Játszani tudok az idővel.
Amikor a kertben leülök a fűre, a hatalmas diófa alá, megállítom. Hátradőlök, belebámulok az almafa ágaiba, és megtorpan. Ha erősen átnézek az ágakon, akkor meg visszatekerem. Egészen a gyermekkoromba. Becsukom a szemem, és újra ott vagyok.
A szüleim sokat dolgoztak, hajnalban kezdtek, napnyugtakor végeztek. Mielőtt iskolás lettem, a nagyszüleim vigyáztak rám. Nyáron a konyhájukat kiköltöztették a tornácra, és a konyha oldalát megtámasztották néhány akácoszloppal, ami az ereszig felnyúló nejlont tartotta. Ez védte a nyári konyhát a vihartól, a bogaraktól.
A konyha költöztetésének napja valószínűleg csak nekem volt kedves. A mama kora reggel már zsörtölődött a papával, hogy azt a sok edényt, amit évek alatt kapott a gyerekeitől, hova tegye odakinn, meg hogy igazából egyikre sincs szüksége. De hát mégis illik néhanapján elővenni őket, ha a gyerekek hazajönnek. Hogy lássák, örül az ajándékoknak. Közben szidta a papát, hogy most sem vett új nejlont, és ő ezen már nem lát ki. Így a Terka, a szomszéd, bármikor bármit csinálhat, a mama nem fogja látni.
Aztán a papa folytatta. Hogy ebbe a sparheltbe évről évre nehezebb a samott tégla, már nem bírja kivinni, még a szomszéddal sem. Biztosan bedagad a tavaszi párában, mert a mama nem szellőztette ki. Aztán egyszer megkérdeztem, hogy nem ő lesz-e egyre gyengébb, ahogy öregszik, de ekkor bezavart a házba, a nyolcéves kislányok csak babázzanak, ne okoskodjanak.
Estére meglett a konyha, és a kicipelt konyhabútorba is bekerült minden tányér, eszcájg és vájling. Az esti vacsora, a hideg aludttej után pedig a mama és a papa elment aludni, anyuék pedig hazaértek a munkából, így én is hazamentem.
Az udvarunk közepén állt egy hatalmas cseresznyefa. Akkor ültették, amikor anyu és apu ideköltöztek. A fa tízéves lehetett, és magasabbra nőtt, mint a kétszintes házunk. Mamáék háza régi, egyszintes épület volt, jóval öregebb. Ők építették hamarabb, még anyu gyerekkorában. Amikor apu és anyu összeházasodott, apu ideköltözött. Ők ketten rakták fel a falakat, tégláról téglára, a mamáék udvarában. Elfért, nagy udvar volt. Akkor ültették a fát is.
Ez a cseresznyefa volt a kedvencem. Már elbírt, és én addig másztam fel rá, amíg csak lehetett. Ha nem a mamáékkal ültem a nyári konyhában, akkor itt kapaszkodtam, fenn. Még akkor is, ha fújt a szél. Az volt csak igazi! Szorítottam az ágakat, és dőltem jobbra-balra. Ha éppen virágzott a cseresznyefa, a szirmok úgy szálltak, mint a hópelyhek. Már ott meg tudtam állítani az időt. Akkor nem volt semmi körülöttem. Csak én és a szél voltunk. Ketten, és egy combomnyi faág, amit izzadásig szorítottam félelmemben. Nem attól szorongtam, hogy leesek, hanem hogy elindul az idő. És újra egyedül leszek.
Este lett, és az idő csak elindult. A nagyszülők lezavartak a fáról, hogy apu, anyu mindjárt hazajön, én meg itt kapaszkodom, mint egy fiú. Vagy mint egy majom, mondták.
Egyik őszi estén apu egy pórázzal tért haza, mert úgy döntött, kutyákat tenyészt. Már másodikos lehettem. Én akkor csak háromféle kutyát ismertem, a németjuhászt, amit mi farkaskutyának hívtunk, a tacskót és a minden mást. A korcsokat, ahogy mondtuk.
Apu a farkaskutyát választotta, mert úgy hallotta a Terka néni férjétől, hogy az jobb házőrző. Egy tanyáról kapott egy szukát. Sosem tetszett, ha szukának nevezte. A kutyát pórázon vezette haza. Pár hónap múlva elvitte pároztatni. Lesszi, a fiatal kutyánk, csak négyet ellett, és apu egy kicsit mérges volt. Úgy remélte, több pénzt hoz. Lesszi a kölykökkel az első vidám nyarat adta nekem.
Testvérem nem lett. Anyu félt még egyszer olyan kínokat átélni, mint a születésemkor. Nekem rosszul esett, hogy miattam fájt akkor neki minden. Testvér nélkül a kutyák lettek a társaim, a barátaim. A csintalan lett Zoli. A suliban is mindig egy Zoli húzta meg a hajamat. És volt Ági, Zsuzsi és Csilla. Ők hárman okosak voltak. A legszebb köztük Csilla volt. A homlokán megbújt egy barnás csík, és mivel Csilla névnapon születtem, ezért adtam neki ezt a nevet.
Minden este én zártam be a kiskutyák tarka forgatagát a kamrába, és reggel, még hálóingben, már őket szeretgettem.
Egyszer anyu megvert. Az új hálóingben voltam, és Zsuzsi kiszakította. Azonnal levetettem, összegyűrtem apró rongylabdává, és lenyomtam a szennyestartó aljára, anyu észre ne vegye. Mindig hétvégén mosott, és addig még ki akartam találni valamit. De anyu aznap már este mosott, és a szennyesben ráakadt. Kiabált, hogy neki gyerekkorában nem volt hálóinge, és csak bugyiban aludtak, és mennyi konzervet pakolt le a szalagról, hogy ilyet vehessen nekem. Én meg nem vigyázok rá. Újra felmásztam a fára, és sírtam, hogy anyu miattam lett ideges.
Azután már csak otthoni ruhában mentem a kutyákhoz, a mackónadrágban és egy pólóban. Sokféle ruhát nem vettünk. Az iskolait, egy pantallót egy blúzzal, iskolaköpennyel. Az elegánst, a dzsörzéruhát. Akkor sokan viseltünk egyformát, mert az áruházba nem hoztak nagy választékot. Így nekem és még négy lánynak vettek ugyanolyat. Évekig használtuk, mert közben ugyan nőttünk, de még le lehetett hajtani az aljából, és amíg a térdünket fogva hátul nem volt kinn a bugyink, azt vettük fel. Emiatt is utáltam, hogy megnövök. Minden kicsi lett. Felmentem a cseresznyefára, és szorosan átöleltem a törzsét, álljon meg az idő.
A kölykök születése után néhány hónappal, az egyik reggel, a kamra üresen állt. Lesszi sem várt ott, és a kicsik sem. A papa azt mondta, biztos a cigányok lopták el őket. A mama csak simogatta a fejem. Ma már tudom, hogy a négy kölyök egy helyre ment el, nem sokat adtak érte, a vadőr velük őriztette a fácánokat. Lesszi pedig visszakerült a tanyára, mert apu már nem látott nagy pénzt a kutyatenyésztésben. Hetekig ültem a cseresznyefán.
Anyu két évvel ez után, ősz táján kezdett el sokat köhögni. Azt mondta, rossz a gyárban a levegő, és gyakran megcsapja a huzat a hátát. Volt, amikor hetekig nem ment dolgozni, és egyszer a mentő is elvitte másfél hónapra. Szanatóriumba, a Mátrába, azt mondták.
Én mérges voltam, miért ilyen rossz hely ez a konzervgyár. Miért nem csukják be az ajtókat, különösen télen. Még jóval kisebb voltam, amikor anyu egyszer bevitt oda, és egy hatalmas fehér csizmát adott rám, hogy a cipőm ne legyen vizes. Alig bírtam benne menni, de ha nincs rajtam, bokáig gázoltam volna a savanyú lében, ami kifolyt a szalagról. Anyu biztos emiatt fázott meg, gondoltam.
Sokat dolgozott. Három műszakban. Amikor este tízre ment, apu elkísérte. Reggel anyu a munkásokkal jött haza. Elvitt az iskolába, utána aludt egyet. Újra estére ment, mégis főzött nekünk vacsorát. Azt mondta, hogy miattam dolgozik ennyit, hogy legyen mit ennem. Sokat sírtam, hogy miattam és a sok munka miatt lett beteg.
Anyu tavasszal ment el, örökre. Papa azt mondta, rák. Akkor még nem tudtam, az mit jelent. Apu megsúgta, hogy angyal lett, így fentről még jobban vigyázhat rám.
Őszig alig jöttem le a cseresznyefáról, és még magasabbra kapaszkodtam fel, mert anyu úgyis vigyáz rám.
Idestova eltelt negyven év. A cseresznyefa anyu halála után két évvel kiszáradt. Azóta nem másztam fára. Három fiam született, és a férjemmel vettünk két németjuhászt is. Most itt ülök a diófánk alatt.
Kinyitom a szemem, és újra itthon vagyok. Az udvaron. Játszani tudok az idővel. Meg tudom állítani. Csak egy pillanatra. Arra a pillanatra, amikor bevillannak ezek a képek, az emlékek. Holnap kimegyek a temetőbe. Virágot viszek apuéknak és a nagyszülőknek. Vajon az óra tud visszafelé is járni? Akkor ott kapaszkodnék újra a cseresznyefán, és várnám haza őket.