újra kötni fog. A tévéállvány alsó polcáról kiszedi a tűkkel teli dobozt; apám halála óta nem is nyúlt hozzájuk, kiesik egy gombóccá gyúrt papírzsebkendő. Púderrózsaszín, barack és babakék gömböket pakol az asztalra, közben a hosszú, hegyes orra felett néha rám pillant; szeme szén, izzás előtt.
Belecsúszok a kádba, nézem, ahogy a szívverésem apró fodrokat vet a víz tetején, az ablak alatt dübörög a villamos, így a dobhártyámon a lüktetést nem lehet hallani. Volt egyszer egy lány, akinek a hangja a Holdon maradt, ezt nem apám mondta, csak én képzelem. De az is lehet, hogy a sűrű ajtócsapkodás közepette megszöktette valaki egy selyemzsinóron.
A komódon aranykeretes kép fogad, a kislányé, megint kávéfolt nélkül mosolyog. Anyám reggel csak azért ment le a boltba, hogy a magazint, benne a gyerekkel, újra megvehesse. A portré mellett apró zoknik sorakoznak, jobb oldalt a kékek, balon a lányosak. Estére megered a nyelve, a nagy dózisú C-vitamin jót tesz a kiskatonáknak, mondja, meg a gyertyaállás, akkor bent marad az anyag. Cinkosan mosolyog, aztán hozzáteszi, hogy biciklistát ne válasszak, meg olyat se, aki szeret forró vízben fürdeni. Nem tesz jót a katonáknak, higgyem csak el, szent igaz, az újság is megírta.
– Anya, mondd már ki, hogy sperma, az ég szerelmére! – csattanok fel, meg se hallja, Józsiról beszél, aki alattunk lakik, a földszinten. Ő pont jó lenne, nincs tetoválása sem, na és nemrég vitte el az asszony a fiát, biztos hiányzik neki a gyerek.
A forró víz égeti a nyakamat, a hajszálaim tövében izzadtságcseppek fakadnak. A kezem a hasamra teszem, tenyeremmel érzem bent a dühös lüktetést. Azt képzelem, hogy a hasfalamon dübörgő ideggóc igazából gyerek. A vízből felszálló páracsíkok fojtogatnak, próbálom mélyre szívni a levegőt, de olyan sűrű és nehéz, hogy szinte harapni lehet; közben érzem, ahogy a gyerek tombol odabent, menekülni próbál, feszíti és marcangolja a hasamat. Apám borotvája a sarokpolcon hever, kiveszem a pengét, a köldököm fölé X-et rajzolok. Nem mély a vágás, vékony csíkban szivárog a vér. Bámulom a szellőzőnyílás koromszín teliholdját, körülötte kátrány és penészcsillagok. Lehet, hogy a fekete lyukak igazából nem is feketék, csak mire odáig eljut az ember, elfelejti, mit is akart látni bennük.
Anyám a lépcsőházban mutogatja a képet, ez itt az unokája, nem ettől, van egy másik lánya is. Nem, ő nem itt lakik, az osztrákoknál él, ritkán járnak, de minden hónapban küldi a záhert meg a táfelspiccet, magyarázza, közben göcsörtös mutatóujjával megállás nélkül bökdösi a képen a gyereket.
Behajtom a bejárati ajtó vaskos szárnyait. Éjjel nem álmodom. A párnát a fejemre húzom, hogy ne lássam a lányt az ágyam mellett, tüzes gombszemével ne lyuggassa szitává a bőrömet. Talán a sosemvolt húgomnak kellett volna helyettem megszületnie.
Az őszinte hangvétel teszi ismét hitelessé. Drámai – mint mindig.