novella

Louisa Rise: Anyja lánya

            Mikor betöltötte a tizennyolcadik évét, elköltözött otthonról. Az aradi vagongyárban helyezkedett el betanított munkásként. Két műszakos, nehéz fizikai munkát végzett, de legalább a saját maga ura volt, nem mérgezték az otthoni családi viszonyok.

1966. Temesvár

            – Te Mesi, használtál ebben a hónapban vattát? – kiabált ki anyja a fürdőből. – A múlt hónapban se vettem észre, hogy megjött volna a bajod. – Egyre vehemensebben súrolta a kagylót.  – Nem hallod? Hozzád beszélek! Ugye nem feküdtél le senkivel?

            – Jaj, anyu, hagyjál már a hülyeségekkel! – válaszolt Mesi ingerülten. Hirtelen jeges karmokkal hasított bele a rémület. Gyors számolásba kezdett, míg anyja tovább hadarta a szokásos dumát:

            – Tudod, hogy a magunkfajta nőknek a szüzességük az egyetlen kincsük. Meg kell őrizni az esküvő napjáig. A férfiak csak AZT akarják, aztán, ha megkapták, eldobnak, mint a kapcarongyot. Emese! Figyelsz te rám egyáltalán?

            – Jól van már! Elmondtad ezerszer! Megértettem! Megyek matek előkészítőre.

            Az érettségi vizsgák előtt fél évvel ez az alibi mindig bevált. Kiment a Temes partjára gondolkodni. Leült egy kidőlt fára. Már több, mint három hónap telt el azóta a délután óta. Gabi szülei vidékre utaztak, felmentek az üresen maradt házba, sokat nevettek, viccelődtek, közben kristálypohárból kortyolgattak. A konyak lágyan csúszott le a torkán, bizsergető, kellemes melegség öntötte el a mellkasát. Aztán megtörtént. Mi van, ha tényleg terhes? Lehetséges egyáltalán első alkalommal ÚGY maradni? Nem emlékezett pontosan az utolsó havi baja időpontjára.

            Nem tudta, mitévő legyen? Nem volt kihez fordulnia. Ilyen dolgokról nem beszél az ember.

            Úgy döntött, jobb híján, várni fog. Teltek a napok, hetek, volt, hogy eszébe se jutott a terhesség lehetősége, máskor villámként hasított az agyába: mi lesz vele? Hogy fog leérettségizni? Mihez kezd egy babával? A hasa meg csak nő, mint egy elvetemült daganat. Neki nem kell! Az biztos.

            Teltek a hetek, hónapok, Emese hasleszorítót varrt, gumírozva, azzal palástolta egyre növekvő pocakját. Bő pólókat hordott, otthon azt mondta ez most a divat.

            – Te Mesi, mintha híztál volna az utóbbi időben. Kerekebb az arcod is. A melleid is jól megnőttek. – méricskélte az anyja.

            – Nem is tudom. Talán híztam egy-két kilót. – örült, hogy ilyen könnyen megúszta. Egyre jobban rettegett, mi lesz, ha kiderül a terhessége.

            Egy nap, épp zuhanyzás után törölközött, amikor az anyja rányitott:

            – Há…hát tee? Mii? – az asszony megszédült, rátapadt a párás csempére, nem kapott levegőt, kiverte a víz. Hol elsápadt, hol bíbor vörös lett az arca, és nem tudott egy értelmes szót kinyögni.

            Az apja is becsörtetett, meztelen lánya gömbölyödő hasára nézve, elborult az agya:

            – Te szégyentelen ringyó! Kit neveltem? Takarodj a szemem elől! Nem vagy többé a lányom!

            Emese csak állt megsemmisülten, apját nem érdekelték a részletek, a fiúra se volt kíváncsi. Csak szitkozódott, becsmérelte a lányát.

            Az első kirohanás után jött a legrosszabb:

            – Öltözzetek! Elmegyünk hozzájuk. – Utasította őket ellentmondást nem tűrően.

            Mesi minden ízében remegett, megszólalni sem mert.

            “Bármit, csak ezt ne! Azok a nagy emberek szóba se fognak állni velünk. Biztosan azért nem jelentkezett többet Gabi, mert megtiltották neki. Szóba se állnak az egyszerű emberekkel! Bárcsak a fejemre esne egy tégla, vagy nyílna meg a föld alattam!”

            – Hol laknak? Mondd a címet!

            Mesi elcsukló hangon válaszolt.

            – Hű, micsoda procc helyen laknak! Biztosan van mit aprítani a tejbe! – jegyezte meg az apa.

            Az ősfás kertben megbúvó nagy házat arany díszítésű feketére mázolt míves kovácsoltvas kerítés védte, hatalmas kapuval. A csengetésre egy selyem köntösbe öltözött, ötven év körüli férfi jött ki.

            – Kit keresnek?

            – Jó napot kívánok! Kovács Jenő vagyok, a feleségem, Márta, és a lányunk, aki a maga fiától terhes.

            – Ha-ha-ha! Viccesek maguk! Na menjenek szépen a dolgukra!

            – Márpedig a fiának el kell vennie feleségül a lányunkat, ha már megrontotta! – ordította Mesi apja magán kívül.

            – Eszem ágában sincs tönkretenni a fiam jövőjét! Vigyázott volna jobban magára a lányuk, ha már ilyen kis cafka. Ki tudja kivel feküdt még össze! Ne is reménykedjenek! Itt nem lesz semmilyen esküvő. – ezzel rájuk csapta a kaput. – Gyerektartásra se számítsanak! – tette még hozzá idegesen magára szorítva a köntös övét.

            A Kovács család megsemmisülten állt egy ideig az utcán, majd elindultak a troli állomás felé. Emese végig zokogott a hazafelé vezető úton, apja magánkívül, káromkodva támadt az anyjára:

            – Jól nevelted a lányodat! Követte a példádat, csak neki nem volt akkora szerencséje, hogy kifogjon egy marhát!

1988. Arad

            Kisemese sokáig a nagyanyját hitte édesanyjának, csak amikor iskolás lett, derült ki számára: az igazi anyja Covaci Emese, és nem Covaci Marta, Covaci Eugen meg a nagyapja. Tíz éves korától nevükön szólította őket: Emese, Márta, Jenő. A valódi apjáról nem is érdeklődhetett, minden kérdését letorkolták.

            A bennfentes szomszédok elpletykálták mindenfelé, hogy Mesi megesett. Zabigyereke van. A kislányt már az óvodában is kiközösítették, csúfolták, az iskolában csak romlott a helyzet, Kisemese nem értette miért. Leginkább a felnőttek voltak ellenségesek vele, a gyerekek csak követték a példát. Még az is megfordult a fejében, hogy biztosan örökbe fogadták, azért nincs apukája sem. Ez némi magyarázattal szolgált volna a családban uralkodó hideg szeretetlenségre. Egymás mellett éltek, de nem együtt. Csak kamaszkorában értette meg a fattyú és a zabigyerek szavak jelentését.

            Mikor betöltötte a tizennyolcadik évét, elköltözött otthonról. Az aradi vagongyárban helyezkedett el betanított munkásként. Két műszakos, nehéz fizikai munkát végzett, de legalább a saját maga ura volt, nem mérgezték az otthoni családi viszonyok.

            Mivel már az óvodában megtanult egyedül játszani, elfoglalni magát, később sem igényelte mások társaságát. Az üzemben nem barátkozott senkivel, nem járt ki bagózni a többiekkel. Néha fél füllel hallott pletyka töredékeket, de nem érdekelte soha. Eléggé megkeserítették az ő életét a szóbeszédek, a sehová nem tartozás. Élje mindenki a saját életét.

            A műszakvezető első naptól kezdve nagyon kedves, figyelmes volt vele. Az egyetlen kolléga, akinek a társaságában felszabadultnak érezte magát.  Nap mint nap izgatottan várta az ebédidőt, kerestek egy félreeső zugot, beszélgettek, sokat nevettek, aztán Józsi nyíltan udvarolni kezdett. Kisemi belenézett az érett gondolkodású, nyugalmat árasztó férfi szelíd barna szemébe, életében először érezte magát teljes értékűnek. Jól esett hozzábújni, simogatni, csókolózni, szeretkezni vele. Magától értetődően titokban tartották románcukat, nem adtak teret a pletykáknak, a gyáron kívül nem találkoztak, nem randevúztak, úgy tűnt, egyikőjüknek sincs rá igénye. Ez így volt tökéletes. És izgalmas. Kapcsolatuk hektikussága ellenére, végre felszabadult és boldog volt. Ritkán lehettek együtt, akkor is többnyire a raktár egyik félreeső zugában. Jani gyakran hozott neki egy-egy pralinét, cukorkát, parkból, utcáról letépett virágot. Mindig kedves, figyelmes és odaadó volt. Igyekeztek a légyottokat a menstruációs ciklusához is igazítani, minél kisebb legyen a teherbeesés veszélye. Fogamzásgátlók hiányában veszélyes kalandnak számított a házasságon kívüli szex, legális abortusz szinte  nem is létezett. Néha sikerült a szerbektől óvszerre, esemény utáni tablettákra szert tenni, olyankor felszabadultabb volt az együttlét.

            Havonta egyszer jött nőgyógyász az üzembe egy ügynök kíséretében. Beterelték a nőket, mint a birkákat a vágóhídra, ellenőrizni, nincs-e valaki áldott állapotban. Mintha áldás lenne  a nincstelenségben Ceausescunak rendeletre szülni!

            A vizsgálatot maguk között csak békatesztnek hívták: a terhes nő vizeletével érintkezve, a békák megbízhatóan jeleztek. Ha a reakció pozitívnak bizonyult, a nőket szülésig figyelemmel kísérték. Gyakorlatilag törvény által tiltották még a spontán vetélést is.

            Másfél éve voltak együtt Janival, gyakorlatilag minden változás nélkül. Légyottok a raktárban, cukorkák, hervadt virágok, érzelmeik, szerelmük ugyanazon a hőfokon izzott. Furcsamód, egyikőjüknek sem volt igénye a felvállalt kapcsolatra, kinti programokra, szórakozásra. A fiatal lány rajongva szerette a tapasztalt, érett férfit.

A békatesztek is havi rendszerességgel ismétlődtek. Ám egyik alkalommal,  Kisemese békája a megszokottól eltérően reagált a vizeletre. Tiltakozott, nála kizárt a terhesség! Meggyőződéssel nyugtatgatta magát is, hisz az utóbbi időben gumival védekeztek. A hatóság tette a dolgát, elvitték a nőgyógyászatra, a kivizsgálások után felvették terhesállományba..

Janival mindezidáig fel sem merült a házasság kérdése, mindkettőjüknek megfelelt ez a laza kapcsolat. Most azonban tétje lett! Egy kis élet fejlődik a testében!

            Felvillanyozva szövögette a terveket, milyen jó lesz, az ő gyerekük szerető családban fog felnőni. Ő tudja, hogyan neveljen boldog gyermeket, mindent megad neki, amit ő nem kapott meg. Szemernyi kétely sem fért hozzá. Kicsit fura ez a fordított helyzet, ő kérje meg a barátja kezét, de ez lényegtelen apróság, szeretik egymást, együtt élik le az életüket. Azt tervezte, főz valami finomat, vesz egy üveg bort, tesz a nyakára egy bébi zoknit. Így fogja elújságolni Janinak. S akkor most már együtt is alhatnak ezután. Nem kell a “jó hírével” törődnie.

            Elindult a műhelyben megkeresni a szerelmét. Jani, amint meglátta, intett neki, és előre sietett a raktárba. Kisemi szívdobogva követte. Nem, most még nem mondja el, majd este a vacsoránál, ám az üzemben futótűzként terjedtek a pletykák mellett az infók is. Az izgalmas dolgok pillanatokon belül kiszivárogtak. Mindig volt valaki, aki hallotta, aki tovább adta.

            – Adok pénzt, menj vetesd el! – kíméletlenül koppantak a férfi szavai, a lány meredten bámult a semmibe: jól hallotta? Mit mondott?

            – Szeretlek. Nagyon is. De ebbe már belefutottam. Otthon van az asszony a gyerekkel. Sajnálom. – Köpenye zsebéből kivette a borítékot. – Itt van ötezer lej, vedd el! A kasszából sikkasztottam. A borítékban találsz egy címet is, megbízható nőgyógyász. Ne várj vele! Minél előbb, annál jobb.

            Kisemese tétován, mint egy álomban, lassan megfordult, elindult a kijárathoz. Fel se fogta, mi történt.

            Műszak végén, az öltöző szekrényében találta a borítékot. Most váltak számára valósággá a nap történései. Letaglózva szédelgett ki az épületből, mire észhez tért, hasát simogatva, a Maros partján ült egy korhadt uszadékfán. Még mindig a fülében csengtek Jani kegyetlen szavai. És ráadásul nős! Házasember szeretője volt majdnem két éven keresztül! Joggal pusmogtak a háta mögött az üzemben.

            Megsemmisült.

            “ Kicsi babszem magonc! Annyira szeretlek, pici babám! Bocsáss meg nekem! Én nem teszem tönkre az életedet. Meg se szüless, minthogy olyan életed legyen, mint nekem. Inkább legyél angyal, mint apátlan, kirekesztett árva egy ilyen embertelen világban, vagy elvegyenek tőlem, hogy egy eszement diktatúrát kiszolgáló, számukra tökéletes új embert neveljenek belőled. Istenem, bocsáss meg!”

            Szűnni nem akaró rázkódással tört fel a zokogása, míg el nem sírta az összes könnyét. A közeli szomorúfűz lekonyuló leveleiről egy-egy könnycseppnyi pára ereszkedett alá, hogy egyesüljön a fa alatt elterülő burjánzat levelein csillogó harmatcseppekkel. Örökös körforgásban, idős gyökértől a zsenge hajtásig, oda- vissza. A folyó méltósággal hömpölygött medrében, felszínén leveleket, faágakat úsztatva. A víz mélyén meg csak gyűlik vég nélkül az iszap.

            “ Ha kell, tíz körmömmel kaparom ki a múlt pocsolyáját, kiirtom magunkból ezt az átkot. Bármi is legyen az ára, ezt az anyáról lányára szálló sorsszerűséget megszakítom. Megbocsátok neked, Édesanyám! Megbocsátok neked Nagyi! Jenő és a hozzá hasonlók meg menjenek a francba!”

——-

            Egy héttel később újra kiment a fűzfához. Bensőjében iszonyatos fájdalmat érzett, üres méhéből a lelkéig hatolt a sötét kín. De ez a szenvedés már csak az övé volt. Nem volt köze az anyjához, ahogyan a nagymamájához sem. Azt is tudta, véget vetett a sorscsapásoknak, a következő generációk tiszta lappal indulhatnak..

Kezébe vette a saját sorsát.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: