novella

Réti Atilla: Tücsök a tűzben

Nem, ennél közelebb nem kerültem a laktanyához. Egy gyári teherautóra pakoltuk ömlesztve a halottakat, sebesülteket, sokkban lévőket. Felszöktem a platóra, ahol a szerelmem feküdt, hogy ne veszítsem szem elől.

(B-né T. Rozália meghallgatási jegyzőkönyve a Nemzeti Helytállásért pótlék megállapításához szükséges egészségkárosodás mértékéről döntő orvosi bizottság előtt. Szolnok 2015. 05. 05. A steril kórházi tárgyalóban három köpenyes orvos az asztal mögött ülve, fásultan hallgatja az idős asszony kirohanását.)

Vájkáljanak csak a sebeimben! A leleteim dossziéja ötvenhat óta évről évre centikkel nő.  Idecitálnak egy nyolcvanöt éves tolókocsis, rokkant asszonyt, hogy újra és újra elmesélje az élete legszörnyűbb napját, ami a legszebb is lehetett volna…

Megértem, ó persze a rendeletek. Végezzék a dolgukat az orvos urak! Hónapok óta udvarolt nekem Feri, titokban a kezemet is megkérte. Tücsöknek csúfolták a Mezőgazdasági Akadémián, oly fekete volt az üstöke és a tömött bajsza. Magasabb volt tőlem két fejjel, tánc közben állandóan a hóna alá bújtam. Nekem ő volt az első férfi az életemben. A magyaróvári MOFÉM gyárban dolgoztam, minden lány féltékeny volt rám. Többen is kinézték maguknak, nagy renoméja volt az akadémistáknak. Eredetileg aznapra nem is beszéltünk meg randevút, ők nagyon elfoglaltak voltak a forradalmukkal, engem pedig a délutáni műszakba osztottak. Hetek óta nem volt vérzésem, kora reggel bementem az üzemorvoshoz, aki az SZTK-ba küldött. Kiderült, hogy állapotos vagyok. Annyira megörültem, az egyetemhez szaladtam, hogy elmondjam Ferinek a hírt, de képtelen voltam rá, olyan sokadalom volt körülöttünk. Húzott magával végig a felvonuláson, bíztatta a társait, énekelt, szavalt, szónokolt egy busz tetején, igencsak büszke voltam rá. Rekedtre kiabálta a torkát mire a határőrlaktanya előtti füves területre értünk. Aznap a kisbabámat, a vőlegényemet, meg a jobb lábamat hagytam azon a réten. Innentől minden benne van a dossziéimban doktor urak. Ítéljenek aszerint…

Nem tudom mi lett a Tücsökkel, disszidált vagy börtönbe került, mit számít az maguknak?

(E. Ferenc (Tücsök) III. évfolyamos hallgató Fegyelmi Bizottsági meghallgatási jegyzőkönyve, Mosonmagyaróvár, Mezőgazdasági Akadémia hivatalos helyiségében. 1957. április 8. A telefüstölt kari tanácsteremben a falakon körbe-körbe az elmúlt száznegyven év dékánjainak portréi lógnak. Aggódva szemlélik a kihallgatásra érkező egyetemistákat.)

Tisztelt Kihallgató Tiszt és Tanár elvtársak! Várható volt, hogy baj lesz október huszonhatodikán. Előző nap rádiót hallgattunk a konviktus udvarán, majd kimentünk a városba egy csendes vonulásra, este MEFESZ választó gyűlést tartottunk. Egy svájcisapkás melós kerékpárról bekiabált nekünk, hogy bepelenkáztak-e minket? Ez rosszul esett. A vérmesebb munkásvezetők nagyon bíztak benne, hogy a forradalom mellé állunk…

Ellenforradalom, elnézést.  Az éjjel csendesen telt, a felügyelő tanár elvtársak többször is végiglátogatták a kollégiumot. Huszonhatodikán reggel T. József tanár úr üzent, hogy ne induljunk az előadásokra, mert tüntetés lesz. Felmentünk a Marxista – Leninista tanszékre, és viccből bezártuk a tanszékvezető elvtársat az irodájába. Én azt hittem, azért hogy baja ne essék…

Igenis elvtársak, nem fogok mellébeszélni, és a bajszom alatt motyogni. A gimnazisták már énekeltek a Vár előtt, jöttek a hírek a gyárakból is, hogy az emberek a portáknál gyülekeznek, vonulni akartak. Az a döntés született, hogy mi is csatlakoztunk. Átmentünk a Várkapu alatt, a Balaton Kocsma után jobbra ott magasodik a pártbizottság épülete, ott ért utol a menyasszonyom, és innen már kéz a kézben mentünk tovább. A pártház tetejéről munkásruhás emberek szedték le a vörös csillagot…

Nem kérem, én nem szónokoltam, csak csendesen énekeltem a tömeggel…

Igen, az autóbuszra mi is felmásztunk, de M. Zoltán olvasta fel a követeléseket. A bíróságnál, ahol szintén leverték a csillagot, kettévált a tömeg, mi a Gyári út irányába mentünk tovább. A professzoraink szétszóródva, de velünk tartottak…

Igen, voltak, akik énekeltek, de nem emlékszem, hogy pontosak melyik tanár elvtársak. Rendkívül felemelő volt, már elnézést a kifejezésért. A rendőrőrsnél vonultak szembe a timföldgyáriak, de visszafordultak velünk, és a Gyári Kapuhoz sétáltunk. Az emberek kiabálni kezdték, hogy verjük le a csillagot a határőrlaktanyáról is. Rozikám félősen hozzám bújt, kérlelt, menjünk vissza a városba, a MOFÉM Gyárban kettőkor kezdődik a műszakja. Ám én húztam magam után, át a bokros részen. A laktanya előtti réten már nagy volt a tömeg, mi egyetemisták szétszóródtunk, a legjobb barátom, H. Péter épp mellénk lépett. Kipirult volt a nótázástól, ránk nevetett és lelkesen futott volna tovább, de hirtelen megrándult, egy golyó a levegőbe dobta a testét. A hangot csak ezután hallottam. Több irányból kattogtak a golyószórók, hasra vágódtam, de a kedvesem szájtátva, állva nézte a vérfürdőt.  Ráordítottam, de akkor már repültek ki a gránátok a laktanya ablakai mögül. Ahogy felém fordult, egy repesz végighasította a csípőjét. Azonnal a földre rogyott, vére barnára festette a gyér füvet…

Nem, ennél közelebb nem kerültem a laktanyához. Egy gyári teherautóra pakoltuk ömlesztve a halottakat, sebesülteket, sokkban lévőket. Felszöktem a platóra, ahol a szerelmem feküdt, hogy ne veszítsem szem elől. Befeküdtem mellé, a tenyeremet a nyílt sebre tapasztottam. A kórházban szelektálták a testeket, a menthető, de műtétet igénylőket mentőautókban vitték tovább Győrbe. Ő is így járt, és azóta semmi hírem nincs felőle…

Igen, aznap késő este a Katonai Tanácsban vallattuk az elfogott határőröket. Nem bántottam egyiket sem…

Igen, őt is, aki másnap reggel kiugrott az ablakon, és az összegyűlt tömeg agyontaposta. Napok múlva jöttek az oroszok, a tankjuk csövét az Akadémia főbejáratára irányították. Többedmagammal a Lajta-folyó felé kiszöktünk az épületből, és gyalog indultunk Hegyeshalom irányába. Közvetlen a határ előtt kaptak el minket a határőr elvtársak.

(Sz. Gyula főhadnagy kihallgatási jegyzőkönyve, Katonai Tanács, Mosonmagyaróvár, Tanácsháza. 1956. november 2., este 22.00 óra. A szűk irodában zaklatott emberek jönnek-mennek, vegyesen munkások, egyetemisták, és más civilek. Néhányuk oldalán géppisztoly lóg. Az elfogott határőröket egymás szavába vágva vallatják.)

Elvtársak, hallgassanak meg! …

Rendben, nem elvtársak. Kérem szépen a gazdász urakat is, hallgassanak meg, mielőtt kidobnak a csőcselék közé. Karcagi parasztgyerek vagyok, kérem. Az apám Kunágotánál szökött meg, amikor a szovjet már áttörte a frontot. Anyám, én, és öt testvérem a szegénységgel karöltve vártuk haza. Szélfútta volt, mint az akác télen, szót sem szólt, evett valami kis semmit vacsorára. Éjjel kiment az üres disznóólba, és belelőtte magát a vályúba. Mindig azt mondta nekünk fiainak: „Rendőrnek vagy katonának álljatok, akármi is lesz az új rend!”. Zöldávós határőr lettem. Kisnyilas voltam előtte a falunkban, kedvemre való volt.  Azután, hogy bevettek a népi testületbe, hamar tiszt és párttag lettem. Idetettek, odatettek, majd idén tavasszal vezényeltek Magyaróvárra. Közel a határ, tele lőszerrel a laktanya, de amúgy csöndes hónapok voltak eddig. Ki-ki jártunk kocsmába, vagy a mosoni Englerhez. Köpdöstek azért utánunk. Gyakran verekedtünk az akadémista fiatalurakkal, láttam is a tömegben az ismerős arcokat, mikor jöttek tegnap…

Nem pofázok mellé, a lényeget mondom. Ott reszkettünk a térre néző ablakok mögött, lábainknál összehányva a kézigránátok. Higgyék el, rettentően be voltunk tojva. Dudás parancsnok már előző nap be volt tojva. Géppuskafészkeket rakatott a laktanya sarkaiba, élesíttette a fegyvereket, riadót rendelt. Honnan tudta ez a görény, hogy másnap délre beüt a krach? A Szózatot és Kossuth-nótákat énekelve nyomult a ködben a tömeg, az újonnan érkezők már a rét menti fák alá szorultak. Ilyen lehetett az apámnak is, mikor jöttek a ruszkik. Szemem sarkából láttam, hogy G. Áron főhadnagy felemeli a kezét, S. Géza főhadnagy a levegőbe lő. Erre jobbról-balról ment a tömegbe a golyózápor, mi kirángattuk a biztosítószeget a gránátokból, oszt hajigáltuk ki, mint a krumplit. Mikor elült a fegyverek zaja, kikukucskáltam a párkány felett. Sírtam is, gazdász urak, de még jobban be voltam tojva, hogy mi lesz még ebből. Ott kint a rengeteg halott, meg vérző, jajgató sebesült. Kavarodás volt utána bent a laktanyában, a parancsnokok összebalhéztak, a Dudás el is húzta a csíkot egy katonai mentőautóval, azt beszélték, Pozsony felé. Jobb lett volna, ha mi is hazaszökünk, mint apám tette régen, és nem várjuk meg, ameddig este bejönnek értünk. Tudom, hogy nekem végem, vagy kivetem magam az ablakon, vagy felkoncolnak az emberek, de azért mégiscsak szeretnék még élni egy kicsit, ha börtönben is. Csupán azt remélem, hogy Rozika nem volt ott tegnap a téren, mivel semmit nem tudok felőle. Hiszen maga ismeri, Tücsök úr! Láttam, többször táncolt vele a nyáron, és ő is sutyorgott nekem egy gazdász fiúról. Ő a kishúgom, csak nem szeretett azzal kérkedni, hogy ávós a bátyja. Én szereztem ide a MOFÉM gyárba, mikor a városukba kerültem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: