Iza, mint minden reggel, most is pirosra rúzsozza a száját, én pedig irigykedve figyelem a fürdőszoba ajtajából. Mikor fordult elő utoljára, hogy én rúzsoztam pirosra a szám, mikor volt az én arcom olyan szép sima, mint az övé. Az én kislányom, örökölte tőlem a szépérzékét éppúgy, mint a dús ajkait és finom vonásait.
Annak idején épp fordítva történt minden reggel: én rúzsoztam magam, miközben pipiskedve állt az ajtóban, és megpróbálta ellesni a tökéletes smink titkát. Emlékszem, néha váratlanul hátra fordultam, ő mindig hatalmasat kacagott és elszaladt, máskor meg azon kaptam, hogy épp csücsörít, és az ujjaival próbálja utánozni, hogyan is kell a rúzst használni.
A rúzsom viszont tabu volt számára, legalábbis próbáltam tiltani tőle. A nyolcvanas is években egy vagyonért lehetett ilyen holmit venni, ráadásul sok hónap várakozás után tudtam csak szerezni a szomszéd falu csempészétől egyet.
Időnként Iza persze minden tiltásom ellenére megpróbálta elcsenni a rúzst. Mindig gyorsan lebukott, hiszen sokáig hallottam motozását a fürdőben, ha titokban keresgélte a rúzsom. Ilyenkor mosolyogva fogadtam a szobája ajtajában, és még csak szólnom se kellett semmit, összetörten kullogott, hogy visszarakja a helyére.
Akkoriban imádtam a pirosat: magas sarkú, rúzs, blúz, de még az otthoni telefon is. Mindegy volt, csak legyen valami piros rajtam, nálam, a környezetemben. Ha erre a színre néztem, úgy éreztem, hogy élek. Vibrált a szemem előtt és nem hagyta, hogy elfáradjak, vagy rosszkedvű legyek. Ma már azt mondanák, ez volt az én egyik drogom – meglehet.
Eszembe jut a piros telefonunk! Megérne néhány szentmisét, amin az a szegény szerkezet végigment! Iza imádott telefonálni, egy gepárd gyorsaságával ért a konyhaszekrényhez minden alkalommal, ha megcsörrent, így rendszerint ő vette fel a kagylót. De ha csak felvette volna! A konyhapultot épphogy elérte, elkezdett cseverészni, és közben ugrándozott tovább. A harmadik szökkenésnél persze a telefon a padlón landolt. Még ma is emlékszem a rozoga műanyag zörgésére, csattanására. Napi rutinná vált a telefon lerántása, az is, hogy esténként együtt próbáltuk az újabb letört műanyag darabot a szedett-vedett telefonra visszailleszteni. A piros telefonunk sárgulni kezdett, na, nem az irigységtől, hanem a sárga szigszalagoktól, hiszen lassan több volt rajta az, mint az ép piros rész.
Egy vasárnap reggel ugyanúgy készültem a vásárba, mint máskor. Izácskát szépen felöltöztettem, a hajába piros masnit kötöttem, és gyönyörködtem volna percekig, olyan szép volt. Bár az apja vonásait is látom benne, mégis Ő az én kis hasonmásom. Könyörgött egy kis rúzsozásért, csak egy nagyon kicsit rakjak az ajkaira. Megsajnáltam. Felitattam a könnyeit, és az ujjaim hegyével egy leheletnyi piros rúzst tettem rá. A piros akkor megtette hatását: balerinaként ugrándozni kezdett, berohant újra és újra a tükörhöz, és minden alkalommal csókot dobott magának!
Bármikor visszagondolok erre, önkéntelenül elmosolyodok és a szívemben az anyai szeretet még nagyobb lánggal ég. Jó volt látni benne mindazt, aki én is voltam… bár már nem vagyok… de legalább benne tovább él…
Pár nappal később a reggel rúzs-kereséssel kezdődött: bár én tisztán emlékeztem, hogy a szokásos helyen hagytam, sehol sem találtam… hosszú percekig kerestem, de sehol sem leltem.
– Izácska, nem láttad a rúzsom?
– Nem! Az a te rúzsod, én ahhoz nem nyúlhatok! – ordította a szobájából.
