szieszta

Istók Vera: De értsd már meg

- Hogy ti milyen kényesek vagytok – kezdte anyám a szokásos litániát – megmondtam ezerszer, ételt nem dobunk ki. Ha így van, akkor én megeszem, jobb, mint ha a kukába menne.

A lakásban a konyhánk szent hely volt, anyám mindig mondogatta, márpedig ételt nem dobunk ki, mert az pazarlás, minden maradékot megevett, még akkor is, ha fogyókúrázott, mert fontosabb az elv, mint a gyakorlat.  Anyám magas termete, teltkarcsú alakja rendszeresen a hűtőnk környékén pakolt, mindig nézegette, hogy mi járt le,  ha lejárt, akkor is megesszük, mert ételt nem dobunk ki, hangzott az anyai parancs.  Barna szemével ránk nézett ilyenkor, parancsolóan, hogy értsük már meg, az étel szent, nem dobunk ki semmit, akkor se, ha megromlott.

Tizenkét éves lehettem már, öcsém tízéves, éhesek voltunk állandóan, anyánk megint a hűtőben kotorászott, szép tavaszi délutánon.

  • Találtam valamit, nézzétek, finom felvágott, zalai – mosolygott ránk.

Gyanakodva néztem, tudtam, hogy vagy egy hónapja vettük azt a felvágottat, valahogy nem bontottuk ki, és most ezt kellene megennünk.

  • Nézzük meg a lejárati időt! – javasoltam anyámnak.
  • Áh, még csak 3 hete járt le, semmi baja, tudom, olvastam, hogy ezt csak úgy ráírják, majd az illata eldönti – s már csomagolta is ki a lejárt zalai felvágottat.

Penetráns bűz áradt a konyhában, folyt a védőgáz, a zalai foszlott darabokban.

  • Nézzétek, ez tökéletes – magyarázta anyánk lelkesen.
  • Anya, te nem érzed a büdösséget? – kérdezte öcsém meglepetten.
  • Milyen büdösséget?  Finom felvágott illat – anyám lelkesedése nem csökkent, megint talált valami menthető ételt, csak úgy csillogott a szeme.
  • De értsd már meg, büdös és lejárt, én nem eszek ebből – harci pózba vágtam magam, én, a tizenkét éves, barna hajjal, barna szemmel, és néztem vádlón anyámra.

Öcsém is fintorgott rendesen, tüskehaja teljesen felborzolódott, ahogy simogatta, nem akart vitatkozni, de azért a szag őt is zavarta.

– Én sem eszem ebből, ez büdös és ronda – mormolta félhangosan,  s elvonult a konyhából , nem érdekli őt a nők csatája.

– Hogy ti milyen kényesek vagytok – kezdte anyám a szokásos litániát – megmondtam ezerszer, ételt nem dobunk ki. Ha így van, akkor én megeszem, jobb, mint ha a kukába menne.

– De értsd már meg, hogy lejárt, romlott, nem jó, elrontod  a gyomrod – kicsit megijedtem, képes és megeszi ezt a hulladékot, és akkor rosszul lesz.

– Ne félts engem, nem lesz semmi bajom ettől a finom felvágottól – lóbálta előttem azt a rettenetet.

Nekem hozzáérni is sem volt gusztusom, elképzelni nem tudtam, hogy lehet valaki, aki ilyet enni akarna. Éreztem, hogy még nem győztem meg. 

– De értsd már meg, most április huszonhat van, és április tíz volt a lejárati idő, büdös és foszlányokban van, nem veszed észre, hol a szemüveged? Vagy náthás vagy? – kérdeztem tőle, és már röhögtem kínomban.

– Jó, jó, de most mit csináljak vele? Dobjam ki a kukába? Valamire csak jó lesz – engedett már kicsit.

– Anya, szeretlek – bújtam hozzá -, nem szeretném, ha beteg lennél.

– Én is szeretlek, kicsi kincsem – szórakozottan átölelt-, de mit csináljak ezzel a finom étellel?

Láttam, ahogy gondolkozik, hogy legyen valami mentő ötlet, hogy mégse a kukában landoljon.

  • Megvan a megoldás, felvágom, és odaadom a teknőseiteknek – csillogott a szeme.

Láttam rajta, hogy erről már nem tudom lebeszélni, de legalább nem ő eszi meg, és drukkoltam, hogy a teknősök túléljék ezt a próbatételt. Munkához is látott, felvágta azokat a büdös szeleteket, ragyogott, megint ételt ment. Lelkesen bedobálta az apró darabokat a terráriumba.

  • Így ni, egyétek csak – biztatta is még őket.

A két kicsi teknős mohón kapott az étel után, ők nem tudták, hogy romlott ételt kaptak, mi igen. Lestem nagyon a két kis állatot, nem lesz-e bajuk, de úgy tűnt, minden rendben van.

Másnap reggel még suliba indulás előtt odaszaladtam megnézni őket, mégis hogy vannak, szegényeknek hasmenésük lett. Mutattam anyámnak is, hogy mi történt velük.

  • Kis hasmenés, de túlélték – legyintett, és ment reggelit készíteni.
  • Remélem, hogy többet nem kísérletezel romlott étellel – mosolyogtam rá kedvesen.
  • Haha, nagyon vicces ma a kisasszony, túlélték a teknősök, úgyhogy minden rendben, egy kis hasmenésbe még nem halt bele senki, nekem is jól jött volna, a hasmenés köztudottan fogyaszt.

Persze, gondoltam magamban, múltkor is milyen jól csináltad, itt rohangáltál két percenként a wc-re, s mindig elmondtad, hogy mindjárt belehalsz, úgy fáj a hasad.

  • Így is nagyon karcsú vagy – öleltem át.

Nemrég tanultam ezt a szót a suliban, mániás, az én anyám mániásan ragaszkodik ahhoz, hogy ételt nem dobunk ki. 

  • Sietnetek kell, itt az uzsonnátok – szólt még nekünk gyorsan.

Nem kérdeztem meg, mi van benne, bíztam a szaglásomban.

Öcsém és én hátunkra vettük a táskánkat, és elköszöntünk tőle.  Ahogy rohantunk le a lépcsőházba, öcsémnek azért elmondtam, hogy szerintem anyám mániás. Nem túlzottan érdekelte, várták már a haverok, utánuk szaladt. Suli után megnéztem a teknősöket, tart-e még a hasmenésük, lehet, hogy ők nem szeretnének fogyni ilyen módon.  Szerencsére már elmúlt, és így békésen kitakarítottam a terráriumot.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: