Szelektálni nehéz, pedig alig várjuk a lomtalanítás hírét, hogy régóta halmozott, haszontalan dolgainktól megszabaduljunk.
A pénteki bevásárlásból hazafelé tartva azon gondolkodom, milyen nagy helyem lesz majd a gardróbban, és a padlás púpos háta is kiegyenesedhet egy időre.
Szombaton reggel korán kelünk, zsákokba gyűjtjük a régi ruhákat, cipőket, külön a felnőtt, külön a gyerekholmit, játékokat. Két szőnyeget is lecipelünk az emeletről. Megy a kishűtő, a kopott bőrfotel.
– Te, én a szőnyegeket elígértem – mondom a férjemnek, miközben a ruhászsákokat pakolja a csomagtartóba, mert azt meg ő adta oda a szomszéd falu egyik sokgyerekes családjának.
Vasárnap reggel már csak a kibelezett hűtő szomorkodik a kapu előtt illetlen, horpadt fémruhában. Összesöpröm a szétszórt törmeléket, és mint aki testben és lélekben egyaránt megkönnyebbült néhány kilóval, ruganyos léptekkel megyek a konyhába elújságolni az örömöm: szinte minden lomunk új otthonra lelt.
Hétfőn délelőtt utam a kisposta felé vezet, a kavicsos kisközön megyek, kerülgetem a macskapiszkot, amit a túlszaporodott cicanépesség hanyagul maga mögött hagyott a durva kavicságy foltokban előbújó fűcsomói között.
Gyerekkorom óta szeretem ezt a falut. A hosszútornácos, régi házakat, a szilvafák gyümölcstől roskadó ágait, melyek még a legszűkebb időkben is, permetezés és gondozás nélkül, ontják termésüket. Szeretem az embereket, akik őszinte kíváncsisággal érdeklődnek afelől, hová is tartok éppen, és ki hogy van a szűkebb és tágabb családban.
Ma nem sietek. Komótosan, zsebre tett kézzel ballagok, csak úgy rövidnadrágosan, papucsban. Vállamon címzett levelekkel teli vászontáskám, zsebemben gyűrött szájmaszkom. A sarkon balra fordulok, a szilvafák alatt görnyedve haladok, papucsom talpára szétmázolt, illatos szilvahús tapad. Kár érte, gondolom magamban, jó lenne szilvalekvárnak.
Egy foghíjas kerítés mögött két keverék kutya hever a járdán. Gyanakodva figyelem őket, de egyetlen vakkantással jelzik, ismernek, menjek csak tovább bátran, ők bizony velem nem törődnek ebben a veszett forróságban.
A széles járda opálos, barna kavicstölteléke negyven éve semmit sem változott. A Dunakavics drazséi jutnak eszembe, amit még anyám vett nekem iskolás koromban. Ma is a számban érzem a színes cukormáz alatt barnára pirított grillázsgömb ízét, emlékszem, ahogy ropogtatva haraptam ketté, és azt sem bántam, ha egy ideig ottmaradt fogaim között az édes-karamellás ragacs.
A járda ovális kavicsszemeiről lekopott a fényes máz, mint a Dunakavicsról a színes cukorruha, de a betonágy erősen tartja, hosszú évtizedek óta szolgálja a templomba járók egyre csoszogósabbá váló lépteit. A saroktól az ötödik ház a posta. Általában hetente kétszer adok fel leveleket, hétfőn és szerdán, mióta a karantén idején home office-ban vagyunk.
Bandi bácsi a kutyás ház és a posta között lakik. A bácsinak fogalma sincs a hómofiszról, a vírusmizériát sem nagyon érti. Meglehet már nyolcvanöt-kilencven éves, nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal, csak betartja, amit az orvos meg a házi ápoló mond.
Naphosszat a ház tornácán üldögél piros, megsüllyedt fotelében azóta, mióta Ilonka nénit hosszú évekkel ezelőtt eltemette. A bejárati ajtó nyitott ajtaján keresztül hallgatja a repedezett bőrtokba bújtatott Sokol rádiót, ez az egyetlen öröme, meg a háza.
Emlékszem, négy-ötéves lehettem, mikor először elkísértem anyámat a főút melletti gázcseretelepre. Ott találkoztunk először, a piros festékcsíkkal jelölt, kopott alumínium palackok váltásakor. Először rémisztő volt a nagyhangú, vicces ember, aki fura módon, beszéd közben is nevetett. Félve bújtam anyám mögé, erősen szorítottam a kezét, amikor a bácsi közelebb hajolt hozzám, és finoman megcsipkedte az arcomat. Kis göndörke, mondta aztán mindig, ha meglátott.
Mióta karanténban vagyunk, a posta felé menet rendre megállok, beköszönök hozzá, megkérdezem, hogy van Bandi bácsi? Ő meg hangosan, ahogy régen is, és nevetve mondja: Hát jól vagyok, aranyom! Aztán mikor továbbmegyek, hallom, ahogy odaszól a szomszédnak: Ki volt ez? És a szomszéd Pista bácsi elmondja, hogy hát a Gizike lánya, tudja, a kis Szabó lány. Az idő kikoptatta az emlékeket az öreg magas homloka mögül.
Ma is megállok, kíváncsian nézek befelé, figyelem a piros fotelt. De ma nem szól a rádió, és Bandi bácsi szokatlanul elegáns ruhában fogad: szürke zakó, sötét, ünneplős nadrág, a kezében kalapot tartva ül.
– Hogy van ma, Bandi bácsi?
– Hát jól, de már nem sokáig. Mindjárt jönnek értem. Nem értem, hol vannak, késnek.
Nem ezt a választ vártam, hanem a megszokottat, hogy jól aranyom, meg hogy kérdezze majd, ki vagyok. Hirtelen nem jutok szóhoz. Pista bácsi szalad felém, integet:
– Mindjárt jönnek érte, viszik az otthonba, de előtte Covid-szűrés lesz.
– Bandi bácsi, hát elmegy?
– Hm – fordítja fejét a bejárat felé, csukott szemmel válaszol. – Azt mondja az orvos, jobb lesz ott nekem.
Szótlanul állok, mint egy felsült kisdiák, aki nem tud felelni a tanító néni kérdésére.
– Vigyázzon magára, Bandi bácsi! Minden jót! – Intek, de már nem bírom könnyek nélkül, mennem kell. Az ajtón keresztül jól látom a hűtő feletti feszületet Ilonka néni képe mellett.
A postáról hazafelé menet üresen áll a piros fotel. Az utca néma, Pista bácsi kapuja is zárva.
A járdakavicsok elmosódnak a szemem előtt, mint a Duna szürkésbarna vize alatt a kövek.
A falunkban lomtalanítás van. Lyukas fazekak, régi biciklik, törött virágcserepek, foszlott hajú, félszemű játékbabák, foltos matracok jelzik, sok minden felett eljárt az idő.
Szép.