*
Zsozsó, Suszter meg én fát gyűjtöttünk a focipálya mellett. A salakos pálya mögötti akácokkal hárman sem bírtunk; a levelekkel teli ágakat hiába törtük le, egyik sem akart leszakadni a törzsről. Rángattuk, téptük és felmászva is tapostuk a rugalmas faágakat, de csak fáradtságos küzdelem és sok karcolás árán jött össze a tervezett mennyiség fele. A tüskékkel is meggyűlt a bajunk. Sérülten, sebekkel borítva cipeltük a csonkokat a gödörhöz, amit egy nagy munkagép ásott ki az épülő sportcsarnok alapjának. A kerítésen gyorsan átlendültünk, majd szakszerűen lefedtük a levelekkel teli ágakkal a mélyedést. Kibéleltük fűvel az árok alját, majd elővettem a bátyámtól titokban elcsent cigarettát. A gang fölötti tetőrészen rejtette el minden alkalommal a cigijét, mielőtt bejött a házba. Innen loptam el egyik este, mikor már lefeküdt.
A füstszűrős dohányt úgy adtuk körbe, mint indiánok a békepipát, szagoltuk, ízlelgettük a szálakat, mint a nagyok. Az orrunk alatt elhúzva élveztük a dohány különös illatát. Zsozsó remegő kézzel, izgatottan gyújtotta meg a cigiket, kezével tölcsért formált, úgy ahogy a nagyobbaktól látta. Belélegeztük a füstöt, arcunkra a szívás enyhe horpadást varázsolt, közben nevetve egymást vizslattuk. Félig behunyt szemmel sunyin oldalra sandítva szippantottam bele újra és újra a bagóba, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kifújtam az émelyítő füstöt. Szívtam és fújtam, de semmi különöset nem éreztem, azt sem értettem, miért jó ez másoknak. De a titkos rejtekhelyen nagymenőnek érezhettem magam.
Óvatosan kidugtam a fejem, hogy megnézzem, lát-e minket valaki, de valójában tiszta levegőre volt szükségem. A pöfékelés miatt olyan volt a bunker, mint egy füstös kocsma. Miközben felálltam, véletlenül Suszter vállához nyomtam a cigit, aki fájdalmasan kiáltott fel.
– Úgy füstölünk, mint a kenyérgyár kéménye – mondtam nevetve, majd lassan visszahúzódtam a gödörbe. Suszter mérgesen nézett rám, majd azt követelte, tüdőzzem le. Gúnyos kérése kicsit sértett, de hirtelen visszavágtam, hogy oké, akkor ti is. Mindhárman készültünk a nagy ugrásra, újabb szálak kerültek elő. Mikor végre lenyeltem a füstöt, hirtelen erősen marni kezdett a nikotin. Szinte egyszerre jutottunk el a fulladozásig, mindhárman krákogni kezdtünk, és úgy ugrottunk fel, hogy fejünkkel félrelöktük az álcánkat a bunker tetejéről. Vöröslő fejjel kapkodtunk levegőért, miközben az őr káromkodva rohanni kezdett felénk. Zsozsó és Suszter köhögve ugrották át a letaposott kerítést, én egy bottal a kezemben próbáltam menekülni a szorult helyzetből. Szinte lépni sem bírtam, csak álltam könnyes szemmel, egy tüskés ággal a kezemben. – Az anyátok szentségit! – üvöltötte a fickó, aki egy vascsővel a kezében rohant felém. Már éppen ütött volna, mikor az egész teste hirtelen eltűnt a szemem elől. Mire felocsúdtam, a bunker árkában vergődött a szerencsétlen ember. – A kurva anyátokat, nyomorult szarháziak! – üvöltötte állati hangon magáról megfeledkezve a telep ártalmatlanná lett őrzője.
*
A zárdába jártam. Az épületet az egyháztól vették el, majd iskolát alakítottak ki benne. A Kavicsos partján álló többszintes épület alagsorában folyamatosan feltört a talajvíz, ezért a falai állandóan penészesek, dohosak voltak, ennek ellenére szerettem kalandozni ebben a rejtelmes világban. Izgalmas volt felfedezni az ismeretlent a dongaboltozatok alatt. Minden kulcslyukon benéztem, és izgatottan kémleltem, mit rejthetnek a fehér ajtók. Legendák keringtek az épületről, ahol hajdan apácák töltötték elzártan a napjaikat. Az ablakokon beszűrődő fények játéka is elkápráztatott. Hosszasan figyeltem, ahogy a nap sugarai kitöltik a falak repedéseit, majd cinkosan megcsillannak a padló fehér cementlapjain és fénybe öltöztetik a kiselejtezett, elhasznált, fakó bútorokat. Szerettem az udvaron is szaladgálni, élvezettel bújtam el vagy pihentem az üres mészkőboltozat alatt, ahol egykor Jézus szobra állt. Felmásztam a meredek domboldalra, ott a kerítés porladozó téglái alkottak falat, és néztem, ahogy az emberek az eperfák árnyékában sietnek ismeretlen úticéljuk felé.
A nagyobbak azzal szórakoztak, hogy a kicsiket bezárták a vécébe, és addig nem engedték ki őket, amíg az ügyeletes tanár arra nem járt vagy a csengő meg nem szakította szórakozásukat. Minden hiába volt, az ordítás és a hiszti sem tántorította el a tahókat, hogy naponta ne csinálják újra a balhékat. Egyszer bezártak egy pánikolós alsóst a budiba. Ő rövid dörömbölés után rájött, hogy minden hiábavaló, ezért az ablakon akart kimenekülni. Az ablak párkányán lépkedve elvesztette az egyensúlyát, majd egy konténer tetejére zuhant az emeletről. Nagy volt a riadalom, a nevelők össze-vissza rohangáltak, de szerencsére komolyabb baj nem történt, a tanári razziák viszont sűrűbbek lettek. Ennek nem örültem, mert az alagsor világát elzárták előlem, persze ennél is sokkal rosszabb volt, hogy a smasszerek főnöke, az igazgatónő is egyre sűrűbben járt-kelt az épületben. Sajnos többször elkapott a folyosón kiabálás vagy szaladgálás miatt. Kedvenc fegyelmező eszköze a pajeszhúzás volt: megfogta két ujjal a fülem melletti hajtincset és erősen húzta felfelé. Én persze lábujjhegyre álltam, hogy enyhítsem a fájdalmam, de lábam ujjai minden esetben rövidnek bizonyultak, a szenvedést nem kerülhettem el. Régi vágású tanár volt, utáltam az orosz kölnije erős illatát, de az igazgatói iroda formalin és dohány szagát sem kedveltem. Jól ismertem azt a helyet, mert gyakran vonszolt oda az iskola hóhérja a hajamnál fogva, olyankor esetlenül lábujjhegyen egyensúlyozva követtem, furcsa táncomat az egész iskola látta. Igazgatói eszmecseréim ellenére jól ment a tanulás, még a gyengébbeknek is segítettem délutánonként. A retorziókat viszont nem szerettem, túl sokat szenvedtem az igazgatónő vezetési módszereitől. Alig vártam, hogy elváljanak útjaink, erre azonban akkor még kicsi volt az esély.