novella

Hunyadi László: Ne félj, Zsuzska!

Az egyik nénitől kaptam egy piros szalagot, segített betenni a hajamba. Samu csúfolt miatta, de én tudtam, hogy szép vagyok. A csokit betekertem egy újságpapírba, így vittem le a pincébe, amikor apával lementünk. Ott még többen voltunk, mint fenn. Nagyon félek lent mindig.

Ne félj, Zsuzska! Mindjárt jön apa. Megígérte. Nagyon fázol te is, ugye? Ne haragudj kicsim. Nem tudlak betakarni. Nem tudok mozdulni az ütéstől.

Hallod a szekérhangot? Olyan, mint amikor költöztünk, az nagy kaland volt ám! Apa mondta, hogy szedjük össze a fontosabb holmikat, beraktam a Pityubabát, és persze téged. Nem hagytalak volna ott egyedül, ne félj! Te vagy a kedvenc játékmackóm. Bepakoltam még a színes ceruzákat, meg azt a két füzetet, amibe apának jópofa majmokat, zsiráfokat rajzoltam, elefántot is. A hátuljára ráírtam a nevem, nagyon ügyes vagyok. Apa is megdicsért. Persze majd jó lesz, ha megtanulom az összes betűt, de már most is le tudom írni a nevem, és apa meg Bora néni nevét is.

Előkotortam még Jancsi madártollait, majd beragasztom őket a füzetembe. Tavaly nyáron adta nekem a Balatonon, sasok és vércsék, és más gyönyörű madárkák tollai. Apa nevetett rajtuk, szerinte csodaszép kakas- és tyúkocskatollak. Nekem akkor is nagyon tetszenek. A ruháimból is pakoltam a batyuba jópárat, és a két bőrönd is megtelt, ami még anyácskáé volt. Apa mondta, hogy nagyon szép anyácskám volt.

Apa azt súgta a fülembe, mikor a járda szélén álltunk, hogy ne féljek. Rövidesen mindannyian együtt leszünk, hidd el! Emlékszel? Elindultunk, mennünk kellett, azt mondta apa, a háború miatt kell költöznünk. Olyan sokáig mentünk, hogy már fájt a lábam. A Duna fölött lépdeltünk, egy hosszú hídon. Ott ücsörögnek az angyalkák, akik őriznek minket, mindenkit, aki ott kószál, elhiszed, Zsuzska? Apa érzi, ha ellibben a közelünkben a szárnyuk.

Akkor sokan költöztek, együtt mentünk az új házunkba, fel az emeletre. Nekem nagyon tetszik a lakás, mert olyan sokan vagyunk együtt egy szobában. Számolni is tudok, én, apa, meg Bora néniék, öt, hat. Hatan. A régi lakást is szerettem, de itt jobb, mert Jancsi és Samu mindig megnevettet, bár néha elszednek téged tőlem, de én furfangos vagyok, és utolérem őket. A nénik is úgy ölelgetnek, mindenki szeret.

Ne reszkess, Zsuzska! Nincs semmi baj! Nézd, milyen szépek a hullámok! Majdnem olyan, mint a Balatonnál. Nincs baj. Ugye, nincs baj?

Csak úgy csillogott a meleg a Balatonon, ahogy a napocska rásütött a fodrokra, mindig elmosta a víz a csatornáimat és a gátakat, amiket a homokba építettem. Tornyokat és alagutakat, és egy igazi gátat, ami téged védett. A lábad azért vizes lett, de a napon megszárogattalak. Sokat sétáltunk az utcán, volt ott sok árus, szép ruhákat, szoknyákat és mindenféle színes masnikat kínáltak.

A legviccesebb az volt, amikor egy bohóc sétált végig az utcán. Mindenkit megnevettetett, ahogy labdákat dobált le-fel, és mindenféle állatok hangját utánozta. A legmulatságosabb az volt, amikor kukorékolni kezdett, csak úgy riogatta az embereket, akik nem értették, mit keres egy kakas a fürdőzők között.

Apa ügyes volt nagyon, megkért egy aranyos nénit, hogy hozzon süteményt nekünk a cukrászdából, annál finomabbat nem is ettem azóta. Jaj, de mégis, karácsonykor, apa megajándékozott egy tábla csokival, ez volt az ajándékom, sokáig őrizgettem, mindig csak egy kicsit haraptam le belőle, és hagytam, hogy szétolvadjon a számban, így öt-hat napig is eltartott. Apa nagyon örült, hogy ennyire ízlik, és láttam a szemein, büszke volt, amiért ilyen finomat adhatott.

Az egyik nénitől kaptam egy piros szalagot, segített betenni a hajamba. Samu csúfolt miatta, de én tudtam, hogy szép vagyok. A csokit betekertem egy újságpapírba, így vittem le a pincébe, amikor apával lementünk. Ott még többen voltunk, mint fenn. Nagyon félek lent mindig. Sokan sírnak, még a bácsik is néha, hiába mondják nekem, hogy semmi baj, én érzem, hogy ez nem igaz, látom a szemükben.

Sokszor olyan sokáig lenn vagyunk, hogy már fáj a hasam, éhes is vagyok, és fázom. Olyan jó, hogy apa mindig átölel, odabújhatok hozzá, a kabátja alá, és még mesél is. A meséiben mindig meleg van, és sétálunk a tóparton, kalácsot eszünk, mindenki boldog és mosolyog, a rókák is aranyosak és a medvék is rendesek, segítenek az alagutak ásásában, nagyon ügyesek.

Akárhányszor fel akartam menni a pincéből a lakásba, mindig rám kiabáltak, ilyenkor sírva rohantam vissza apához. Leszidott, hogy ne csináljak butaságot, pedig én csak téged akartalak lehozni, mert egyszer fenn felejtettelek a szobánkban, máskor meg Samut nem találtam sehol. Apa azt mondta, fogjam a kezét, és ne törődjek semmi mással, az a lényeg, hogy együtt vagyunk. Ilyenkor megnyugszom, hozzábújok, befúrom magam az ölébe, a kabátja alá, ott olyan meleg van. Érzem a szíve dobogását, és ahogy mozog a hasa, amikor levegőt vesz. Nem is érdekel, hogy a nénik sírnak, olyan jó a kabát alatt, mintha nem is a pincében lennék.

Ha most a homokban feküdnénk, nyáron, te meg én, a vitorlásokat néznénk. De itt kövek vannak, hidegek és kemények. Mindenem fáj. Várni kell türelmesen. Én jó kislány vagyok, tudok várni.

Itt is vannak vitorlások, bár vitorlájuk nincs, de sokkal gyorsabbak, ahogy szelik a vizet, most látom, hogy miattuk jön ide a partra az a sok hullám. Nem értettem, azok a puskás bácsik miért ordítoztak velünk, miért mondták, hogy hagyjuk el a házat, amikor ott olyan jó volt, és jöjjünk ide a Dunához.

Nem is értettem, miket mondtak a csillagocskánkra, de az biztos, hogy sok csúnyaságot. Nem is vagyok piszkos! Apa azt mondta, hogy ő nagyon büszke a kabátunkra varrt sárga csillagokra, és hogy én is legyek rá nagyon büszke, mert ezek vagyunk mi. Mindenki egy kis csillag, ott fenn az égen, ragyogunk, halványabban vagy fényesebben, de teli vidámsággal.

Már nagyon várom a szülinapomat, akkor nekem is lesz szép csillagocskám, és büszkén mutathatom majd mindenkinek, hogy az enyém a legszebb az egész földkerekségen. Régen sokszor néztük apával a csillagokat, néha megengedte, hogy együtt legyek vele, és kis távcsővel kukkolta a ködös foltokat, és a bolyongó pontocskákat.

Ilyenkor érthetetlen dolgokról mesélt, hogy milyen szép minden, hogy teli a világ szeretettel, mert a mi atyánk vigyáz ránk. Ő teremtette ezt az egész világot, csillagokkal, ködökkel, szamarakkal, házakkal, kutyusokkal és szekerekkel együtt.

Csak hümmögtem ilyenkor, mert olyan hatalmas nem lehet, akkor erősebb lenne, mint a tündérek és az aranyos rókák, akik aztán mindent tudnak a világról, ahogy apa mesélte, amikor a kabátja alá bújtam.

Most mozdulni sem tudok. Látod, Zsuzska, már nem is fázom, olyan nyugalmas itt minden. Hiába kiabálnak fenn a puskás bácsik. Óbégatnak. Olyan jó pihenni itt lenn.

Oda kellett mezítláb állni a járda szélére, a lábam nagyon fázott.  Apa úgy fogta a kezem, mint még soha. Szólni akartam, hogy nagyon fáj, de aztán hagytam, mert ő mindig jót akar, akkor is, ha néha leszid, de utána mindig megsimogat, és azt mondja, hogy nem baj kicsim. Most is ezt mondta, hogy nem baj kicsim, ne féljek, mert itt vagyunk együtt.

A hangos durrogás alatt valaki nagyon megütötte a hátam, mintha egy szekér jött volna nekem, és lelökött ide a kövekre, a víz mellé.

Örülök, hogy velem vagy, Zsuzska. Mosolyogsz rám. Segítesz várni. Mert azért nem jó itt mégsem. Alig látlak, de itt vagy. Érzem. Mindjárt együtt leszünk apával.

Ne félj, Zsuzska! Ne félj…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: