Jó késő lett, mire hazaértem. Halkan, nesz nélkül surrantam be az udvarra, nem akartam, hogy bárki észrevegyen. A körtéket leraktam a kemence eresze alá, ahol nagyanyám a zöld paradicsomot, meg a savanyú almákat érlelte. Bár a körtéim szép sárgák és érettek voltak, nem vihettem be őket a házba. Azonnal rákérdeztek volna, honnan vannak. Nekünk ugyanis nem volt nyári körténk, csak olyan, ami ősszel is kemény, fanyar, és csak a padláson érik be novemberre. Huzatos kertben nem lesz jó gyümölcs, mondogatta nagyanyám. Olyan a kertünk, mint a jégverem, a keleti meg a nyugati szelek itt találkoznak, és olvadnak össze forgószéllé. Délről meg az erdő vet árnyékot, örülhetünk, hogy van egyáltalán gyümölcs. Alma, körte, sárga szilva, csak ezek bírják ki, de mindegyik apró, kemény. Próbálkoztunk persze nemesebb fákkal is, de feladtuk, mert a dió, a barack, a cseresznye kifagytak mindjárt az első télen. Összességében mégsem panaszkodhatunk, mert a házunk a domb tetejére épült, és amellett hogy szépen odasüt a nap, pompás kilátás nyílik az egész falura.
Másnap éppen a reggelinél ültünk, mikor a konyhán átsuhant egy árnyék. Egyszerre fordultunk mind a négyen az ablak felé: apám, nagyapám, nagyanyám meg én. Egy méretes szalmakalapot láttunk elhaladni az ajtó irányába.
- Nocsak-nocsak! – lepődött meg nagyapám. – Mit keres itt Szűcs bá ilyen korán?
Szűcs bá szigorú, nagydarab, szögletes ember volt. Hosszú bajusza a szájába is belelógott, amikor beszélt. Vastag, fekete keretes szemüveget hordott, meg egy nagy, zsebes kötényt. A jobb hüvelykujja helyén üres, fekete bőrtok lógott, mióta egyszer valaki rácsapta a vonat ajtaját a kezére. Elképzeltem a görcsösen kapaszkodó ujjat, ahogy leválik Szűcs bá kezéről, és a vonaton marad, ő pedig vérző kézzel integet, majd kiabál, káromkodik, mint amikor a gyerekek a kertjéből lopják a körtét, de senki sem hallja. A vonat meg egyre gyorsabban halad, viszi a Szűcs bá hüvelykujját, füstös, közömbös kígyóként kúszik végig a mezőn, picit bedől a kanyarban, aztán a hegy mögött egészen eltűnik.
Mióta csak az eszemet tudom, tartottam Szűcs bától, talán a fekete bőrtok miatt. De most legszívesebben az asztal alá bújtam volna.
– Vén szar, már megint minek jön ide? – sziszegte nagyanyám bosszúsan. – Tán unatkozik otthon, és azt hiszi, nekünk sincs semmi dolgunk?
Nagyanyám nem kedvelte Szűcs bát. Vén zsugori, mondogatta bosszúsan, hallottatok már olyat, hogy gyalulatlan deszkából van az asztala? És az ajtó is azért csapta le az ujját, mert az utolsó pillanatban akart felülni a vonatra, mikor a kalauz már leszállt, hogy ne kelljen kifizetni a jegyet. Ugyan mire kell neki az a pénz, mire spórol úgy, mikor senkije sincsen?
Szűcs bának valóban nem volt senkije. Az egyetlen fia, Anti, nyugatra szökött húszévesen, de a faluban azt beszélték, hogy biztosan lelőtték a románok a határon, mert azóta sem hallott róla senki. Rá néhány évre aztán a felesége, Emma is eltűnt, éppen a nagy árvíz idején, ami Szűcs bá csűrjét és istállóját is elvitte, és bár utána sokáig kereste a feleségét, még az újságban is többször feladta a hirdetést, egy idő után belenyugodott, hogy szegény asszony szerencsétlenül járt.
Nagyanyám még be sem fejezhette a mondatot, Szűcs bá már nyitott is be az ajtón. A hóna alatt hozta az elmaradhatatlan rádióját.
- Adjon Isten jó reggelt, jó étvágyat! – köszönt be, és illedelmesen levette a kalapját.
- Nahát, Laci bácsi, maga az? – kiáltott fel nagyanyám álságosan. – Jöjjön csak beljebb, üljön le velünk az asztalhoz! Régen láttuk, meséljen, hogy van?
- Ne is kérdezd, Vilma! – legyintett Szűcs bá komoran. – Mindjárt elmesélem.
Komótosan leült egy hokedlire, a rádiót az ölébe fogta, majd fontoskodva előrehajolt, úgy suttogta:
- Az éjjel betörők jártak nálam!
- Betörők? – sikította nagyanyám, és összecsapta a kezét. – És mit vittek el?
- Még nem tudom pontosan! – ingatta a fejét Szűcs bá. – A kertből hallottam a zajt, mikor lefeküdni készültem. Aztán ahogy kinéztem, a sötétben két alakot láttam, a kertkapu felé szaladtak. Rájuk kiabáltam, és hadonásztam, ezzel, ni! – Elhűlve néztem, ahogy elővesz a lajbija zsebéből egy hosszú pengéjű bicskát. – Ez mindig nálam van, éjszaka meg a párnám alá rakom, és fogom a kezemmel a nyelét, úgy alszom el. Tőlem aztán nem fogják elvinni a pénzem, amiért egész életemben dolgoztam.
Szűcs bá valósággal zihált, ahogy mesélt, az arca is kipirosodott.
- És aztán mi történt? – kérdezte nagyanyám izgatottan.
- Elszaladtak. Átugrottak hátul a kerítésen, be a patakba. De ha legközelebb jönnek, megölöm őket! – sziszegte Szűcs bá, és a mutatóujjával bökdösött kettőt a levegőbe. A fekete bőrtok petyhüdten lengedezett a hüvelykujja helyén.
- Azok ejsze a gyermekek voltak a falu végéről! – vetette közbe nagyapám. – A körtédet akarták megdézsmálni.
- Az egyszer biztos, hogy nem! – ugrott fel most Szűcs bá. – Azok a jöttmentek mindig direkt a körtefához mennek, az utca felől, nem bóklásznak a házam körül, és főleg nem bújkálnak a kertemben, mert tudják, hogy ott a bicskám, és a vasvillát is megmutattam már nekik, amit a kamrában tartok!
Nagyanyám csak csóválgatta a fejét. Tudtam, mi a véleménye, hallottam már ezerszer. Hogy vén fukar, és hogy miért nem ad néhány körtét azoknak a gyermekeknek, mikor majd letörik a fa, annyi van rajta, de sajnálja még azt is, amit az Isten adott. Úgyis ellopkodják mások, de úgy kell neki, vén zsugori, őrizheti a fáját egész nyáron.
Szűcs bá a falu másik, lapos végén lakott. Kicsi, rozoga háza volt, de a kertje óriási és napos. Nagyanyám szerint a falu legszebb kertje, tele virággal, és minden megterem benne. Bár mióta a felesége, Emma, meghalt, Szűcs bá virágot nem ültetett. Fölösleges pazarlás a hellyel, mondogatta, és a virágágyásokba hagymát, meg krumplit rakott. Hátul a kert végében, a patak fölött hatalmas bozót burjánzott, bújócskázni kiváló lett volna, ha Szűcs bá megengedi, de ő egyáltalán nem szerette a látogatókat. A gyümölcsfáira viszont nagyon büszke volt. Módszeresen nyeste őket, aztán büszkén nézte, ahogy virágba borulnak, és hatalmas izgalomba hozta, mikor megjelentek az első parányi gyümölcsök. A tornácán két festett karosszék állt, egy piros meg egy kék, egyforma zöld-fehér girlandokkal. Az öreg a kékben üldögélt, és nézte, hogyan érik be a termés. A piros székben nem ült senki, mióta a felesége meghalt.
Nem mertem Szűcs bára nézni, annyira féltem, hogy felismer. De szerencsére most nem velem foglalkozott:
- Te Sanyi! – szólt oda apámnak. – Be tudnád fogni nekem ezen a Szabad Európát?
Azzal apám kezébe nyomta a rádióját. Rozoga darab volt, az eleje lötyögött, a hátuljára Szűcs bá kartonpapírt ragasztott, és az egészet kenderkötéllel kötözte át, nehogy kiessenek belőle az alkatrészek. Apám csak legyintett:
- Ezzel a készülékkel reménytelen, Laci bácsi! Miért nem vesz végre egy új rádiót?
- Elment az eszed, fiam? Hisz az újak még ilyenek sincsenek!
Apám odaült a rádióhoz, levette az elejét, és matatott rajta egy ideig. Nagyanyám közben felállt, és gondosan becsukta az ajtót meg az ablakokat. Mikor felcsendült a Szabad Európa hangja, Szűcs bá megkönnyebbülten dőlt hátra a kanapén.
- Itt a hegyen jól bejön az adás! – sóhajtotta. – Nektek bezzeg mindennap megy! Nem hallottátok véletlenül a fiamat, Antit beszélni? Szűcs Antal, Anti – ismételgette, mintha nem tudnánk a fia nevét. – Oda akart menni riporternek, amikor elszökött. Ha tudnám, hol van, üzenhetnék neki.
Nagyapám csak rázta a fejét szótlanul.
- Arra gyűjtöm a pénzt – tette hozzá, – hogy elmehessek Münchenbe, ha egyszer megint szabad világ lesz.
- Nem érjük mi meg azt, Laci! Öregek vagyunk, nemsokára meg is halunk – legyintett nagyapám.
Szűcs bá erre úgy ugrott fel a székről, mintha nagyanyám tűpárnájába ült volna, és a keze is meglendült, mintha el akarna valamit hessegetni.
- Halj meg te, István! Én nem akarok még meghalni!
Majd visszaült, suttogva folytatta:
- Nekem meg kell érnem a rendszer végét, érted? Találkozni akarok Antival! Vár engem a fiú valahol Európában, talán Münchenben, ki tudja?
- Ne mondj ilyeneket, Laci! – korholta nagyapám. – Még bajod lehet belőle!
- Muszáj elmennem, érted? Emma meghalt szegény, de nekem meg kell keresnem a fiút!
Aztán felkapta a rádióját, menni készült, de az ajtóból még visszaintett nekem:
- Gyere el hozzám, leánka, adok neked körtét!
Megkönnyebbülten álltam fel, bólogattam, majd kislisszoltam a konyhából. Egyenesen a kemencéhez mentem, felmarkoltam az érett körtéket, és hátraszaladtam a disznópajtába. A markomban egyenként szétnyomogattam őket, úgy dobtam be a disznók vályújába.
Szűcs bá majdhogynem megérte a rendszerváltást. A kertjében esett össze ősszel, a betakarítás idején, alig két hónappal a forradalom előtt. Napokig feküdt ott, arccal a sáros földön, mire rábukkantak a faluvégi gyerekek. A rendőrség átvizsgálta a házat, akkor találták meg a pénzét az ágyban, a szalmazsákba varrva. Olyan sok pénz volt, hogy kofferban vitték be az elvtársak a városba.
De a faluban később azt beszélték, hogy volt egy sokkal nagyobb meglepetés is a szalmazsákban, egy távirat. Münchenből jött, Emma aláírása volt rajta.
Elég volt. Stop. Ne keress. Stop.