A szülők Audi 4-es Allroad Quattrója simán gördült a szűkös, hegyi utakon. A széles kerekek meg sem érezték az alsóbbrendű út döccenőit. Norbi lezserül hátradöntötte a sofőrülést, hogy kényelmesen vezethessen. Hosszú lesz az út Görögországból hazáig. Délután indultak, hogy a csendesebb éjszakai forgalomban utazzanak.
Csenge, mint egy lusta macska, elnyújtózott az anyósülésen, arcát behunyt szemmel a napsütésbe emelte, és lassan jobbra-balra ringatta a fejét, mint aki magában valami gyönyörű zenét hall. Amikor csukott szemhéján át már soknak találta a megannyi piros kis szikrát, a homlokába húzta szalmakalapját. Oldalra nézett, Norbira. Milyen jól áll neki a Ray-Ban napszemüveg! Erőt sugároz, intellektust, mégis sejtelmes… – gondolta önfeledten.
– Aaah, hulla leszek, mire hazaérünk – dünnyögte. Nem bánta, hogy Norbi észreveszi rajongó pillantásait. Átnyúlt az anyósülésről, és hátrasimított egy tincset a fiú homlokából. Lebarnult lábait feltette a műszerfalra. A piros lakk töredezetté és fénytelenné vált a sós tengervíztől. Tíz nap a tengerparton nem múlik el nyomtalanul.
– Összecsomósodnak a lábaim, mire hazaérünk – szólt, lustán körözött bokáival a műszerfalon, majd egyik lábfejével megvakargatta a másikat. – Hol lesz az első megállónk? – kérdezte.
Norbi ráérősen tekergette a rádiót, mint aki nem is hallja a kérdést. Nem szerette a külföldi adókat, és sokáig válogatott. – Majd meglátjuk. Három-négy órát azért még a lányok is kibírnak pisilés nélkül, nem? – duruzsolta szórakozottan, és továbbra is az utat figyelte.
– Kibírjuk? – Csenge mókásan grimaszolva hátrafordult, és a Norbi mögött ülő barátnőjére, Rebire kacsintott. Rebi kibontakozott Joci öleléséből, és fintorogva az égnek emelte szemeit. – Nem gond. Persze.
– Csajok, amikor utaznak, mi? Mikor állunk meeeg? Mikor eszüüünk? Mennyi van még visszaaa? – nyafogott Norbi, és sokat sejtetően hátranézett a haverjára. Joci elköteleződés nélkül vigyorgott vissza.
A tengerpartot már rég elhagyták, a zöld olajfákat sziklás szerpentinek váltották fel. Csenge álmodozva figyelte a festői tájat, és igyekezett örökre elraktározni a látványt. Az út helyenként sziklás alagutakon vezetett át, és lassítani kellett a szembejövő turistabuszok miatt. Az egyik kanyar után hatalmas parkolóvá és kilátóvá szélesedett az aszfalt. A parkoló egy részét színes kirakodóvásár foglalta el. A tarka szőttesek és cserépedények kavalkádja rögtön kizökkentette Csengét békés lustaságából. Norbi lassan manőverezett az Audival a gyalogosok között.
– Nézzétek! De jól néz ki! Aaaah! Imádom! – A vörös fürtök élénken repkedtek Csenge feje körül, ahogy hirtelen hátrafordult. Ujjaival élénken mutogatni kezdett.
Rebi kiegyenesedett, kíváncsian mustrálgatta a színes vásárt.
– Tényleg klassz – mondta mérsékelt érdeklődéssel.
– Álljunk meg! Norbi! Látod? Mindig olyan cserepet szerettem volna! – Csenge tátott szájjal figyelte a színes forgatagot. – Húzódj le! – Norbi mereven nézett előre az útra, és a hajába tűzött napszemüveget ismét a szeme elé csúsztatta. Csenge feje jobbra-balra forgott, ahogy a tarka szőnyegekről és cserépedényekről Norbira és Rebire nézett, majd vissza a lenyűgöző látványra.
– Rebi! Ugye te is szeretnéd megnézni? – kiáltott a barátnőjére.
– Végül is, miért ne, felőlem – mondta Rebi tétován.
– Lécci, lécci, lécci! – szólt pajkosan Csenge, és kedveskedve meglökte Norbi könyökét.
A szőttesek és a cserépedények életvidám, mediterrán színekben pompáztak. Az Audi előtt nyugdíjasok vonultak, nevetgélve kapaszkodtak a szalmakalapjaikba. Norbi lassított.
– Norbi! Hallod? Álljunk már meg! Szólj már! – Csenge két tenyerével az ablaküvegre tapadt, arcára barázdákat rajzolt a kétségbeesés. Norbi látszólag nyugodtan fogta a kormányt, de kezén a bütykök egyszer csak kifehéredtek. Rebi előrehajolt, és a fejtámlák közül felváltva bámulta a tarka forgatagot, és legjobb barátait az első ülésen.
– Norbi, szívem, kérlek… – Csenge hangja halkuló hullámokban lebegett köztük, amikor elhagyták a sátrakat és a bódékat. A hátsó ablakon át könnyektől csillogó szemmel nézett a távolodó vásározók felé. – Szívem, kérlek… – Norbi néma csíkká szorította a száját, homlokán kidagadt egy ér. Két kezével erősen megragadta a kormányt, durván félrerántotta egy elkeveredett nyugdíjas előtt. Egy szót sem szólt, rezzenéstelen arccal nézte a poros utat maga előtt.
Némán utaztak tovább. Norbi engedett keze szorításán, kicsit lejjebb csúszott az ülésen, és ismét a rádió gombját kezdte tekergetni. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Rebi hitetlenkedve nézte a barátait. Csenge szótlanul kiegyenesedett az ülésében, kezével végigtúrt néhányszor a haján, majd ernyedten az ölébe ejtette kezeit. Lábait újból feltette a műszerfalra, és ő is úgy tett, mintha semmi jelentős nem történt volna.
– Azért, tudod, megállhattál volna, Norbi, hallod? A Joci megállt volna, ha én kérem, mindig megteszi, amit kérek, ugye Joci? – csipogott Rebi okoskodva. Norbi rezzenéstelenül vezetett tovább. Szürkülni kezdett. A hűvösebb esti órákkal megnőtt a forgalom, tömött sorban, lassan kúsztak feléjük a szembejövő autók fényei. Norbi megdörzsölte a szemét. Joci titokban megrángatta Rebi karját, hogy hallgasson.
– Mit rángatsz! – kiáltott Rebi a fiújára. – A legjobb barátnőm! Persze, hogy megvédem! – Hangja teátrálisan csengett. – Szegény! Csak egy kicsit nézelődni szeretett volna. Egyébként meg én is! – Rebi előrehajolt, és anyáskodó mozdulattal megsimogatta barátnője haját. Csenge hangtalanul sírni kezdett, arcát a kezébe temette, vállát némán rázta a zokogás.
– Na, most már elég legyen! Van nekem elég bajom a vinnyogásotok nélkül is! Egész nap vezetek, és akkor még ez is. Duguljatok már el! – Norbi a kormányt csapkodta. Arca fényesen csillogott. Az előttük nehézkesen haladó kocsisor hosszasan feltorlódott. Norbi hirtelen kivágott, hogy előzzön. A szemből érkező autó fénye ideges villogásba kezdett, és őrült dudálás közepette sikerült az utolsó pillanatban visszasorolniuk a sávjukba.
Csenge kifeszített karral kapaszkodott az ülés szélébe. Rebi hangosan visított. Jociról nem lehetett tudni semmit.
– Te állat! Ezt most miért kellett?! – Rebi őszinte dühvel ordított Norbira. – Megőrültél? Meghalunk mind! Egy állat vagy! – Ökleivel Norbi ülésének támláját csapkodta. Csenge rémülten ráncolta a homlokát.
– Tudom, mit csinálok! Én vezetek! Enyém az autó, és tudom, mit csinálok! Kussoljatok! – mennydörögte Norbi.
– Láttad, Joci? Ez megöl minket! – Rebi reménykedve fordult Joci felé.
– Figyelj már, haver, tényleg, egy kicsit visszavehetnél! – szólt Joci feszengve.
Norbi szó nélkül újból kivágott, hogy előzzön. Ismét reflektorok villogtak, autódudák harsogtak, autógumik csikorogtak.
– Hányingerem van – nyöszörgött Csenge.
– Én vagyok a sofőr. Senki ne dumáljon bele! Bíznotok kell bennem! – harsogta Norbi.
– Álljunk meg! Álljunk meg valahol egy kicsit, ki akarok szállni… – Rebi hangja is sírósra fordult.
– Figyu, haver… – próbálkozott ismét Joci, de nem fejezte be a mondatot.
Az út mellett egy benzinkút fényei villogtak. Norbi indexelt, és kihajtott a kúthoz vezető útra. Hirtelen fékezéssel megállt, idegesen kipattant a kocsiból, és durván feltépte Rebi és Joci oldalán a hátsó ajtót.
– Tessék, megálltunk. Kiszállhattok. Ti akartátok! – Norbi szájából apró cseppek röpültek szanaszét. Csenge tehetetlenül forgolódott, esdeklőn nézett Rebire.
– Na? Szálljatok ki! Látjátok, mire kényszerítetek?! Ezt akartátok, nem?! Végeztem! – Norbi felrántotta a csomagtartót, és kidobálta Rebi és Joci táskáit a parkoló oldalsó padkájára. Csenge a szája elé kapta a kezét, hogy legyűrje zokogását.
– Stoppoljatok! – mondta Norbi már hideg kimértséggel.
Visszaült az Audiba Csenge mellé, és kihajtott a benzinkútról.
Rebi és Joci dermedten álltak az út szélén a csomagjaik körül, és tátott szájjal nézték a távozó Audit. Csenge nem mert rájuk pillantani, ahogy elhajtottak mellettük.
– A Rebi… – dadogta könnyes szemmel, de ő sem hitte, hogy bármit elérhet. Az Audiban ismét némaságba burkolóztak mindketten.
Kis idő után Norbi Csenge térdére tette a kezét.
– Tudod, mennyire szeretlek – mondta halk, békítő hangon. – Minden rendben lesz… Ígérem…
Csenge elfordította az arcát és a sötét éjszakát bámulta. Lehunyta szemét, némán fülébe tette az airpods dugókat, és bekapcsolta az iPhone-t.
Az egyik kedvence szólt: Killing Me Softly.