novella

Mics Ildikó: Bézs

A második vérvétel után kiderült, hogy az értékei tökéletesek, a telefonja is épp akkor jelzett, de nem nézte meg. Megkönnyebbülten leült az ablak melletti padra, beleharapott egy kiflibe, és azt tervezte, kifelé menet vesz egy kávét az automatából.

A citromot végül otthon felejtette. Pedig a nővér a telefonban többször is elismételte, gyorsabban lecsúszik így, drága!, miközben ő csak mosolygott magában, nehogy már a cukor fogjon ki rajta, bármennyi cukros vizet képes meginni, citrommal vagy anélkül, mindegy. Reggel nyolckor a klinika folyosóján már sorban álltak a kismamák, mindegyikük álmos, penész színű arccal, a vérvétel futószalagon pörgött, a cukorkoktélra is csak néhány percet kellett várni. Kiválasztott egy műanyag poharat a tálcáról, épp a szájához emelte, mikor valaki egy fél citromot nyújtott felé, kedvesen megköszönte.

Alig várta, hogy kiszabaduljon az épületből, kóválygott az éhségtől, és zsibbadni kezdett a tarkója, de nem akart két órán át a klinikán várakozni. Megnézte a telefonját, nem jött üzenet. Enyhe, októberi reggel volt, a villamosmegállóhoz vezető úton beugrott a törzshelyére, egy lepukkant éjjel-nappaliba. Azt mondták, a második vérvétel után mindenképp enni kell. A villamoson legyűrt egy enyhe émelygéshullámot, de mire hazaért, kifejezetten energikusnak érezte magát. Újra rápillantott a telefonjára, és kirakta az asztalra, hogy szem előtt legyen. Nem értette, János miért nem válaszolt az üzenetére. Még előző este írt neki, izgulok a vizsgálat miatt, drukkolj holnap!

Korábban indult vissza a klinikára, mint ahogy tervezte. A folyosón már gyülekeztek néhányan, az egyik kismama a férjébe kapaszkodott, feltűnően elesettnek látszott. Gucci napszemüvegben, barna bőrcsizmában, könnyű ballonkabátban ült a padon, a férje vállára hajtotta a fejét, mélyeket sóhajtott, miközben a férfi egy színes prospektussal legyezte. Hosszan nézte őket. Figyelte a Gucci feliratot a szemüveg szárán, míg össze nem folytak a betűk, nézte a festett, manikűrözött körmöket, a férfi karjába fonódó hófehér, áttetsző kézfejet, a szövetzakó finom gyűrődéseit, a hajtókán táncoló szöszöket. Csak akkor fordult zavartan másfelé, mikor a nő feleszmélt a félájultságból, és kutatni kezdett a táskájában.

A folyosón minden ablakot kitártak, langyos, gyümölcs illatú levegő áradt be. A barnás műkő padlóra világos csíkokat festett az ablakkereteken megtörő fény. Szórakozottan révedt a csíkokra, nekitámaszkodott a falnak, semmi rosszullét, nyugtázta, csupán egy kis álmosság.

A második vérvétel után kiderült, hogy az értékei tökéletesek, a telefonja is épp akkor jelzett, de nem nézte meg. Megkönnyebbülten leült az ablak melletti padra, beleharapott egy kiflibe, és azt tervezte, kifelé menet vesz egy kávét az automatából.

Csak otthon jutott eszébe, hogy elfelejtette elolvasni az üzenetet.

Remélem, minden rendben! Tegnap este egy régi barátom meghívott magához. Jót beszélgettünk. Nem értette, János miért írta ezt. Soha nem számolt be róla, merre jár. Kérdezni se lehetett erről, ha elvétve megpróbálta, a férfi kelletlenül, sértetten válaszolt. Úgy alakult, hogy együtt is élnek, meg nem is, Jánosnak kényelmesebb így, hogy néhány napot a külvárosi lakásában tölt.

Túl vagyok rajta, minden rendben, válaszolta.

Néhány perccel később megcsörrent a telefonja, János hangja szokatlanul élettelinek tűnt.

–  Bocs, Ági, tegnap este nem olvastam az üzenetedet, kicsit belemerültünk a beszélgetésbe, meg ittunk egy kis vörösbort is – hadarta, és rövid hatásszünetet követően folytatta. – Nem is tudom, mikor találkoztam vele utoljára, talán tíz éve. Mondjuk, nem csoda. Németországban él a férjével, évente egyszer-kétszer jön haza. Most is csak az anyja miatt!

– A barátod, akivel találkoztál, nő?

– Ja, nő, igen…  Rita. – Csak egy pillanatra tört meg a lendülete. – És olyan lakásban lakik…, elájulnál. A Várnegyed legszebb részén! Gyönyörű, képzelheted, a gazdag, német férje vásárolta. A szalonban egy Bösendorfer zongora áll.

– Aha – ennyit tudott kipréselni magából.

János hangjában érzett valami kisfiús elfogódottságot, meg még valamit, de azt nem tudta, vagy inkább nem akarta magának megfogalmazni. Annyi mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy Rita és az őt körülvevő pompa egyaránt lenyűgözte Jánost, és hogy melyik volt rá nagyobb hatással, az nem derült ki.

Aznap nem találkoztak, és azután sem egy hétig. Határidős munka, élni sincs ideje, bizonygatta János, ő pedig szó nélkül tudomásul vette. Rita. A név úgy cikázott körülötte, mintha a falakról pattant volna vissza, folyton beleütközött. Elképzelte a fényűző lakást a Várban, kis erkélyt látott, drága, antik bútorokat, világos színeket, leginkább bézst.

János esténként felhívta, és rendszeresen elejtett egy-egy mondatot Ritáról, olyan magától értetődően, hogy észre sem vette. Ezekből a mondatokból, az egyre tolakodóbb és harsányabb emlékfoszlányokból állt össze a történet. Ágnes elképzelte a menedékházat valahol az Alpok lankáin, János kificamodott bokával fekszik, Rita pedig ahelyett, hogy a többiekkel síelne, vele marad, és ápolja. Lobogó tüzű kandallót is képzelt a házba, pattogó szikrák repdestek Rita feje körül, körberagyogták, akár egy glória. Émelyítően giccses jelenetsort komponált, forró tea gőzölgött, a csészék csak úgy úsztak a levegőben, míg el nem tűnt minden a felcsapó párában.

Nem bánta, hogy neki semmit nem kell mesélnie, nem volt mit.

Egyik beszélgetésük után belenézett a tükörbe, és azt látta, hogy önmaga számára is idegen. Nem értette a saját történetét. A férfi, akihez tartozik, egy olyan filmben játszik éppen, amihez neki semmi köze. Mindenki szerepelhet a filmben, aki ismerte ezt a két embert, Ritát és Jánost, a cinkosaik lehetnek, mellékszereplőként felbukkanhatnak, de ő nem jelenik meg a vásznon. Kívülálló.

Másnap reggel elindult a Várba.

A macskaköveket meg sem érezte, olyan finoman lépdelt. Az épületekre koncentrált, az egymásba kapaszkodó műemlék házakra. Sebezhetőnek tűntek, mint ő maga.

Nem tudta a pontos címet, csak az utcát. És abban sem volt biztos, hogy János valóban említette az apró erkélyt, amit szüntelenül maga előtt látott, de ösztönösen érezte, hogy ez lesz a kulcs. És felismeri majd, ha meglátja.

A szél hirtelen támadt fel, és azonnal kizökkentette a lassú, nyugalmas szemlélődésből. Gyanította ugyan, hogy van ebben a nyugalomban valami természetellenes. Mint a feszített víztükör, jutott eszébe, túlfolynak a hullámok.

Már jó ideje fázósan toporgott a ház előtt, meredten nézte az erkély kőkorlátját a feje felett, amikor a kapu kivágódott előtte, félreugrani is alig volt ideje. A kapun kilépő nőnek sötétszőke, szögegyenes haja volt, valami szőrmeféle takarta a nyakát, telefont tartott a füléhez.

– Bemegy? – kérdezte Ágnestől.

– Nem, köszönöm – és húzódott félre az útból. A sötétszőke, szögegyenes hajú nő katonás léptekkel vonult el mellette, egy kutya loholt utána.

Mielőtt a kapu becsukódott volna, Ágnes kitámasztotta a kezével, és ügyesen belógott. A hirtelen mozdulattal saját magát is meglepte. Az udvar szűk volt és sötét, néhány tő krizantém kókadt a félig kiszáradt fűcsomók között, de a felújított lépcsőház halványbézs színe tetszett neki.

Mielőtt felfelé indult volna, elbizonytalanodva megállt egy pillanatra, nem tudta, hogyan tovább, pontosan mit is szeretne. Annyit érzett mindössze, hogy soha többé nem akarja visszapörgetni az egymásba áttűnő jeleneteket, a női főhős homályos, rejtőző arcát, érinthetetlen, távoli alakját. Hús-vér embert akart látni, anyajegyet, szeplőt, tökéletlen sminket, hallani a hozzá tartozó hangot, hogy ne kelljen képzelődnie.

Nekitámaszkodott a falnak, míg össze nem szedte a gondolatait. Megnézi a névtáblákat, és ha megtalálja, akit keres, becsenget. Eddig jutott a tervezésben.

Felgyalogolt az emeletre, és körbenézett a szűk folyosón. A három ajtó alig különbözött egymástól. Egyikhez sem ment túl közel, csak annyira, hogy el tudja olvasni a neveket. Kívülről látta magát, ahogy böngészi az apró réztáblákat, és a harmadiknál azt érzi, az izgalomtól mindjárt elpattan az ér a halántékán, pedig csupán egy vezetéknév volt ráírva. Baumann, ennyi. Nem volt biztos benne, hogy ezt a nevet keresi, mégis megnyomta a csengőt. Várt, hallgatózott, de nem szűrődött ki zaj odabentről, senki nem nyitott ajtót. Talán nem is jó helyen csengetett, tűnődött, egyébként is, mit keres itt, mi a fészkes fenét keres itt?

Lassan a lépcsőhöz sétált, a lába elnehezedett, fáradtnak érezte magát, és szédült. A háta mögött zár kattant, visszafordult, de egy másik ajtó nyílt ki. Elegáns, idős férfi lépett a folyosóra, békebeli öregúr, alacsony, szikár. Amikor Ágnes mellé ért, halkan köszönt, és barátságosan rámosolygott. Ágnes próbált visszamosolyogni, de úgy érezte, nem mozdulnak az arcizmai.

– Jól van, kedves? – lépett közelebb az öregúr.

– Igen. Azt hiszem. Kicsit szédülök.

– Keres valakit?

– Nem. Nem igazán. Illetve de, csak rossz címet írtam fel.

– Nagyon sápadt… Lefelé?

– Lefelé.

Az öregúr a karját nyújtotta. Ágnes gondolkodás nélkül belekapaszkodott, fehér kézfeje a puha szövetkabáthoz ért, nézte, amint a finom tapintású anyagból áttetsző szöszök szállnak, mint a hópihék. Megnyugodott. Könnyedén lépdelt a lépcső aljáig.

– Köszönöm, innentől egyedül is boldogulok – suttogta megilletődötten.

– Vigyázzon magára! – Az idős férfi újra rámosolygott, majd elindult a keskeny járdán.

A kaput egy nő támasztotta ki a kezével, a sötét udvarból először csak a körvonalait lehetett látni. A szögegyenes hajú volt. Ott ugrált mellette a kutyája.

– Nagyon kedves, most már tartom. – Az öregúr akkor ért a nehéz, faragott kapuhoz.

A kutya megiramodott, a közeledő Ágnes felé futott, és felugrott a combjára.

– Maxi! – kiáltotta a szögegyenes hajú, és megragadta az állat nyakörvét. – Bocsánat, még kölyök. Ma reggel a Bösendorfer lábát is megrágta.

– Semmi baj – sóhajtott Ágnes alig hallhatóan. – Nincs semmi baj.

(fotó: Rosenmann Péter)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: