regényrészlet

Ságh Beáta: Pánik

Szuszogva felegyenesedett, tenyerével elsimította orrán a verítéket. Vállát és könyökét táskák és széles csípők lökdösték. A légkondi levegőjét ezúttal forrónak érezte homlokán. Kitapintotta pulzusát. Veszettül szaporán lüktetett. Édes Istenem, nem kaphatok pánikrohamot, gondolta zihálva.

A reptér szikrázó napfényben úszott. A hatalmas üvegablakok előtti dézsákban fényes levelű, tömzsi pálmafák sorakoztak. Tamás nyári szabadságra készült Magyarországra, fia, Kolos várja majd a reptéren, és Tamás alig várta, hogy ismét találkozzanak. A várakozás örömét csak a rettegés felhőzte be, hogy megússza-e az utat pánikroham nélkül. A Boeing, mint egy hatalmas cet, elnyelte az áramvonalas sorokban izgatottan hullámzó embereket, hogy mérhetetlen gyomrában széles sorokba rendezze, majd különböző gőzökkel és nedvekkel fonnyadt szerves hulladékká pácolja őket a tizenkét órás éjszakai repülés végére. Tamás közvetlenül folyosó melletti ülésre kérte a jegyét, amikor becsekkolt. Megnyugtatta, hogy bármikor felállhat, és azonnal ki tud lépni a keskeny folyosóra, ha szükséges.

Néhány hete, mikor az első pánikroham jelentkezett, éppen váltak Mariannal. Gyorsan megegyeztek, mindketten előzékenyen és elegánsan viselkedtek, mégis úgy érezte, mikor kezébe kapta az aláírt papírokat, mintha elsodorná egy földcsuszamlás. Meglepetésszerű csapásként jött az első pánikroham, és arra gondolt az autópálya közepén, amikor az összeszűkülő sávok szorítani és fojtogatni kezdték, hogy ez biztosan egy szívinfarktus. Sikerült kihajtania, és zavarodottan várta egy benzinkút pihenőjében, hogy élet és halál kérdése elrendeződjön. A hideg víz, és a jótékony üresség, amit lehunyt szemei mögött érzett, amikor megadóan hátrahajtotta fejét a támlán, hogy kizárja a világot, segített. Életben maradt. Nem infarktus volt. Azóta is mindig az utazás váltja ki a pánikot.

Mariann a válás után átmenetileg egy barátnőjéhez költözött. Apránként felszámolta munkahelyét, és konténerbe tette holmiját, hogy végleg visszatérjen Magyarországra. Tamás olyan magányosnak érezte magát, mint korábban még soha. Beszerezte a szükséges nyugtatókat, és néha pánik nélkül is bevett egy-egy szemet esténként, ha nem tudott aludni. Időnként whiskyt ivott hozzá.

A Boeing motorjai halkan morogtak, miközben az utasok üléseiket keresgélték és csomagjaikat rendezgették. Tamás nem tudta eldönteni, hogy az idegességtől remegnek-e a kezei, vagy azért, mert egész nap nem evett, és leesett a vércukra. Idegesen kihúzta magát, céltalanul körbefordult, mintha keresne valakit. Elégedetlenkedve nyúlt homlokához, mert túlságosan hidegnek érezte a légkondi levegőjét. Legalább aludnom kellett volna, gondolta. Hogy lekösse figyelmét, előrehajolt, hogy kibogozza cipőfűzőit. Majd később kibújik a bakancsaiból. Mire türelmetlen mozdulatokkal meglazította őket a szűk helyen, halántékáról az orra hegyére gördült egy izzadságcsepp.

Szuszogva felegyenesedett, tenyerével elsimította orrán a verítéket. Vállát és könyökét táskák és széles csípők lökdösték. A légkondi levegőjét ezúttal forrónak érezte homlokán. Kitapintotta pulzusát. Veszettül szaporán lüktetett. Édes Istenem, nem kaphatok pánikrohamot, gondolta zihálva.

-Ne izgulj, minden rendben lesz! – szólt egy nyugodt női hang az ülések közötti folyosó túloldalán.

Tamást mintha áramütés érné, a hang irányába fordult. Úgy szívta be a levegőt, mint a fuldokló, mikor végre a felszínre ér. A folyosó másik oldalán, vele egy sorban, Mariann ült. Pont ő, éppen most, gondolta Tamás megrökönyödve.

