Máris reggel van? Ugye nem? Átfordulok a másik oldalamra, és résnyire kinyitom a szememet. Fénycsíkok szűrödnek be a lehúzott redőny lyukain. Szóval világosodik. Vajon hány óra lehet? Nincs kedvem megnézni, pedig jó lenne tudni, hogy mennyit aludhatok még. Fél hét biztosan nem múlt el, mert nem szólt az ébresztőm. Lehet, hogy hétvége van? Jaj, hát persze, szombat. Hál’Istennek!
Csend, béke és nyugalom vesz körül. Ezek szerint a gyerekek javában alszanak. Reménykedem, hogy egy ideig még húzzák. Szeretnék szusszanni egy kicsit. Ha visszaaludni nem is tudok, akkor is jól esne behunyt szemmel, magamban lenni. A következő pillanatban hallom, hogy lassan kinyílik az ajtó, és halk léptekkel beoson valaki a szobába. Biztosan a kicsi az, mindig ő ébred fel elsőnek. Csendben és mozdulatlanul várok. Befekszik mellém az ágyba, és szorosan átölel. Jól esik. Megfogom a kezét. Így fekszünk percekig, majd suttogás szakítja meg a meghitt pillanatot.
- Anya, mi lesz a reggeli?
Túlságosan álmos vagyok ahhoz, hogy kitaláljak valami frappánsat, úgyhogy inkább kérdezek.
- Mit ennél, kicsim? – én is suttogok, egyrészt nincs erőm hangosabban beszélni, másrészt nem akarom, hogy felébredjenek a többiek.
- Palacsintát.
Ó, jaj, lőttek a szombat reggeli lustálkodásnak. Négy gyerek rengeteget eszik, és ha palacsintáról van szó, akkor tízszer annyit. Fejenként öt darab a minimum, de mindig többet készítek a biztonság kedvéért. Amikor igazán elememben vagyok, dupla adagot sütök, hogy későbbre is jusson, és ne legyen veszekedés.
Miközben lassan kinyújtóztatom a végtagjaimat, eszembe jut, hogy Lindus barátnőm nemrég küldött egy tepsis palacsintareceptet. Neki is négy gyereke van, így pontosan tudja, hogy kincset ér minden kreatív ötlet, amivel rövid idő alatt ipari mennyiségű kaját lehet előállítani.
- Anya, éhes vagyok – toppan be a legnagyobb gyerekem is.
- Jól van, reggelizzünk – felelem ásítva, miközben elkezdek kikecmeregni az ágyból.
Amíg elmegyek vécére, átgondolom, hogy minden van-e itthon a palacsintához. Liszt, tej, tojás – pipa. Azért nem árt, ha gyorsan megnézem a receptet. Mégis négy ember reggelijéről van szó. Ha engem is számolunk, akkor öt. Próbálom visszakeresni Lindus receptjét a Messenger-beszélgetésünkből. Úristen, mennyit tudunk szövegelni. Mire megtalálom, fáj az ujjam a görgetéstől. Szóval, a recept szerint csak bekeverjük a tésztát, beleöntjük egy óriási tepsibe, aztán almát reszelünk a tetejére, és betoljuk a sütőbe. Két liter tejet írnak, úgyhogy ez szép adag lesz. Hoppá, sütőpor is kell hozzá. Szerencsére egy tasakkal még pont találok. Előkészítés öt perc, sütés tizenöt perc. Tökéletes.
Előre imába foglalom a barátnőm nevét, és örömködöm, hogy ilyen könnyedén elkészíthetek egy hadseregre való palacsintát. Így talán lesz időm olvasni egy kicsit, mielőtt nekilátok az ebédnek. A regényeknek egy ideje nem jutok a végére, ezért beszereztem egy remek novelláskötetet. Persze ezzel is alig haladok. A héten az volt az esti programom, hogy két oldal után belealudtam. Nagy kár, pedig minden betűje aranyat ér.
Mire előveszem a hozzávalókat a palacsintához, a gyerekek már tűkön ülnek. Hogy lekössem a figyelmüket, megpróbálom bevonni őket a tészta elkészítésébe. Én lereszelem az almát, a nagylányom feltöri a tojásokat, a két középső kiméri a lisztet és a tejet, a kicsi pedig várja, hogy összekeverhesse a „trutyit”. Nem túl bizalomgerjesztő elnevezés, de így hívja a nyers tésztát.
- Fúj, de undi – fanyalog kevergetés közben.
- Nagyon fincsi lesz – kacsintok rá magabiztosan.
Átveszem tőle, és kézi turmixszal is összedolgozom az egyelőre még nyers tojásszagot árasztó masszát. Beleszórok egy kis vaníliás cukrot, keverek rajta néhányat, és kész is a kellemesen lágy, csomómentes tészta. Előveszek egy tepsit, kibélelem sütőpapírral, gondosan szétoszlatom benne a keveréket, majd meghintem a reszelt almával. Az édes, almás-vaníliás illattól összefut a nyál a számban. Nagyikám almás pitéje jut az eszembe, amit gyerekkoromban kettesével faltam. De jó is volt. Akkor még úgy hittem, hogy az ilyen finomságok varázsütésre készülnek el.
A gyerekeket is egyre jobban ingerlik a konyhában terjengő illatok.
- Néhány perc, és ehetünk – intem őket nyugalomra, továbbra is töretlen magabiztossággal.
Ahogy ezt kimondom, beugrik, hogy már rég bekapcsolhattam volna a sütőt. Hiába, tepsis palacsintakészítésben még nincs rutinom. Sebaj, a villanysütő gyorsan felmelegszik, gondolom. Odahajolok, légkeverésre állítom, a hőszabályozót pedig 200 fokra tekerem. Ilyenkor azonnal fel szokott izzani a belső világítás, de most nem ég. Talán rossz az izzó. Kapcsolgatom a sütőt ki-be, de nem történik semmi. Nem melegszik. Ó, a fene egye meg. Úgy tűnik, nemcsak a világítással van gond. Áramot kap, akkor működnie kellene, de hiába próbálkozom. Nehezen adom fel. Lehetetlen, hogy pont most romoljon el, amikor ott áll bekeverve a hatalmas adag palacsintatészta, és négy éhes száj várja a reggelit. Lassan jutok el a fájdalmas felismerésig, hogy kénytelen vagyok serpenyőt ragadni.
– A picsába. Beleőszülök, mire ezzel végzek – káromkodok magamban.
– Mi történt, Anya?
Ezek szerint hangosan káromkodtam.
- Elromlott a rohadt sütő – vetem oda.
- Nem lesz palacsinta? – kérdezika gyerekek csalódottan, szinte egyszerre.
- Lesz, csak… khm, kicsit lassabban készül el.
Megkönnyebbülnek, én pedig ezek után már csak abban reménykedem, hogy a tűzhely működik. Bekapcsolom, és bingó. Előveszek két serpenyőt, hátha úgy gyorsabban megy. Egy kisebb merőkanállal adagolni kezdem a masszát, és közben elfog a röhögés. Jót kacagok a saját szerencsétlenségemen. Később már kevésbé látom viccesnek a helyzetet, mert nehézkesen haladok a palacsintákkal. Látszik, hogy ez nem serpenyőbe való tészta. Hiába öntök alá olajat, tapad, mint az állat. Erősen koncentrálok, hogy minél kevesebbet égessek oda vagy szakítsak szét. A lefoszlott darabokat kóstolgatva megállapítom, hogy ez tényleg olyan mennyei, mint Nagyikám imádott almás pitéje. Ettől megnyugszom.
Majdnem másfél órát izzadok a tűzhely mellett, mire kisül hetvenkilenc darab palacsinta. Miután a gyerekek jóízűen falatozni kezdenek, előkapom a telefonom, és kiposztolom a Facebookra: „Aki tud jó villanysütő szerelőt, ne habozzon, írjon!” Remélem, sürgősenválaszol valaki, mert sütő nélkül félkarú óriás vagyok négy gyerekkel. Ráadásul még előttünk az egész hétvége.
A mosogatást későbbre halasztom. Úgy döntök, bármi történik, a következő húsz percben olvasni fogok. Végignyúlok a kanapén, és kezembe veszem a novelláskötet. Hol is tartottam? Ja, tudom már.
„…ha azt kérdezné valaki, hogy jó volt-e az életem, nem tudnám értelmezni a kérdést. Azt viszont kimondhatom, hogy szép volt mégis, mert még tudok örülni. A legjobban persze a nyugalomnak, mert az a legritkább…”*
*Szabó T. Anna: Szabadulógyakorlat