trauma/írás

Istók Vera: Hát igen

Anyám aztán nagyon  felszívta magát, hogy én ennyire semmirekellő vagyok, nekem esett 13 éves koromban, kutyaszíjjal megint, hogy kötelező evezni járnom, ő is evezős volt, pedig én lementem kosarazni, hogy legyen békesség, de úgy intéztem, hogy kirúgjanak, s akkor nincs probléma, nem hazudozom, higgye már el, hogy nem vagyok tehetséges sportoló.

Nagyon szép napsütés volt, futottam át az akkor még Mártírok útján, most Margit körútnak hívják, akkor még macskaköves volt, és zebra is volt, aztán lett aluljáró, aztán megint zebra, így megy ez. Mentem az új lakásba takarítani a festők után, 10 éves múltam, vékony, csontos kislány, barna bili frizurával és kék szemmel. Anyám vívta ki ezt a nagy lakást 1979-ben, az volt az álma, hogy legyen mindhármunknak külön szobája. Addig járt a tanácsiak nyakára, hogy végül engedtek neki, volt akarata, az mondjuk biztos. Magas volt, kövér, kékszemű, és alkoholista, de ez titok volt, ezt 5 éves koromban mondta el nekem, és azt is, hogy erről senkinek nem szabad beszélni. Ezért aztán nem beszéltem róla. Igyekeztem mindenben engedelmeskedni neki, mert már sok volt a rovásomon. Sokat hazudtam, pedig még csak 10 éves voltam. Korán kezdtem.

Amikor a festés volt az új lakásban, akkor szorgalmasan jártam oda suli után, takarítani a festéket. Anyám rám parancsolt, hogy nem használhatok felmosófát, csak térden állva moshatok fel, 138 négyzetméter, semmiség, és én csináltam. S ott voltak a festők, két felnőtt férfi, az egyik kövérkés, alacsonyabb, hiányzott elöl néhány foga, a másik magasabb, vékonyabb. Szórakoztak velem, felküldtek a létrára, alám néztek. A kövér megfogta a lábamat, hogy menjek le hídba, és felhajtotta a szoknyámat, és még egyszer, és akkor megpuszilta a puncimat bugyin keresztül. S akkor elszaladtam tőle, és igyekeztem vigyázni magamra, s nem tudtam mégsem. Hát, igen. Nem tudtam magamra vigyázni. A búcsújelenetünk képét 41 évvel később kaptam meg, egy távolsági buszon ülve, épp orvoshoz igyekeztem, tanultam magamra vigyázni, s jöttek a képek szakadatlanul, menekülni akartam, hogy ez nem igaz, ilyen nincs, ez nem lehet, nekem rendben van, sok sérülésem van, tudomásul vettem, elfogadtam, de szexuális sérülésem nincs. S van az is, hát igen. Búcsújelenetünknél elkaptak, a magasabbik lefogta a karomat, a kövérebb krémet vett elő, hogy ez most nekem nagyon jó lesz. Lehúzta a bugyimat, és elkezdte krémezni a puncimat, én sikoltoztam, a magasabbik befogta a számat. Végül letettek a földre, hanyatt fekve, kifeszítette az idősebbik a két lábamat, a magasabbik a karomat és a fejemet fogta le. S belém hatolt a kövérebb, azt hittem belehalok a kínba, szétfeszített nagyon a fájdalom, az volt csak a kérdésem, mikor lesz ennek vége, aztán helyet cseréltek, addigra már nem voltam ott, elmentem, nagyon fájt, menekültem a kíntól. Csapódott az ajtó, elmentek, otthagytak a földön fekve, véreztem, odavánszorogtam a fürdőszobához, nem tudtam miért fájok, miért vérzek, lemosakodtam, és ott ültem a kád szélén, tűnődtem, hogy miért is vagyok itt, s eszembe jutott, hogy fel kell mosnom még, úgyhogy felmostam.

S ment tovább a menet az új lakásban, szép napfényes, tágas, beálltam háztartás vezetőnek, anyám utált mosogatni, úgyhogy én próbálkoztam spaklival eltakarítani az odaszáradt ételmaradékokat, kézzel mostam, mert nem volt mosógép, igyekeztem megfelelni az anyai parancsoknak, reménytelen küzdelem volt, fel is adtam. Feladtam mindent, csak olvasni szerettem kiskamaszként, bármit is, nem érdekelt a testem változása, az iskolaváltással elveszett nekem a talajtorna, pedig azt szerettem, a kézen állást, kézen átfordulást, spárgázni nem tudtam.  Nem voltak nagy vágyaim, ne verjenek, adjanak enni, és hagyjanak olvasni. Akkor már elindult a nyomor projekt, mert kanadai nagyapám meghalt, ő még küldött havonta csekket és maradt anyám tanári fizetése, a nagy lakás, a bor, a három gyerek.  Inkább bor volt, mint étel, ez is egy döntés, nem az enyém volt, amikor próbálkoztam szinten tartani a pénzügyi egyensúlyt 10 évesen, belebuktam abba is. Mint mindenbe, hiszen semmire nem voltam jó, elfogadtam, nem foglalkoztam a testvéreimmel, már nem takarítottam, csak hadd olvashassak. Meg amúgy is én tettem tönkre anyám életét, mert 10 évesen még kaptam feladatot, hogy apám visszajöjjön-e hozzánk-e vagy nem, és én azt mondtam családi kupaktanácsnál, hogy nem. Otthon anyám kukoricára térdepeltetett, jött a kutyaszíj, hogy tönkretettem az életét, már nem sírtam. S ezért is dühös volt, mert nagyon zavarta, ha békésen olvasok, és akkor nekem esett nem egyszer is, nagyom megvert, már nem volt hatása, megvontam a vállamat, s akkor megint kaptam, nem vontam többet vállat, azért tanulok valamit hibáimból. S amúgy is: a Karamazov testvérek sokkal érdekesebb, mint az, hogy engem megvernek bármiért is. József Attila verseit már jól tudtam, hiszen a verés sok esetben össze volt kötve szavalással, Nagyon fáj, meg Talán eltűnők hirtelen…

Anyám aztán nagyon  felszívta magát, hogy én ennyire semmirekellő vagyok, nekem esett 13 éves koromban, kutyaszíjjal megint, hogy kötelező evezni járnom, ő is evezős volt, pedig én lementem kosarazni, hogy legyen békesség, de úgy intéztem, hogy kirúgjanak, s akkor nincs probléma, nem hazudozom, higgye már el, hogy nem vagyok tehetséges sportoló.

S én lementem evezni, mert jobb a békesség, anyám is evezett, és én az ő folytatása vagyok, üvöltözte nekem, ez annyira engem nem vonzott, hogy kövéren, részegen üvöltözzek a saját gyerekeimmel, és verjem őket szét.  Úgyhogy én nem is tettem.

S gyógyítottam is, mert a gyógyítással gyógyulok, s most bementem a földi pokol egyik bugyrába, drogos, prostituált, tolvaj lányokhoz, nevelőkhöz, és ömlik rám a trauma, s ők sem önként választották ezt a sorsot, és én se, se anyám, apám.  S remek projekciós felület vagyok a lányoknál, ez nem rólam szól, hanem üvöltenek a fájdalomtól, világra jöttek, és szeretetlenség fogadta őket, és bántalmazás, erőszak; prosti voltam, mondja a 14 éves… Hát, igen.

Én igazából kísérletezem magamon, hogy mégis hova fut ez ki, milyen is az élet elfojtások nélkül, s magamnak is azt adom, amit eddig csak a gyerekeimnek adtam, feltétel nélküli szeretetet és ítélet nélküli elfogadást lassacskán.  „Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé” (Babits)… és lehet, hogy kaptam medret, és az út is szép, tele váratlan ajándékokkal, és én fogadom, tanulok, vagyok, és mosolygok időnként tiszta szívből, mert az élet szép. S tudom mutatni másoknak, hogy erre ne menjenek, én már eltévedtem, álljanak meg hamarabb, ha már túl sok a minden. Van gyógyulás. Szeretek élni, s most már talán nem fájdalommal kapcsolódom az élethez… Talán nem. A fájdalomból az ember kifut függőségbe, nem szeretné elviselni, én is így tettem: én munka– és feladatfüggő lettem, míg el nem fogytam, s beláttam, életem irányíthatatlanná vált, s most már nem akarásban vagyok, azt csináltam sokáig, most engedek. Engedem magamnak, hogy legyek, bárki is vagyok, úgy vagyok jó, ahogy vagyok… Hát, igen.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: