Zsuzsa ökölbe szorította jobb kezét, a balban a telefont tartotta.
– Jó, persze, megoldom – mondta megadóan az anyjának –, a gyereket még el kell vinnem az óvodába, aztán jöhet a nagymama, ma úgyis itthon dolgozom.
Még szerencse, hogy a gyerek vidáman ébredt, csacsogott, énekelve tűrte, hogy autóba be, autóból ki, oviba be, vetkőzés, aztán öltözés, mosolyogva integetett, hogy: Anya, ugye hozol valami meglepit délután?
Zsuzsa feje már kora reggel óta tompán fájt. Egész éjjel csak forgolódott, kattogott az agya. Nem tudta megemészteni, ami történt. Főleg azt, amit a gyermeke apja mondott neki este: “Mind ilyenek vagytok, Ti mind ilyenek vagytok. Nem tudtok megbocsátani a világnak.”
Már egy éve elváltak, és úgy hitte, hogy tökéletes békében vannak egymással. Az idő múlásával szinte észrevétlenül kopott ki belőlük a korábbi közös életük összes keserve-kínja. Mindenki tette a dolgát, úgy tűnt, a gyerek is elfogadta, sőt élvezte a helyzetet, hogy egyik héten apánál, másik héten anyánál lakik.
Zsuzsa visszaidézte az előző napot. Akkor érkezett meg az oviba, amikor az egyik dadus épp “beszólt” a kislányának: Miért nem aludtál alvásidőben, te flódnizabáló?
Zsuzsa nem tudott túl barátságosan viselkedni, nem működött az önkontrollja. Saját ordibálásától teljesen kiborulva, feldúltan rohant haza a gyerekkel. Este felhívta a volt férjét, aki a történtekre volt képes azt reagálni: Ti mind ilyenek vagytok!
– De ma egy új nap van! – gondolta Zsuzsa, és próbált rendet rakni a fejében. Erősen kényszerítenie kellett magát arra, hogy csak az aznapra koncentráljon.
Ahogy ígérte, beugrott az anyjához a nagymamáért. Jó régen találkoztak. A nagymama, a drága nagymama olyan volt most is, mint mindig. Feketébe burkolódzó töpörödött anyóka szelíd, barna szemekkel, látszólag egykedvű, de azért a szája csücskében mindig huncut mosoly fészkel. A férje akkor halt meg, amikor Zsuzsa anyja tizenkét éves volt. A fájdalom, az egyedüllét, a kemény vidéki élet megedzette, kissé szikárrá tette.
A nagypapát Zsuzsa még hallomásból sem ismerte, a család sosem beszélt róla. Akadt mindig egy felnőtt, aki gyors, tömör “Meghalt” válasszal zárta le a témát, amikor a közös családi ünnepeken az unokák rákérdeztek. Egyetlen megbarnult fényképen lehetett őt látni, kalapban, kackiás kis bajusszal, széles mosollyal ült egy lovon. A mokány nagypapa az életet nagyon szerető, mindig vidám és jóindulatú embernek tűnt.
Nagymama sem mesélt róla, egyébként sem volt az a kimondottan mesélős, bújós, babusgatós, simogatós nagymama. Ő a dolgos nagymama volt, aki eltervezte a kiscsirkék keltetését, vágósúlyra nevelte, és elosztotta őket a családban aszerint, hogy kit, mikor illet meg a születésnapja alapján. Ugyanez a porciózás volt a kacsákkal, a tojással, a kukoricával, a körtével, a szilvával és a szőlővel.
Hajnalban ment ki a kertbe a kapával, és reggel nyolc körül tért vissza a házhoz, ez volt az első etetés ideje. A tejből tejszínt, túrót és vajat készített a hátsó szobában, ahol egyébként mindig legalább három különböző sütemény várakozott a látogatók számára. Sertéshúst, marhahúst csak akkor látott, ha ajándékba vittek neki a lányai.
Egy héten egyszer begyújtotta a kemencét is, kenyeret sütött. Mindig befogadta a kóbor macskákat, kutyákat. A macska soha nem vált személyes barátjává, általában még neve sem volt, a különböző életkorokat megélő kutyáknak az egyszerűség kedvéért mindig ugyanazt a nevet adta: Szuszu.
Esténként, főleg télen, kézimunkázott. Minden érdekelte, a kötés, a horgolás, a hímzés. Ilyenkor teljesen átszellemült. Valami földöntúli szeretettel, gyengédséggel bánt a színekkel, a formákkal, a fonallal, a különböző anyagokkal, kongréval, vászonnal.
Gyönyörű munkáit számolatlanul adta: hímzett párnát, terítőt, asztalneműt, kapott a szomszéd, a postás, és aki csak kért a faluban. A családban, látatlanban méretre készült pulóvert, mellényt, szoknyát, kabátot ajándékozott alkalomra és alkalom nélkül is.
Egy őszi napon váratlanul elszédült, összeesett. Ez három éve történt. Már nem nyújtott kellő biztonságot az, hogy a falubeliek nap mint nap rányitják a kaput. Akkor döntöttek úgy a gyerekei, hogy teljesen felszámolják a vidéki otthont állatostul, mindenestül, és beköltöztetik a nagymamát a városba.
Csendes belenyugvással tűrte, hogy élete építőkockái széthullanak. Negyedéveket töltött egy-egy gyerekénél, ez volt a megállapodás.
A nagymama új világában fontos eszköz lett a papír és a ceruza. Olyan mértékben megsüketült, hogy a kezdeti üvöltözés után mindenki írásban kérdezett tőle, amire ő beletörődően, szóban válaszolt. Néhány korábbi szokása megkövülten megmaradt, nyolckor reggeli, délben ebéd, hatkor vacsora. Olykor bosszankodott az unokái nagy étvágya miatt.
– Mennyi szalámit eszik ez a gyerek! – mondta, miközben a tejeskávéba mártott zsemléjét majszolgatta egyetlen fogával.
Az unokái ritkábban fordultak meg nála, “olyan szúrósak a puszik” – mondták, és nehéz volt a régies, zavarba ejtő szóvicceivel is mit kezdeni. A szeme és a keze sem bírta már a keresztszemeseket, a kötést, a horgolást. Maradt a tévé, a főzőműsorok, a lakberendezés, az esküvőre való készülődés, a ruhakészítés, minden, ami textil.
Zsuzsa egész napi “megőrzésre kapta meg” a nagymamát. Bekísérte a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és nekifeszült a fordításnak.
Határidő van! Jesszusom! Ki a fene használ ma hajcsavarót, pláne előre felmelegített hajcsavarót? “A hajcsavarókat egyenként bele kell rakni a tartályba, szorosan egymás mellett elhelyezve. Meg kell nyomni az indít gombot, ekkor kigyullad a zöld fény. 35 másodperc múlva pirosra vált. Ekkor egyenként, az erre a feladatra rendszeresített csipesszel át kell tenni a csavarókat az előre bekészített tálcára.” Micsoda buta ez a használati utasítás! Még jó, hogy ilyen nagy kedvenc a televízió! – nyomta el magában Zsuzsa a magára hagyott nagymama miatti lelkiismeret-furdalást.
Először csak valami alig halható nyöszörgésre lett figyelmes, aztán egyre erőteljesebb hörgéseket hallott. Berohant a nappaliba. A nagymama, két kezét a mellkasához szorítva, kapkodva, gyorsan szedte a levegőt, a szemei fennakadtak, csúszott le a fotelből.
Zsuzsa idejében elkapta, óvatosan lefektette a földre, azonnal hívta a mentőket. Tíz percen belül jöttek, elővették az oxigénpalackot, elkezdték az újraélesztést.
Zsuzsa csak most nézett az alapzajt még mindig szolgáltató televízió képernyőjére. A Loewe cég modelljeit mutatták be. A ruhák mintája és színe kísértetiesen hasonlított a koncentrációs táborokban fogva tartott, majd megsemmisített rabok ruháihoz.