-Nem tudtam, hogy ezen a járaton utazol te is. Remélem, nem bánod… – mondta Mariann zavartan. Arca tartózkodó volt, de mogyoróbarna tekintete derűsen mosolygott.

-Nem …, dehogy! – Tamás úgy nézett Mariannra, mint aki látomást lát. – Dehogyis – ismételte sután. Kezeit esetlenül az ölébe ejtette, majd egyik gombját kezdte babrálni.

A Boeing apró remegésekkel megindult és lassan gurult a kifutópályán. Tamás belepréselődött az ülésbe, tenyerei síkos görccsel markolták a karfát. Ajkait rémült csíkba szorította. Fülében pulzusa dübörgése átszűrődött az egyre hangosabb motorzajon is. Megint állítottak a légkondin, rágódott magában, kevesebb lett a levegő. Nem szabad pánikolnom, gondolta, éppen Mariann előtt… nem tud róla… Ki kell zárnom mindent! Háta az üléstámlához tapadt a lucskos ingen keresztül. Tarkójában elviselhetetlenné vált a kalapálás, és úgy érezte, torkában fojtogató tűz lobog. Térdei ideges rugóként jojóztak. Mindjárt hozzák az italos kocsit, reménykedett. Ki kell zárnom mindent, gondolta ismét, de mivel, az ég szerelmére, mivel, amikor csak erre tudok gondolni, hogy mindjárt pánikrohamot kapok!? 

A legtitkosabb zsigeri mélységekből váratlanul előrobbanó gyönyörű emlékek olyan valószerűtlennek tűntek, mint egy álom. Hirtelen törtek elő, mint ahogy a forró gejzír robban sisteregve az ég felé az elhagyatott fagyos sziklák hasadékai közül.

Rekedt suttogások, lassú simítások és lusta ölelések, melyek egyszerre kértek, ígértek és birtokoltak.

Testük súlya, érzéseik feltartóztathatatlan hömpölygése.

Napsütés, tenger morajlása, a bizonyosság Mariann csilingelő nevetésének időtlenségében.

És Kolos! Kolos, akit Mariann adakozó, jó szívvel fogadott, amikor néhány éve kiköltözött hozzájuk, hogy rendbe tegye életét. Kolos, amikor részegen a folklór szőttesre hányt a nappaliban, amit aztán Mariann vita nélkül dobott ki. Kolos, akit némán, egymás tekintetét kerülve őriztek a büdös lepedő két oldalán, amikor betépve jött haza az éjszaka közepén. Kolos, aki szórta a pénzt, és zűrös külsejű idegeneket hozott haza.

Mariann nevetésében apránként elhalkult a csilingelés, mogyoróbarna tekintetében hűvösebbé vált a csillogás. Fakó hangon, szemrehányás és vádaskodás nélkül szólt egy vacsora mellett, gyertyafénynél, borospohárral a kezében, hogy nem bírja tovább. Elfogyott az energiája. Tamásnak választani kell, vagy ő, vagy a fia.

Tamás választott. Majd belehalt a választásába.

Hirtelen ráébredt, hogy ismét hallja a Boeing álmosító búgását. A gép hangja simábbá vált, apró fények jelezték, hogy utazómagasságba értek, kikapcsolhatják az öveket. Nyugodtan lélegzett.

Finom érintést, ismerős kis súlyt érzett alkarján.

-Minden rendben lesz, már fent vagyunk – hallotta Mariann megnyugtató hangját.

Ha most kinyitom a szemem, és odanézek, kicsordul a könnyem – gondolta Tamás.

Kinyitotta a szemét, oldalra fordította fejét, Mariannra nézett. Kicsordultak a könnyei.

Tekintetükkel sokáig tartották egymást egy buborékban a légikísérők és az étkezőkocsik csörömpölő árnyain keresztül. Esdeklően, lemondóan, bűnbánóan. Az éjszaka folyamán szótlanul fogták egymás kezét az ülések közti folyosó pislákoló fényeiben.

Mikor landoltak, szótlan tekintettel vettek búcsút egymástól, és külön taxiba szálltak.

Tamás szíve nyugodtan vert, teste a fáradtság ellenére lazán és stabilan végezte feladatát.

Lelkében fájdalmasan visszhangzott egy sötét verem üres kongása.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: