novella

Diane Phoenix: A nőgyűjtő

            Zárórai merengésemből kizökkent az ismerős zöld szempár és a Guerlain aftershave illata. Nocsak, nocsak… sejtettem én, hogy nem tudsz sokáig meglenni nélkülem, chéri. Ez egy igazi Casanova. Végig a szemembe néz, miközben fehér kesztyűs kezével finoman megérint, és leemel a falról. Tudja ám, mitől döglik a légy. Egy puha ágyba fektet… nem gondoltam volna, hogy csak így, nyilvános helyen, de sejtettem, hogy vad vagy.

Egy újabb dögunalmas hétfő délelőtt, amikor Monsieur Girard tarkóján bámulhatom a szőrszálakat. Már alig várom, hogy elhúzzon a tízharmincas cigiszünetre, és egy kicsit Madame Paulaine vegye át a helyét. Mindig elcsodálkozom rajta, hogyan tudja ilyen szoros kontyba fogni a haját. Vajon amikor esténként a tükör előtt kiengedi a fonatot, lejjebb csúszik a szemöldöke? Ááá, ma Mademoiselle Marion a délelőttös! Maga a megtestesült, hanyag elegancia. Na és a parfümje. A kis rafkós – egy ilyen fiatal lánynak tehetős udvarlója lehet, ha Nr5-öt használ.

            Na, itt az első csoport. Szokásos. Térdzoknis diákok tolakodnak elém, és lökdösik egymást, majd megjegyezik: Én azt hittem, nagyobb! Aztán eléjük lép a csoportvezető, fél szemmel bocsánatkérően rám sandít, és elmagyarázza, hogy mitől is vagyok az, aki vagyok. A gyerekek pár mondat után már nem is hallják Madame Pomfrey előadását, és unott arccal nézelődni kezdenek. Nem veszem magamra. Később, jó tíz-tizenöt év múlva elkezdik kapisgálni, hogy valamit kihagytak, amikor nem figyeltek a tárlatvezető mondókájára. Majd felnőttként visszatérnek, hogy alaposan szemügyre vegyenek. Pont úgy, mint ez a fickó itt előttem.

            Szia, szivi, ezt nevezem én férfiasan markáns állkapocsnak. Hahahh, lesz még jobb is ez az uncsi hétfő. Jobbra, a kagylóhéj körül pózoló csajoknak intek egy láthatatlan szemvillantással – ahogy ez nők között szokás: Ezt nézzétek, kisanyáim! Ez egy igazán szép példány.

Még közelebb lép hozzám a pasi, és nem tudja levenni rólam a tekintetét. Erről beszéltem, kérem szépen. Amikor valakinek leesik, hogy mi is itt a lényeg.

            Nem hiszek a szememnek! Ez a Marlon Brando odabiccent Monsieur Girard-nak, és egy laza mozdulattal leakasztja a kordon piros kötelét. Mintha mi sem lenne természetesebb, itt áll előttem és a zöld szemével méreget. Igyekszem mozdulatlan maradni, de valamit beindít bennem a pasas. Jobb szemöldököm kihívóan feljebb kúszik. Érzem arcszeszének enyhe illatát. Hmm… Guerlain. Ezt kilométerekről kiszimatolom. Vadító. Nagyítóval a kezében még közelebb hajol hozzám. Na de kérem, uram! Ennyire még nem ismerjük jól egymást. Kis huncut. Látom, hogy tőlem balra a hermelines luvnya egyre idegesebben simogatja a görényét. Chöhh… nézel, mi?

            Marlon Brando odahajol Monsieur Girard-hoz, és bizalmasan a fülébe súg. Girard válaszul biccent egyet, kezet fognak. Marlon még egyszer rám néz búcsúzóul, majd távozik. Adieu mon chéri. Arrivederci. Esküdni mernék, hogy velem szemben, a menyegzőn, a muzsikusok triója most jobban játszik. Értik, mi a dörgés. Valami azt súgja, jön még az én utcámba ez a rejtélyes idegen. Kiszúrom azonban, hogy középről a glóriás anyja megint olyan sokatmondó tekintettel fikszíroz. Hagyjuk már. Nem kell ez az állandó álszenteskedés.

            Végre záróra, az utolsó bámészkodókat is kipaterolták. Öt ötvenkor rendszerint megjelennek a takarítónők felmosóval a kezükben, és az órájukat nézegetik. A legtöbben ilyenkor kelletlenül odébbállnak – nem mintha nem lenne még tíz percük a teremben csellengeni és álszakérteni. A múltkor is, záróra előtt vagy negyed órán át kellett hallgatnom egy olcsó pacsulitól csöpögő, felvágós fószert, hogy a fényekről és ecsetvonásokról hadovál egy nőnek. Még angol szavakat is nyomott a szövegébe, de nem jött be a dolog. Tíz perc után a nő megelégelte, és amikor közölte, hogy a Botticellit csé-vel ejtik, és a flamandok nem összekeverendők az olasz művészekkel, a pasas csak annyit mondott: Oh, már zárnak is. Talán megbeszélhetjük a különbséget egy ital mellett. Nem hittem a szememnek, amikor a nő hagyta, hogy ez a tenyérbemászó alak, a kezét a derekára téve vezesse ki a teremből.

            Zárórai merengésemből kizökkent az ismerős zöld szempár és a Guerlain aftershave illata. Nocsak, nocsak… sejtettem én, hogy nem tudsz sokáig meglenni nélkülem, chéri. Ez egy igazi Casanova. Végig a szemembe néz, miközben fehér kesztyűs kezével finoman megérint, és leemel a falról. Tudja ám, mitől döglik a légy. Egy puha ágyba fektet… nem gondoltam volna, hogy csak így, nyilvános helyen, de sejtettem, hogy vad vagy.

            Jaj, nem kapok levegőt. Zacskót húz a fejemre. Segítség! Segítség!

Minden elsötétül. Léptek zaját hallom. Ide-oda taszigálnak. Biztonsági zár csipog, és egy asztalra fektetnek. Mikor lehúzzák a fejemről a zacskót, párat pislognom kell, hogy ne vakítson a neonfény. Végre megint kapok levegőt. Felismerem ezt a helyiséget. Ezek szerint ő az új munkatárs. Mondhatta volna. Ha ezt tudom, nem pánikolok olyan nevetségesen az előbb. Robert Neveu, restaurátor – áll a névtábláján. Eddig nem is tűnt fel, hogy kitűzőt visel…

            Robert finoman egy állványra ültet, és szorosan mellém rak egy másikat. Alaposan megnéz magának, és közben a másik állványon fest. Szemüvegben még sármosabb. Mindig is bírtam a szemüveges pasikat. Hátradől a széken, és tovább vizsgálgat, majd feláll, és odébb tolja a másik állványt, hogy elférjen mellette. Ezt nem kellett volna. Meglátom őt. Olcsó kis másolat. Sosem lesz olyan, mint én. Mit bámulsz? Szedd már össze magad, könyörgöm. Emeld meg az állad! Robert, mit keres itt ez a nő? Magyarázatot követelek.

            Ekkor újra befektet a puha ágyba, és finoman betakargat.

            – Hazamegyünk, kedvesem – súgja nekem.

            Tudtam. Éreztem. Robert az igazi.

            Már fél éve élek Roberttel. Minden reggel együtt kávézunk, esténként vacsorát főz. Vacsora után a whisky-jét kortyolja, és nem tudja rólam levenni a szemét. Nap közben Robert dolgozni megy, én addig itthon maradok. Eddig élveztem a kilátást az Eiffel toronyra, de olyan unalmassá vált, hogy úgy érzem, ennél még Monsieur Girard tarkója is izgalmasabb volt. Kellemes itt, de fél év után kezdenek ellaposodni a mindennapok. Robert csodálatos partner, de olyan sokat vagyok egyedül. Hiányzik a társaság. A múzeum nyüzsgése. Az érdeklődő tekintetek. A fotózások. Ma is olyan későn ér haza. Ilyenkor már bőven itthon szokott lenni.

            Oh! Emlegetett szamár. Haza is ért. Drágám, a szalonban vagyok! Belép a szobába, és rám mosolyog. Azt mondja, van egy meglepetése. Hát várom, chéri. Várom, hogy mi az. Egész nap úgy hiányoztál. Ma mit iszunk? Kimegy a szobából, és kesztyűs kezében egy vászonnal tér vissza. Lám, lám… csak megértük ezt a napot. Végre újra társasági életet élhetek. Falra akasztja a vásznat, de ahogy előtte áll, nem látom rendesen, ki lesz az új társam. Hátha beszél olaszul, végre anyanyelvi társalkodónőm lehet.

            Robert arrébb áll, és szeretetteljesen mosolyog ránk.

            – Szépségeim – mondja.

            Ekkor meglátom őt. Megcsillan a gyöngy a fülében.

            Még hogy az észak Mona Lisája?

            Cafka.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: