Ha valaki elmesél egy történetet, vannak, akik hisznek neki és vannak, akik nem. Így van ez a legendákkal, hiedelmekkel is. És így van ez a rejtélyes, erdőkben megjelenő lépcsőkkel is.
Senki sem tudja, hogy kerültek oda, van-e funkciójuk, és miért vezetnek a semmibe, de az biztos, hogy aki látja őket, örökre megváltozik.
Így volt ez a fiatal Ethannel is, aki nagyon szeretett túrázni, de ma már nem merészkedik erdők közelébe.
Egyedül indult kirándulni egy szép őszi napon a közeli rengetegbe, ahová gyakran járt ki sétálni a kutyájával is. Tompán sütött a nap, enyhén fújt a szél, s a fák ágai finoman hajladoztak, miközben a fiú elhaladt alattuk. Néhol mókus szaladt a törzseken, nyuszik bújtak meg a bokrok alatt, s madarak repkedtek, meglovagolva az apró széllökéseket.
Ethan lassan haladt, tartalékolta az energiáit, minél messzebb akart jutni az erdő belsejébe. Sosem járt még arrafelé, és régóta érdekelte, mi bújhat meg a fák között: valami egészen különleges látvány tárul a szeme elé, vagy csak ugyanolyan erdő? Remélte, hogy talál egy kis patakot, ahonnan vihet a barátnőjének egy szép követ, vagy esetleg egy különlegesebb fát, amit megörökíthet egy fényképen.
Azonban ezeknél sokkal meglepőbb és váratlanabb dologba ütközött. Már órák óta gyalogolt, s kezdett elfáradni, gondolta, lepihen kicsit az egyik kövön, ám ekkor nem is olyan messze megpillantott valami csillogást.
Közelebb sétált, és rájött, hogy fémfelületen csillan meg így a napfény. Még tovább ment, és észrevett egy lépcsőfokot, majd még egyet, óvatosan felemelte a tekintetét, és szeme elé tárult az egész lépcső. Varázslatosan rendszeridegen volt a látvány, ahogy ott állt egy kis tisztás közepén az ég felé vezetve azt, aki megmássza.
Ethan lassan sétált felé, s tisztes távolságból körbekémlelte. Borzongató érzés fogta el, libabőrös lett, de a kíváncsisága legyőzte mindezt. Egy kicsit messzebbről lefényképezte, hogy meg tudja mutatni a barátnőjének és a barátainak, majd hirtelen elhatározással odalépett mellé, és megérintette.
Abban a pillanatban, ahogy a bőr a hideg fémet érintette, Ethan előtt képek jelentek meg a gyermekkorából. Látta magát kisbabaként, majd óvodásként, látta, ahogy a baseballsapkás kisfiú játszik egy kiskutyával, majd kisiskolásként, ahogy a padban ül, és nagyon lelkesen figyel. Ő sem tudta, miért, de rossz érzése támadt, és inkább elengedte a korlátot. Egy kicsit hátrébb lépett.
Hogy került ez ide? Ki hozta? Vagy építették? Direkt ide? De miért? Hiszen nem vezet sehova. Vagy mégis? De mi van, ha bajom lesz, amikor felmegyek rajta? És ha leszakad? Egyedül vagyok, senki sem tudja, hogy itt vagyok, meg is halhatok, és sosem fognak megtalálni. Nem! Nem megyek fel! De lehet, hogy valami természetfeletti. Akkor viszont kár lenne kihagyni. Kell egy kis kockázat az életben, hogy igazán éljünk, aztán csak nem lesz baj! De mik voltak azok az emlékek? Miért láttam őket? Meg kell tudnom. Az viszont csak úgy megy, ha elindulok felfelé. Hűha, tényleg megteszem.
És ezzel elindult felfelé. Nem ért a korláthoz, csak pár lépcsőfoknyit haladt, majd megállt. Minden rendben, gondolta. Megérintette a fémet, s újra emlékeket kezdett látni, de most már későbbieket. Gimnazista volt, a barátaival bulizott, biciklizett, túrázott. Barátnőjével ültek a moziban egymás kezét fogva. Rossz érzés fogta el, elengedte a korlátot.
Lassan mászott felfelé, óvatosan, nehogy leessen. Néhány fok után újra megérintette, s most a közelmúltból látott emlékeket az aznap reggellel bezárólag. Szöget ütött a fejében a gondolat, hogy vajon ha tovább halad, a jövőjét is fogja látni? Kíváncsian, valamivel gyorsabban indult felfelé, majd a lépcső kétharmadánál ismét megérintette. Hirtelen váltakozó képeket látott maga előtt, csak egy közös volt bennük: a rengeteg vér.
Néhány képen ő is szerepelt, látta magát kicsavart pózban, tele vérző sebekkel, majd a kutyáját, ahogy éppen haldoklik, a barátnőjét elvérezve a padlón. Elengedte a lépcsőt, s zihálni kezdett. Szíve hevesen vert, lába megingott. Egy pillanatig azt hitte, leesik. Végül sikerült megtalálnia az egyensúlyát, s elindult volna lefelé, de a lábai nem engedelmeskedtek.
Megfordult, és erőltetetten, lassan lépett egyet, majd még egyet és egy újabbat, így közeledve a csúcshoz. A lépcső nem volt lezárva, egyszer csak véget ért. Ethan rettegett, mi lesz, amikor odaér. Vajon arra kényszeríti, hogy leugorjon? Ilyen magasról belehalna az esésbe.
Nem telt bele egy percbe, és a fiú a bal lábával, majd a jobbal megérintette a legfelső fokot. Hidegrázás futott végig az egész testén, majd újra képek kezdtek villogni előtte. Időbe telt, mire ki tudta venni, mi van rajtuk, de nem örült neki, amikor rájött.
A világvégét látta. Városokat elpusztulva, tele holttestekkel, kiszáradt erdőket, omló hegyeket és sötétséget, mély, lelkéig hatoló, iszonyú sötétséget.
Ekkor valóban azt érezte, hogy ha ez a jövő, le szeretné vetni magát. De megfordult, és lesétált. Amikor leért, akkor tudta csak igazán uralni a testrészeit, s futásnak eredt. Rohant, ahogy csak bírt, hátra sem nézve, míg haza nem ért.
A lakásában megnézte a képeket, majd megpróbált minden percet, minden eseményt felidézni a történtekből. S bár az összes nem jutott eszébe, egy dolog biztos volt: soha többet nem megy a lépcső közelébe.