– Szerinted akkor mégis hová lett? Talán bejött a postás bácsi és kent magára belőle?
– Nem tudom! Nem érted?
– Na, ne szemtelenkedj velem! Inkább gyere, segíts megkeresni!
Nem jött válasz, így néhány perccel később benyitottam a szobájába. Az ágynemű az ágy közepére volt halmozva, ő előtte ült, göndör barna fürtjei belehullottak az arcába.
– Mi történik itt Izácska? Miért van így össze-vissza az ágynemű? Miért nem nézel rám?- kezeimmel a füle mögé helyeztem a puha fürtöket, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Megfogtam az állát és magam felé fordítottam a kis maszatos, piros foltokban dúskáló arcocskát.
– …. – csak hallgatott tovább lesütött szemmel…
– Tényleg így kell viselkedni egy kislánynak? Hazudozni? Elvenni, amit nem lehet, amiért hetekig dolgozott az anyja? Remek, fiam! Remek! Jó korán kezded! De majd kinevelem belőled ezt, mert ez az Apád vére… kinevelem én, bizony Isten – csaptam be magam mögött a gyerekszoba ajtaját.
Éreztem, ahogy a düh, a csalódottság szétáramlik a testemben. Legszívesebben megpofoztam volna. Bár amilyen megállíthatatlanul áramlott bennem a düh, lehet, hogy már nem csak a rúzs miatt lett volna piros az arca, az orra vére is áztatta volna azt a rúzsos ágyneműt… Felmarkoltam a cigarettámat az előszobaasztalról, a mellette lévő papírok széthullottak a padlóra. A mindig nyikorgó bejárati ajtó pedig hangosan csapódott neki a falnak, amilyen lendülettel kiléptem az udvarra, hogy rágyújtsak.
Pár perc múlva lehajtott fejjel utánam jött, és szótlanul odanyújtotta a rúzs maradékát. Nem nézett rám, csak tartotta felém a rúzst kis, remegő kezeivel. Folyamatosan a fűcsomók egyikét bámulta lesütött tekintettel, miközben alsóajkát harapdálta, mint minden alkalommal, amikor a bocsánatkérés helyett próbálta helyrehozni a hibáját.
Nagy levegőket vettem, hogy ne vágjam szájon, amiért ennyit elhasznált, amiért hazudott, amiért az ágynemű is csupa rúzs lett… minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne robbanjon ki belőlem az a düh, ami egyre növekvően szorította a tüdőm.
Néhány szál cigarettával később kezdtem megbékélni. Iza arcáról nagy nehezen lemostuk a rúzst, az ágynemű pedig közel sem volt annyira rúzsos, mint hittem, így egy kicsit megkönnyebbültem – lassan elszállt a dühöm. Azzal nyugtattam magam, hogy gyerek még és én is csináltam ilyen dolgokat annak idején. A szívem ritmusa lassan visszaállt a normál tempóba, a levegő is kezdett könnyedén áramlani bennem. Felszakadt néhány mély sóhaj, így könnyebbült meg a testem és lelkem.
– Nem szabad hazudni. Ha megmondod az igazat, akkor megbeszéljük miért történt ez, így viszont büntetést kapsz, nem jöhetsz a következő vásárba!
– …. – csak hallgatott, úgy tűnt, erre már számított, hiszen a megszokott könnyek, hiszti, sikítozás vagy földön hempergés helyett rám nézett, bólintott és sarkon fordulva lassú léptekkel indult vissza a szobájába.
Tovább készülődtem, persze mardosott a bűntudat, nem túl nagy-e a büntetés, ha itthon hagyom következő vasárnap, de meg kell tanulnia, hogy a tetteknek következményei vannak… Gondolataimat a telefon csörgése szakította meg, talán egyet, ha csörgött, és már hallottam is Izácska csengő hangját.
– Csókolom!
– …
– Nem tudom adni Anyut, mert a wc-n ül és kakál!
– Csókolom!
Kinyitottam a fürdő ajtaját, Iza épp ekkor tette vissza a kagylót az ütött-kopott, ragasztószalagos piros telefonra.
Rám mosolygott és áradó büszkeséggel annyit mondott: látod, most is igazat mondtam!