Nagyon meg fognak lepődni. Amióta utoljára itt jártak, liftet szereltek a házba. Azzal jöhetnek, nem kell három emeletet mászniuk. Átalakítottuk a nappalit, újak a bútorok. És egyáltalán, mennyi, mennyi minden változott.
Iszonyú kevés időm maradt, hogy a hal kisüljön, megterítsek, és minden a helyére kerüljön. Józsi használhatatlan. Ilyenkor a szükséges teendők helyett órákig a bor válogatásával van elfoglalva. Istenem! De hát nem is isznak, vagy legfeljebb egy kis fehér bort a halhoz. Na, mindegy, reménytelen. A fehér terítőt teszem fel, amire ünnepi futót terítek, zöld-piros szatén csíkkal. Hát, hiszen ünnep van, húsvét. Így, na, most jó. Józsi pohár halmokat helyez el a tányérok mellett. Minek? Nem kérdezem, mert még felsorolja, hogy ez a víz, ez a fehér, ez a vörösbornak, na meg a didzsesztívnek. Jaj, csak azt ne kelljen végighallgatnom! Inkább csinálja!
Most csengetnek. Lángol a képem a forró olaj gőzétől, fogom rá, pedig a remegő izgalom kergeti a vért az arcomba. Józsi nyit, én is futok. Ott állnak mindketten. Semmit nem változtak, nem öregedtek. A kabát, ami rajtuk van, kicsit ódivatú, ugyan ki hord ma már ilyen nehéz szövetet? Gyertek, gyertek, és már hámozom is róluk a nehéz burkot. Mellém kerülnek. A széles tükörbe pillantva a saját arcomat látom az ő arcuk mellett, és átfut rajtam: megöregedtem, hozzájuk hasonultam. Nincs idő ezen mélázni, terelem őket a nappaliba. Öleljük egymást, folynak a könnyeim. Érdekes, igazán csak Józsival mi vagyunk meghatódva, pedig hát nagyon régen volt, hogy utoljára láttuk egymást. Asztalhoz ülünk és, miközben mellékesen eszünk is, beszélünk, mesélünk, felidézzük a találkozás nélkül eltelt éveket. Mi mesélünk, ők hallgatnak: Igen, a gyerekeink házasok, nekik is gyerekeik vannak, nekünk unokáink, soroljuk, soroljuk a boldogságban átélt éveket. Az esküvők, születések, közös élmények képei a telefonunkban. Videókon botladoznak, síelnek, bringáznak kis fiókáink.
Aztán most már én kérdezek. Mindent meg akarok tudni, amit eddig elmulasztottam. Nagyapákról, az ő apjukról, nagyanyákról, testvéreikről, gyerekkorról, a háború éveiről, a megismerkedésükről. Ekkor kérdezik, nincs már meg az a láda, ami a háló szekrényfiókjában volt, telis-tele fényképekkel?
Ó, dehogynem! Józsi hozd a dolgozóból, most ott van a könyvespolc alatt, az ajtótól balra. A láda tartalma előkerül, egyenként szedjük elő a beleszórt képeket. Éveket, évtizedeket ugrálunk az időben, a térben. Ez Pécsen, ez Budapesten, ez Morvaországban, ez Bécsben készült. Ezek az ükszülők, ezek a nagyszülők, ez Kati néni esküvője.
Itt meg egy aratási kép nagyanya kislánykorából. Vékony, kék-fekete hajú lányka a forró mezőn. Hunyorog, a szemébe verő nyári naptól. Szeretnék többet tudni. A fényképek fele sem kerül sorra, éjfél közeleg, indulni készülnek. Tudom, hiába a marasztaló szó, most elmennek. Ígérik, hogy eljönnek megint, és akkor a többi fotóra is sor kerül.
Elmennek, most hagyom a mosogatást. Leülök és visszapörgetem az este minden pillanatát.
Arra ébredek, hogy kicsúszik az ölemből és nagy huppanással a földre zuhan a fényképes láda. Értem már, hogy miért nem lepődtek meg a változásokon, ami utolsó itt jártuk óta történt. Miért mosolyogtak a mi hadaró, egymás szavába vágó beszámolóinkon. Halott szüleim mindent tudnak.
Én azonban az ölemben maradt halom kép egyikéről sem tudok többet, mint a látogatás előtt.