novella

Pompéry Judit: Mazsola

1945. május 18. „A nálunk lévő három amerikaival igen megbarátkoztunk. Bámultuk praktikus konzervjeiket, az amerikai gondoskodás, katonai ellátás és szervezés – számunkra – csodáit. A parton, hajónktól 10 km-re óriási forgalom. Az út főleg szakadt kóborló magyarokkal van tele.

Elemér világéletében sikeres embernek tartotta magát – családja szerint alapállásban szerencsés volt. Például a sors kegyeltjeként, négyéves aktív hadi részvétele ellenére, és számos emberveszteség mellett, életben maradt: kisebb sérüléseket leszámítva egészségesen megúszta a világégést. Amennyiben hadifogság, akkor ő a lehető legjobbikba, az amerikaiba esett. Nem mintha ez az önrendelkezési jog keretében szabad választás kérdése lett volna akkoriban. Bárhogyan is történt, unokájának úgy mesélt később a háborúról, mint élete legnagyobb és legvidámabb kalandjáról.

Az Illey-alakulat 1945 tavaszán a Schlögen-kanyarnál éri el a Dunát. A hat-nyolc házból álló osztrák Inzell egyik szénapadlásán Elemér végre kialudhatja magát. Ez a Muraköztől a bajor határig tartó többhetes gyalogos visszavonulás viszontagságai után mennyei ajándéknak tűnik.

További kellemes meglepetésként ezen a ponton találnak rá a magyar folyamőrség ott rostokoló uszályaira. A vontatóhajó elromlott, a hibaelhárítás pedig épp akadozik. Újabb szerencsés egybeesés, hogy a folyamőröknek nincs tisztikaruk, az Illey-csoport – mondhatnánk „Gebirgsmarine”, azaz a „hegyiflotta” – pedig bővelkedik tisztekben, csak a folyamőregységük hiányzik. Most, hogy a világháború cselekményének bonyodalmas szálai a negyedik esztendőben végre elvarródni látszanak, és a véletlen összehozta azt, ami összetartozik, kiderül, hogy az egyik uszály – és ezt valóban nehéz elképzelni ezekben a sorsdöntő, vérzivataros napokban – többezer láda mazsolát szállít. Hagyjuk továbbra is homályban, hogy a magyar folyamőrök az édesipari adalékot hol, mikor, kitől és miért rekvirálták – ez a történet szempontjából érdektelen. Illey parancsnok mindenesetre felismeri a rendhagyó hadizsákmány magas valuta-csereértékét. Utasítására Elemér másnap tíz emberével az uszályról partra rakat ezerötszázat az ötvenkilós ládákból.

Mégsem jön össze a hirtelen megcsillant üzlet, mert – akárcsak egy kalandfilmben – pont ekkor érnek a part menti dombokhoz az amerikai alakulatok. Az ellenséges uszályok, a rakodó katonák és a lőszeresnek vélt ládák láttán óriási aknatüzet zúdítanak a folyamőrökre. Tizenkét ember meghal a helyszínen. A magyarok nem lőnek vissza, helyette eszeveszetten integetnek a fehér zászlókkal.

Végül nagy nehezen lekászálódik a dombról egy amerikai tiszt, aki tudomásul veszi, hogy a magyar alakulat megadja magát. További óriási szerencse, hogy ez 1945. május 9-én történik, vagyis egy nappal a háború befejezése után –  következésképp státuszuk nem hadifogoly, hanem csak „displaced person”.

Ebből adódóan elkerülik a fogolytábort, maradhatnak az uszályokon, és végezhetnek közmunkát, ami Passauban és környékén a Dunába robbantott hidak kiemelését jelenti. A precíz mérnöki tervezést és ügyes kivitelezést igénylő feladatban való közreműködést a magyar alakulat a jobb ellátás reményében önként vállalja.

Elemér, a magas, szőke, jóképű, sármos, pozitív kisugárzású fiatal tiszt ellenállhatatlan mosolyával nemcsak a nőket vette le a lábáról. Megbízhatóságára, ambiciózusságára, eszére, elemző készségére katonai felettese már a tartalékos tiszti képzés alatt felfigyelt, és szívesen küldte tárgyalni, felderíteni, futárszolgálatba. Ennek és a véletlennek köszönhetően sikerült elkerülnie a Délvidéken a „Hideg napok” címen elhíresült, véres tisztogatásban való részvételt.

Folyékony német- és eleinte gyenge, majd rövid idő alatt tárgyaló szintig fejlesztett angoltudása okán Passauban amerikai felettesei is előszeretettel bízzák meg mindenféle szervezési, beszerzési feladattal, ügyintézéssel. Így ismerkedik az amerikai mentalitással, nyitott szemmel járja a várost, látja a háborús pusztításokat, örül a megmaradt műemlékeknek, borzadva nézi a menekülteket, és várja, hogy mikor mehet végre haza. Nem annyira a szülői ház, inkább az Anikóhoz való visszatérés lebeg a szeme előtt.

A tiszaugi postamester lányával még 1943-ban, a kiképzés alatt ismerkedett meg. „Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt! A folyammegfigyelés szervezésének örömét ő tetőzte be. Persze éjjel-nappal úton voltam, de a székhelyem végül (lelkileg) nem Szolnok, hanem Tiszaug volt. Itt szerettek, kényeztettek. Hetenként legalább egyszer. Persze hét közben is volt telefon. A legtöbbet hallott szó az volt, hogy „Várlak!” – számol be erről később unokájának írt életrajzában. A szerelem elkíséri a háború alatt, és mindvégig ez tartja benne a lelket. Imádottját szülei ellenzése dacára 1944 őszén befogadtatja nővérével annak budapesti házába. Szétválásuk pillanatától naplót vezet, folytatásos személyes beszámolót – Anikónak.

1945. május 18. „A nálunk lévő három amerikaival igen megbarátkoztunk. Bámultuk praktikus konzervjeiket, az amerikai gondoskodás, katonai ellátás és szervezés – számunkra – csodáit. A parton, hajónktól 10 km-re óriási forgalom. Az út főleg szakadt kóborló magyarokkal van tele. Lerongyolódva, éhezve tengődik fajtánk. Cselleng és kallódik. Szörnyű nézni. Hová mennek, mi lesz velük, ők sem tudják. Csak – HAZA! Bízom, hogy végül én is hazatalálok, Érted elmegyek, …”

Május 19. „Autón a doktorral és egy amerikai katonával Passau-ba mentem. A város maga gyönyörű! A fekvése, ősi építésmódja lebilincselt. A háborúban keveset szenvedett. A Dóm élmény! Melléktemplomában magyar mise volt. ”Boldogasszony Anyánk”-at énekelték. A városháza gyönyörű, 1386-ból származó tanácstermét, auláját megcsodáltam. A várost a lakosság segítségével orosz hadifoglyok kifosztották, még a könyvtárt is szétszórták. A lakosoktól később összegyűjtött rengeteg anyagot most itt tárolják. Sok magyar kincstári posztót láttam benne. … Félhomályban körmölve csak Rád gondolok, szeretlek…”

Május 20. „Ma 70 emberrel rakodtam. Az amerikaiak autón vittek, hoztak, sok angol cigarettát, kekszet, csokoládét, rágógumit osztottak ki. Általában nagyon kedvesek. Az udvariasságuk csak naiv jóindulatukhoz hasonlítható. Náluk nincs feszesség, a szakaszvezető csípőre tett kézzel, rágógumit rágva tárgyal őrnagyával. Tökéletes a szervezés, amivel az ellátást biztosítják. Mennyi gyönyörű csomagolású konzerv, cigaretta, jam, kétszersült! Összebarátkoztam egy őrmesterrel, 19 éves, harmadéves mérnökhallgató. Jellemző, én azt kérdeztem, hány évet járt iskolába. Ő pedig: tudok-e gépírni! Ez Amerika! … Most esik az eső és becsurog a hombárba. Nem bánom, csak Rád vágyom!…”

Május 21. „Willerding alezredes tájékoztatott, hogy mi a XII. Amerikai Hadtesthez tartozunk. Parancsnoka a magyarokkal szemben közismerten igen ellenséges. Tudja, hogy éheznek, de nem törődik vele. Megállapítottam, hogy ügyünk a hadtestparancsnokig sem jutott el, komoly eredmény csakis katonai attaché útján a legmagasabb hadvezetés szintjén érhető el. Egy ezredparancsnok, de még egy tábornok sem kompetens.

Megérzésem, hogy a magyar csapatokra semmilyen komoly és átfogó elképzelés nincs (többire sem!), a rendeletet egyelőre nem is várhatjuk, mivel az angolszászok és az oroszok között nincs összhang. Az I. VH utáni rendeződés több évig tartott. Most is el fog tartani és rám sem fogsz ismerni, ha hazakerülök. Bízom, hogy kibírjuk, kérem a Jó Istent, hogy egymásra találva, töretlen lélekkel lehessünk egymással boldogok.”

Máj.21. „Borzalmas nézni az óriási német hadseregnek felbomlását, teljes leverését. Német katonák piszkosan, fáradtan kószálnak mindenfelé. …Nagy nemzet még soha nem szenvedett ily totális veszteséget. Napok alatt hullott szét. … Látod, a nagy sietségben éppen Veled nem foglalkozom csak írásban, de lelkemben annál inkább Veled van, érez, szeret és vár…”    

Máj.24. „Reggeli vacakolás után a doktorral kocsiba ültem. Alig tudtam szegényt kiszedni a menekültek betegei közül. Rettenetes kép! Leszegényedett, lerongyolt, züllött arckifejezésű végtelen piszkos emberek tele betegséggel. Gennyes sebek tömege. A vérbajtól cukorbajig minden nyavalya megtalálható. Amerre járnak, a trágyaszag elviselhetetlen. Könyörögnek mindenért. A legrémesebb, hogy főleg asszonyok, lányok, gyermekek és szinte zömmel intelligencia. A nők úgy néznek ki, hogy minden önuralmam össze kell szedni, hogy pl. kedvesen beszéljek velük. Gondolkoztam rajta, hogy én, a régi, na, úgyis tudod, kicsoda – képes volnék-e, ha Te nem lennél, valamelyikkel is kikezdeni. Azt hiszem, aligha. Borzalmasan ápolatlanok, tisztátalanok! És mikor ezeket az embereket látom a batyukkal tömött kocsijaikkal, akkor hálát adok a Jó Istennek, hogy Téged és Titeket talán megóvott a szenvedések ezen fajtájától. Talán, ha a budapesti élet sok éhséget és rengeteg szenvedést is jelent, mégsem fog oly nagy áldozatokat kívánni, mint ez a számkivetettség! Én majd csak elviselem, ha így is kellene hazajutnom, de lelkiismeretem meg tudom részben nyugtatni, hogy Isten biztosan tudja, miért akarta, hogy Te Budapesten maradj.”

Máj. 25. „Éjszaka rájöttem, hogy alapjában véve igen boldog ember vagyok. Egy illúzióban élek, melynek alapja az, hogy Te vársz, különös bajod nincs, én, amint lehet, hazamegyek és oly boldog pár leszünk, hogy az a tolsztoji semmittevő örök boldogsághoz lesz hasonló, szép is ez, mert… „ és így tovább.

(Az őt ismerő utókort meglepik a napló szerelmi vallomásai. Évtizedekkel később a rendszerben gondolkodó, racionális, folyton sikeres, örökké imponálni vágyó, mások érzelmeit cinikusan lekezelő alfa hím tollából idegennek tűnik ez az érzelgős hangvétel.)

És valóban, 1945 októberében a passaui magyarokat öt nap alatt hazaszállítják marhavagonokban .

Nem mindenkit. Itt ugyanis nyílik alternatíva: többen a kelet helyett az Egyesült Államokat választják. De nem így Elemér.

Az egy hétre szóló amerikai ellátmányból a vagdalt húst először hidegen, majd felmelegítve eszik, az ötödik napon már rá sem bírnak nézni. A család Budapesten kimondottan örül a hadikonzerveknek. Ellenben sem szerelme nem várja, sem a tolsztoji semmittevés (ezt vajon honnan vehette?), az örök boldogságról nem is szólva.

Anikó az ostrom után húga családjához költözött Szekszárdra. Elemér egy hónappal hazaérkezése után odautazik a boldog viszontlátás reményében. Előbb azonban nővére felhívja figyelmét néhány dologra, ami fülig szerelmes öccsének korábban nem tűnt föl. Például hogy nem szőke, hanem valójában barna, nem hajadon, hanem külön élő, a nyolcéves kisfiú nem az öccse, hanem a fia, és végül arra, hogy öt évvel idősebb nála. Egy mindent elsöprő, fergeteges szerelemnél elvileg mindez nem számít, de a rendkívüli állapot megszűntével és a polgári életbe való visszarendeződés során az információ kijózanítóan hat – vagy ahogy maga fogalmaz: „… lassan mégis megindított valamit bennem. Kapcsolatunk egyre lazább és 1946 nyaráig tart.”

Másodkézből származó információk szerint a hajdani szerelmespár véletlenül még összefut egyszer az utcán. Elemér meg akar állni, de a nő elutasító, haragos arccal tovább siet. A meglepett férfi megállapítja, hogy bizony, megöregedett.

Évtizedekkel később, amikor szóba kerül, Elemér elméláz: „A legnagyobb csalódást szőke haja festettsége okozta.”

A fáma szerint Anikó volt élete egyetlen, igazi, nagy szerelme.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: