novella

Pompéry Judit: A mazsola

1945. május 18. „A nálunk lévő három amerikaival igen megbarátkoztunk. Bámultuk praktikus konzervjeiket, az amerikai gondoskodás, katonai ellátás és szervezés – számunkra – csodáit. A parton, hajónktól 10 km-re óriási forgalom. Az út főleg szakadt kóborló magyarokkal van tele.

Elemér világ életében sikeres embernek tartotta magát – családja szerint szerencsés csillagzat alatt született. Például a sors kegyeltjeként a harcban való négyéves aktív részvétel ellenére és számos emberveszteség mellett életben maradt: kisebb sérüléseket leszámítva egészségesen megúszta a világégést. Ami a hadifogságot illeti, ő a lehető legjobbikba, az amerikaiba esett. Nem mintha ez az önrendelkezési jog keretében szabad választás kérdése lett volna akkoriban. Bárhogyan is történt, unokájának úgy mesélt később a háborúról, mint élete legnagyobb és legvidámabb kalandjáról.

Az Illey-alakulat 1945 tavaszán a Schlögen-kanyarnál érte el a Dunát. A hat-nyolc házból álló osztrák Inzell egyik szénapadlásán Elemér végre kialudhatta magát. Ez a Muraköztől a bajor határig tartó többhetes gyalogos visszavonulás után mennyei ajándéknak tűnt.

További kellemes meglepetésként ezen a ponton találtak rá a magyar folyamőrség ott rostokoló uszályaira. A vontatóhajó elromlott, a hibaelhárítás pedig ezer okból éppen akadozott. Újabb szerencsés egybeesés, hogy a folyamőröknek nem volt tisztikaruk, az Illey-csoport – mondhatnánk „Gebirgsmarine” azaz a „hegyiflotta” – pedig bővelkedett tisztekben, csak a folyamőregységük hiányzott. Amikor végre a véletlen összehozta azt, ami összetartozik, kiderült, hogy az egyik uszály többezer láda mazsolát szállít. Nehéz ezt elképzelni ezekben a sorsdöntő vérzivataros napokban. Hagyjuk továbbra is homályban, hogy a magyar folyamőrök az édesipari adalékot hol, mikor, kitől és miért foglalták le – ez a történet szempontjából érdektelen. Illey parancsnok mindenesetre felismerte a rendhagyó hadizsákmány magas valuta-csereértékét. Utasítására Elemér másnap tíz emberével partra rakatott az uszályról az ötvenkilós ládákból ezerötszázat.

Mégsem jött össze a hirtelen megcsillant üzlet, mert – akárcsak egy kalandfilmben – ekkor értek a partmenti dombokhoz az amerikai alakulatok. Az ellenséges uszályok, a rakodó katonák és a lőszeresnek vélt ládák láttán óriási aknatüzet zúdítottak a folyamőrökre. Tizenkét ember meghalt a helyszínen. A magyarok nem lőttek vissza, helyette eszeveszetten integettek a fehér zászlókkal.

Végül nagy nehezen lekászálódott a dombról egy amerikai tiszt, aki tudomásul vette, hogy a magyar alakulat megadja magát. További óriási szerencse, hogy ez 1945. május 9-én történt, vagyis egy nappal a háború befejezése után. Mivel így a folyamőrök már nem minősültek katonának, státuszuk nem hadifogoly, hanem „Displaced Persons” (DPs), azaz hazáján kívül tartózkodó civil lett.

Ebből adódóan elkerülték a fogolytábort, maradhattak az uszályokon és végezhettek közmunkát, ami Passau-ban és környékén a Dunába robbantott hidak kiemelését jelentette. Ez precíz mérnöki tervezést és ügyes kivitelezést igénylő feladat, amiben a magyar alakulat önként vállalt közreműködést jobb ellátás reményében.

Elemér, a magas, szőke, jóképű, sármos, pozitív kisugárzású fiatal tiszt ellenállhatatlan mosolyával nemcsak a nőket vette le a lábáról. Megbízhatóságára, eszére, elemzőkészségére katonai felettese már a tartalékos tiszti képzés alatt felfigyelt és szívesen küldte tárgyalni, felderíteni, illetve futárszolgálatba. A véletlennek köszönhetően sikerült elkerülnie a Délvidéken a „Hideg napok” néven elhíresült véres tisztogatásban való részvételt.

Folyékony német- és rövid idő alatt tárgyalószintig fejlesztett angoltudásának köszönhetően most Passau-ban amerikai felettesei is előszeretettel bízták meg mindenféle szervezési feladattal, ügyintézéssel. Így megismerkedett az amerikai mentalitással, nyitott szemmel járta a várost és látta a háborús pusztításokat, örült a megmaradt műemlékeknek, borzadva nézte a menekülteket, és várta, hogy mikor mehet végre haza. Nem annyira a szülői ház, inkább az Anikóhoz való visszatérés lebegett a szeme előtt.

A tiszaugi postamester lányával még 1943-ban, a kiképzés alatt ismerkedett meg. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A folyammegfigyelés szervezésének örömét ő tetőzte be. Persze éjjel-nappal úton voltam, de a székhelyem végül (lelkileg) nem Szolnok, hanem Tiszaug volt. Itt szerettek, kényeztettek. Hetenként legalább egyszer. Persze hét közben is volt telefon. A legtöbbet hallott szó az volt, hogy „Várlak!” – számolt be erről később unokájának írt életrajzában. A szerelem elkísérte a háború alatt, és mindvégig ez tartotta benne a lelket. Imádottját szülei akaratának ellenére 1944 őszén befogadtatta nővérével annak budapesti házába. Szétválásuk pillanatától naplót vezet: folytatásos személyes beszámoló – Anikónak.

1945. Május 18. „A nálunk lévő három amerikaival igen megbarátkoztunk. Bámultuk praktikus konzervjeiket, az amerikai gondoskodás, katonai ellátás és szervezés – számunkra – csodáit. A parton, hajónktól 10 km-re óriási forgalom. Az út főleg szakadt, kóborló magyarokkal van tele. Lerongyolódva, éhezve tengődik fajtánk. Szörnyű nézni. Hová mennek, mi lesz velük, ők sem tudják. Csak – HAZA! Bízom, hogy végül én is hazatalálok, Érted elmegyek, …”

Május 19. „Autón a doktorral és egy amerikai katonával Passau-ba mentem. A város maga gyönyörű! A háborúban keveset szenvedett. A Dóm élmény! Melléktemplomában magyar mise volt. A városháza gyönyörű, 1386-ból származó tanácstermét, auláját megcsodáltam. A várost a lakosság segítségével orosz hadifoglyok kifosztották, még a könyvtárt is szétszórták. A lakosoktól később összegyűjtött rengeteg anyagot most itt tárolják. … Félhomályban körmölve csak Rád gondolok, szeretlek…”

Május 20. „Ma 70 emberrel rakodtam. Az amerikaiak autón vittek, hoztak, sok angol cigarettát, kekszet, csokoládét, rágógumit osztottak ki. Általában nagyon kedvesek. Az udvariasságuk csak naiv jóindulatukhoz hasonlítható. Náluk nincs feszesség, a szakaszvezető csípőre tett kézzel, rágógumit rágva tárgyal őrnagyával. Tökéletes a szervezés, amivel az ellátást biztosítják. Mennyi gyönyörű csomagolású konzerv, cigaretta, jam, kétszersült! Összebarátkoztam egy őrmesterrel, 19 éves, harmadéves mérnökhallgató. Jellemző, én azt kérdeztem, hány évet járt iskolába. Ő pedig: tudok-e gépírni! Ez Amerika! … Most esik az eső és becsurog a hombárba. Nem bánom, csak Rád vágyom!…”

Május 21. „… Megérzésem, hogy a magyar csapatokra semmilyen komoly és átfogó elképzelés nincs (többire sem!) … Az I. VH utáni rendeződés több évig tartott. Most is el fog tartani és rám sem fogsz ismerni, ha hazakerülök. Bízom, hogy kibírjuk, kérem a Jó Istent, hogy egymásra találva, töretlen lélekkel lehessünk egymással boldogok.”

Máj.21. „Borzalmas nézni az óriási német hadseregnek felbomlását, teljes leverését. Német katonák piszkosan, fáradtan kószálnak mindenfelé. …Nagy nemzet még soha nem szenvedett ily totális veszteséget. Napok alatt hullott szét. … Látod, a nagy sietségben éppen Veled nem foglalkozom, csak írásban, de lelkemben annál inkább Veled van, érez, szeret és vár…” 

Máj.24. …Leszegényedett, lerongyolt, züllött arckifejezésű végtelen piszkos emberek tele betegséggel. Gennyes sebek tömege. A vérbajtól cukorbajig minden nyavalya megtalálható. Amerre járnak, a trágyaszag elviselhetetlen. Könyörögnek mindenért. A legrémesebb, hogy főleg asszonyok, lányok, gyermekek és szinte zömmel intelligencia. A nők úgy néznek ki, hogy minden önuralmam össze kell szedni, hogy pl. kedvesen beszéljek velük. … Borzalmasan ápolatlanok, tisztátalanok! És mikor ezeket az embereket látom a batyukkal tömött kocsijaikkal, akkor hálát adok a Jó Istennek, hogy Téged és Titeket talán megóvott a szenvedések ezen fajtájától. … Én majd csak elviselem, ha így is kellene hazajutnom … Isten biztosan tudja, miért akarta, hogy Te Budapesten maradj.”

Máj. 25. Éjszaka rájöttem, hogy alapjában véve igen boldog ember vagyok. Egy illúzióban élek, melynek alapja az, hogy Te vársz, különös bajod nincs, én, amint lehet, hazamegyek és oly boldog pár leszünk, hogy az a tolsztoji semmittevő örök boldogsághoz lesz hasonló, …

És valóban, 1945 októberében a passaui magyarokat öt nap alatt hazaszállítják marhavagonokban. Nem mindenkit, többen a kelet helyett az Egyesült Államokat választják. De nem úgy Elemér.

Az egy hétre szóló amerikai ellátmányból a vagdalthúst először hidegen, majd felmelegítve eszik, az ötödik napon már rá sem bírnak nézni. A család Budapesten kimondottan örül a hadikonzerveknek. Ellenben sem szerelme nem várja, sem a tolsztoji semmittevés (ezt vajon honnan vehette?) – az örök boldogságról nem is szólva.

Anikó az ostrom után húga családjához költözött Szekszárdra. Elemér egy hónappal hazaérkezése után odautazik a boldog viszontlátás reményében. Előbb azonban nővére felhívja figyelmét néhány dologra, ami fülig szerelmes öccsének korábban nem tűnt föl: például, hogy nem szőke, hanem valójában barna, nem hajadon, hanem külön élő, a nyolcéves kisfiú nem az öccse, hanem a fia és végül, hogy öt évvel idősebb nála. Egy mindent elsöprő, fergeteges szerelemnél elvileg mindez nem számít, de a rendkívüli állapot megszűntével és a polgári életbe való visszarendeződés során az információ kijózanítóan hat – vagy ahogy maga fogalmaz: „… lassan mégis megindított valamit bennem. Kapcsolatunk egyre lazább, és 1946 nyaráig tart.”

Másodkézből származó információk szerint a hajdani szerelmespár véletlenül még összefut egyszer az utcán. Elemér meg akar állni, de a nő elutasító, haragos arccal tovább siet. A meglepett férfi megállapítja, hogy bizony, megöregedett.

Évtizedekkel később, amikor szóba kerül, Elemér elmélázik: „A legnagyobb csalódást szőke haja festettsége okozta.”

A fáma szerint Anikó volt élete egyetlen, igazi, nagy szerelme.

A mazsola mellett szinte eltörpült a többi háborús kaland: a tiszai halászat aknával, csencselés az amerikaiakkal (babgulyás ellenében cigaretta), a hadivőfélység. Utóbbi Böbe története, aki 1945-ben magát Ausztriában a folyamőrök védelme alá helyezve kereste vőlegényét. Amivel aztán felhagyott, mert beleszeretett a snájdig Acsay Paliba.  Elemér szervezte az esküvőjüket a Schlögen-i kanyar alatt. Stb. Megannyi vidám, bravúros sztori. Igaz, egy mellékmondatból azt is kiderült, hogy 1944-ben a németek Apatinban bevagonírozták Schwarz Etelkát, a zsidó patikus lányát, akihez Elemért szintén gyengéd szálak fűzték. De annak ő nem volt szemtanúja.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: