A hónap szerkesztői novella

Szalontai Erika: Akkordok

Akkoriban violinkulcsokkal álmodott. Sárga kígyóként kúsztak elő a sarkokból, majd összepöndörödtek a lába előtt. Addig gyakorolt, amíg tiszta dallamokat csalt elő a hangszerből. A macska a kopott szőnyegen feküdt, fekete bundáját nyalogatta.

Nagy viharok idején furcsa dallamok futnak végig a lombok között. Előbújnak a fák törzséből, a föld mélyéből. Ha valaki ilyentájt éppen arra téved, figyelmeztetik az elfeledett álmokra.

Moriát a nagyanyja nevelte. Egy tornácos házban éltek, körülöttük félkaréjban toronymagas fák nőttek. Közel s távol csak ketten voltak, az erdő volt az egyetlen társaságuk, együtt lélegeztek vele.

Ha vihar támadt, egymás mellett állva bámultak ki az ablakon. A szél fütyült odakint, meggyötört fák hajladoztak.

– Kik sírnak odakint? – érdeklődött a gyerek, és szorította a barna foltos kezet.

– Nem sírnak, teremtenek. Zene születik éppen.

Nagyanyja gyakran elővett az egyik fiókból egy bőrbe kötött könyvet. – B-I-B-L-I-A – betűzgette a fiúcska, olvasni tanult. Az öreg simogatta a megsárgult lapokat, a szája mozgott, néha keresztet vetett.

– A szavak törékenyek, mint mi vagyunk. Csak súgni szabad őket. – Aztán keresztet rajzolt az unokája homlokára: Áldjon meg téged az Úr!

A fénnyel befuttatott szoba sarkában egy zongora állt. Nagyanyja minden vasárnap a térdére ültette őt, elrendezte az apró ujjacskákat, megmutatta, hogyan lesz a sötét kottafejekből dallam.

Moria meseként élte meg ezeket a délutánokat. Csipkefüggöny lebbent az ablakon. A nagyanyja kontyából kibújó hajszálak csiklandozták az arcát, ha összehajoltak a fekete-fehér billentyűk fölött. A kisfiú eleinte vadul csapkodta a zongorát. Felbúgtak a hangok a mélyből, de nem váltak zenévé. Szívdobbanás, lassú ritmus, súgta ilyenkor a nagyanyja a fülébe.

Akkoriban violinkulcsokkal álmodott. Sárga kígyóként kúsztak elő a sarkokból, majd összepöndörödtek a lába előtt. Addig gyakorolt, amíg tiszta dallamokat csalt elő a hangszerből. A macska a kopott szőnyegen feküdt, fekete bundáját nyalogatta.

Kamaszkorában abbahagyta a zongorázást. A padlásra cipelte a kottákat, elrejtette őket egy hatalmas bőröndben, a hangszert letakarta egy színes terítővel. Beköltözött a nagyvárosba, elvégezte a szokásos iskolákat, évek múltával diplomát szerzett. A zene eltűnt az életéből, a feje képletekkel, számokkal volt tele. Ha néha álmodott is sárga kígyókról, azok mérgesen sziszegve bújtak elő a szoba sarkából, sinus- és cosinusíveket dobáltak az ágyára.

A nagyanyja temetésére nem ment el. Hosszú betegségtől meggyötörten, váratlanul távozott közülünk. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, de aznap nyugtalanul rugdosta a kavicsokat az utcán.

Néhány nap múlva megvágta az arcát a borotvapengével. A vér vörös cseppekben hullott a mosdókagylóra. Szívdobbanás. Lassú ritmus, jutott eszébe, s ahogy ellátta a sebet, dudorászni kezdett. Régóta nem érzett már ilyen nyugalmat.

Másnap szabadságot vett ki. Pulóvert, bakancsot húzott. A városon kívül szállt le a buszról,

percekig üldögélt egy kövön, majd nekivágott a hegynek. Lábában az izmok lassan dolgozni kezdtek.

Hamarosan sűrűn nőtt fák közé ért, a lombok ernyőként takarták a napsütést. Hétköznap délelőtt volt, senki sem járt arra. A kitaposott ösvényen ment, fehér sziklákon tört meg a fény. Kidőlt fatörzsek keresztezték lépteit, korhadtak voltak, csak néhány levél kapaszkodott az ágaikon. A sár lassanként elnehezítette a bakancsát, egy órányi kapaszkodás után égni kezdett a tüdeje. Leült egy mohás padra, hallgatta az erdőt.

Áldjon meg Téged az Úr, suttogták a lombok.

A mondat magasra röppent, szavak kavarogtak odafent, zizegve hullottak a földre az elszáradt levelek. Teremtés. Zene születik éppen. Moria lehunyta a szemét, érezte, hogy minden emléke megtisztul.

Későn ért haza, és úgy aludt, mint régen: az arcán mosollyal. Reggel betelefonált a munkahelyére, felmondott.

– De hát miért, mi történt? – A riadt hang gépies volt, rideg és számító.

– A zene miatt – mondta, és nem is akarta elmesélni. Leporolta a sarokban álló régi zongorát, felhangolta a húrokat, egész délelőtt játszott rajta. Délután felvett egy hófehér inget, nyakkendőt kötött, virágcsokrot vásárolt.

A temető kovácsoltvas kapuját ódivatúnak érezte, mintha egy régi világba csöppenne. Útbaigazították a nagyanyja sírjához: melyik ösvény, melyik parcella.

Nehezen találta meg, sokáig kóborolt a márványlapok, a lehajló fűzfák között. A síron csak egy nevet látott, alatta kottafejeket gondosan a kőbe vésve. Dallam rezdült a szélben, végigfutott a fák között, majd elérte a lehajtott fejjel ácsorgó, magányos férfialakot: Áldjon meg Téged az Úr!

A sír márványtömbje mögül egy sárga kígyó kúszott elő, és violinkulcsba tekeredve lefeküdt Moria lábánál egy ragyogó napfénytócsába.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: