– Ki-hisláááányom…. – sír a telefon.
– Anya, te jó ég, mi történt? Rosszul vagy? Miért sírsz? – érkezik az ijedt válasz.
– Neheem, csak a Mirci… – folytatja a zokogást a telefon.
– Mi van Mircivel? – élesen cseng a kérdés.
A telefon hallgat, sírásos-nyögdécselés hallatszik csak.
– Mondd már! Csak nem lett covidos? – csattan fel a csodálkozással és türelmetlenséggel vegyes hang.
– Hogy lehetne egy macska covidos, honnan szeded ezt a baromságot? – Az anya végre magára talál.
– A bostoni állatkertben covidos oroszlánt találtak! Nem hallottad? Ha a nagymacskáknál előfordul, akkor….
– … akkor a házimacskáknál is? Erre gondolsz?
– Pontosan.
– Neked már agyadra ment az a sok baromság, amit az interneten olvasol! De te hogy vagy? Az AstraZeneca nem okozott gondot? Annyiszor gondolok rád! A szomszéd Mariska azt mesélte, hogy az unokája barátjának az unokatestvére, aki 28 éves volt, jó, kicsit kövér, de egyébként semmi baja és… meghalt! Előtte egy héttel oltották be, és egy vérrög megölte. Trombózis.
– Látod, anya, nem kell a rémhírekhez internet se…
– Kislányom, jobb félni, mint megijedni! Nagyon aggódóm miattad, az oltás miatt is, meg azért is, mert te dolgozni jársz. Én alig teszem ki a lábam itthonról.
– Annyit se kellene! Mondtam neked, hogy szívesen megyek bevásárolni neked, elintézek mindent, amit csak kérsz.
– Ugyan már, mikor? Hajnaltól késő estig csak a munka!
– Folytasd csak, tudom, mi lesz a következő mondatod: „ezért maradtál egyedül!” ?
– Ezt én nem mondtam!
– De gondoltad! Azt is tudom, hogy Mariska néni is ezzel tömi a fejedet.
– Ugyan már, érdekel is engem az az öregasszony!
– Anya, az előbb rá hivatkoztál az AstraZeneca miatt.
– Ez igaz. De annyira hihető volt, ahogy azt mesélte. Meg is könnyeztem. Belegondoltam, mit érezhet annak a szerencsétlennek az anyja…
– Anyukám, nem kell izgulni miattam. Jól vagyok! A feladat valóban nagyon sok, de arra gondolj, hányan vesztették el a melójukat! Nálunk a cégnél is volt leépítés. Nagy dolog, hogy engem nem küldtek el.
– Miért küldenének el, mikor te mindig leakasztható vagy, se kutyád, se kölköd, mindig hadra fogható vagy. Sokszor hétvégén is dolgozol….
– Témánál vagyunk. Ugye arra gondolsz, hogy nincs családom, hogy vénlány vagyok.
– Kicsim, manapság már ez nem téma. Egyébként is, tudod hányan cserélnének veled, akik rossz házasságban élnek?
– De a ti házasságotok jó volt, nem?
– Nem tudom. Túl fiatal voltam, amikor férjhez mentem. Akkoriban, meg mifelénk, húszévesen már tényleg vénlánynak számított valaki, ha nem ment férjhez. A fiúknál ez máshogy volt. Még több tekintélye lett annak, aki nem siette el dolgot. Azt sutyorogták róla, hogy biztosan nem jó neki akárki… Egy agglegény meg, a legkívánatosabb tiltott falat volt a faluban!
– Úgy szeretem, mikor ezekről a régi dolgokról mesélsz!
– Hát igen, hol van ez már! Megváltozott a világ. De annak idején, amikor mi voltunk fiatalok, a mi szüleink is elborzadva nézték azt a fertőt, amivé a világ lett szerintük. Nem értették, hogy lehet annyit pazarolni, olyan könnyelműen venni a dolgokat, mint mi. Igen, nekünk már nem jutott ki a háborúból, mint nekik, persze, hogy máshogy gondolkodtunk és máshogy akartunk élni.
– Látod, most meg itt van ez a rettenetes járvány, fölér egy háborúval…
– Nem is magamért aggódok, hanem érted, értetek, a fiatalokért! Nincs ballagás, nincs iskola, nincs szórakozás, kikapcsolódás. Szomorú. Lassan meghódítjuk a Marsot, de ezzel az élettelen vacakkal nem tudunk elbánni. Hogy van ez, kislányom?! Jó, hogy apád ezt már nem érte meg.
– Mondjuk nehezen bírta volna kocsma nélkül…
– Mindennél van rosszabb. Ő soha nem bántott bennünket!
– Csak tönkretette magát, így aztán jól meghalt idő előtt… De miért is hívtál ilyen korán?
– Mirci itt hagyott.
– Lejött a szekrényéről?
– Nem, nem jött le. Ott találtam reggel a helyén, a szekrény tetején. Ahogy hozzáértem, hogy megsimogassam, merev, kemény és hideg volt a teste.
– Jaj! Meghalt?
– Hát, igen. Kiborultam. Muszáj volt fölhívjalak, ne haragudj. És persze erőm sincs, hogy levegyem. Tudom, hogy te nem szeretted, túlságosan magának való volt. De most szükségem van a segítségedre, ugye jössz valamikor?
– Persze. Szívesen – jön az azonnali válasz, pedig Mirci nem volt a kedvence. Csúszott a kuplungja. Legalább 3 éve a szekrény tetején lakott. 8 éves kora környékén állítólag összeveszett a többiekkel és felköltözött a szekrény tetejére. Jól tudott haragot tartani, mert azóta se jött le, vagy megtetszett neki a magaslati levegő. Az anyja olvasott a gondolataiban, még a telefonon keresztül is.
– Tudom, hogy nem szeretted, ezért a szekrényes hülyesége miatt. A maga módján kedves volt. Olyan hangosan dorombolt nekem, mikor fölmásztam hozzá a kis létrán, hogy megetessem, megsimogassam. És azért a dolgát nem a szekrény tetején végezte el! A másik két cicám sokkal közönségesebb.
– De legalább nem veszélyeztetik az életed!
– Na, jó, bevallom, ha nem hal meg, karácsonyra egy új létrát kértem volna…
– Drága anya, egy órán belül nálad vagyok, ölelés!
– Várlak!