Nyolcadikos voltam, amikor anyám beleszeretett az egyik kollégájába. A nyár családi drámákkal és költözéssel telt. Hiába vettek fel abba a külvárosi középiskolába, amelyikbe több haverom is ment, szeptemberben idegenek között ültem az Antal utcai gimnázium földszinti tantermében. Az ismerkedés, erőviszonyok feltérképezése gyorsan ment, hamar összeállt a banda, amihez azóta is tartozom.
Az iskolának nincs kertje, csak egy leaszfaltozott udvara, amit a tornaterem és az elegáns belvárosi épület vesz körül. Ide jártunk a hosszabb szünetekben focizni. Gábor bának, a tesitanárnak, tetszett a lelkesedésünk, amikor meg akartuk győzni arról, hogy a focikapuknak jobb helyük lenne itt kint. Rávilágítottunk, hogy ezzel a manőverrel tulajdonképpen ő is jól jár, a fiúk energiáitól felszabadult teremben végre a lányok is érvényesülhetnek majd az óravégi szabadjátékban. A kapuk mellé focilabda és bizalom is járt, utóbbi egészen addig, amíg az előbbit minden nap tanítás után leadjuk a szertárban. A szertár az alagsorban van, az öltözők mellett. Másodikosok voltunk, mikor valahányszor elindultunk lefelé a lépcsőn, vigyorogva összekacsintottunk, ahogy az a nagy titkok őrzőihez illik.
A titok a két öltöző közti falon megbújó lyuk volt. Zalai fúrta ki egy nagyobb csavarral. A tervbe nem, de a végeredménybe mindannyiunkat beavatott. Már elsőben is számtalanszor cikiztük a lányokat azzal, hogy halljuk, amint öltözés közben vihognak és pletykálnak. Egyszer a Juli annyira megfeledkezett magáról, hogy fennhangon szidta a Borosst, amiért a fél földrajzdolgozatot róla másolta. Az meg átkiabált neki, hogy mindent hall, és kikéri magának az alaptalan vádaskodást, a Juli csak ne menőzzön az ő kárára. Nem hiszem, hogy bárkit is meglepett, amikor pár hónappal később összejöttek.
Szóval a Zalainak leesett, hogy gipszkartonból épült a válaszfal. Ez a felismerés vitte rá arra, hogy egyik délután, amikor a nyolcadik óra után még maradtunk focizni, magára vállalja a labda leadását, és az így elnyert magányban meglékelje a falat. Másnap tesióra végén, amikor a legtöbb fiú már felment, de a jóval lassabb lányok még javában öltözködtek, magához intett minket. Ünnepélyes ábrázattal leemelte kockás ingét a fogasról, és a lyukra mutatott. Mindannyian egyesével belenéztünk. Egyenesen a szemközti padon ülő Vikit és Laurát láttuk, pechünkre éppen a cipőjüket kötötték be. Ezentúl mindig ezen a helyen öltöztünk, és mint kiderült, a lányok is rendre ugyanott táboroztak le. Óriási szerencsénk volt, mert mind közül Laura volt a legszebb. Már az első napon megpihentettem kicsit rajta a tekintetemet. Emlékszem, hogy farmerban és pöttyös pólóban volt, pedig ilyesmi nem szokott megragadni bennem. Tökéletes alakjával, szépen domborodó melleivel, hosszú barna hajával és őzike szemeivel szerintem sokunk álmát megzavarta. Az enyémet biztosan, idővel azonban nem csak a vonzerejével. Sokszor felvillan előttem, ahogy holtsápadtan, rémülten néz rám. De valószínűleg nem hagyta hidegen Kakukkot sem, aki egyszer ebédnél a győztesek nyugalmával szólt oda neki:
– Laura, fogadjunk, hogy sárga bugyi van ma rajtad!
Laura kezében megállt a kanál, szemei kikerekedtek, elvörösödött, egy pillanatig nem mozdult, talán levegőt se vett, csak bámulta a mindig vízízű menzai levesét. A barátnői értetlenül néztek hol rá, hol egymásra. Néhány másodpercre elveszítették a magabiztosságukat, eltűnt belőlük az a varázserő, amivel nap mint nap lerázták magukról az idióta poénjainkat. Aztán Laura Kakukk felé fordult, kicsit oldalra biccentette a fejét, és a képébe röhögött.
– Hagyjál már, hülyegyerek!
– Te tudod – válaszolta Kakukk, és a dolog ott ennyiben maradt.
Kakukk számtalanszor felemlegette ezt a sztorit, de az ő verziójából mindig hiányoztak Laura ütős szavai. Kakukk szerint, miután ő sikeresen megtippelte, hogy a lány milyen bugyit visel aznap, az vagy meg se szólalt zavarában, vagy ha a fiú nagyon elemében volt történetmesélés közben, olyasmit felelt, hogy Kakukk bizonyára birtokában van valamilyen eddig fel nem fedezett látnoki szuperképességnek.
Vége felé járhatott már a tavasz, amikor egyik nap az ebédszünetben kiálltak ellenünk a negyedikesek. Ritkán fordult elő, hogy levetették magukról a ballagók felsőbbrendűségét, és elvegyültek az alsóbb osztályok között. Úgy viselkedtek, mintha érett felnőttek lennének, akik hiába is érintkeznének velünk, gyerekekkel, nincs már közös metszetünk. Mindannyian keményen küzdöttünk, izzadtan igyekeztünk bizonyítani, hogy méltó ellenfeleik vagyunk, beleadtunk apait-anyait. Meg is látszott rajtunk a rutin, egy góllal vezettünk, amikor Boross két sikertelen kísérlete után harmadszorra vitte kapura a labdát. Lendületből úgy bikázott bele, hogy nagyívben elszállt a kapu felett, és egyenesen a tornaterem bádogtetején landolt.
– Na, ez felesett – mondta Zalai.
– Fel – kontráztunk röhögve, és kisakkoztuk, hogy ki kinek a nyakában ágaskodva szerzi vissza Gábor bá labdáját.
Zalai volt a legmagasabb, a többiek bakot tartottak, én meg felmásztam rá. Egyensúlyoztam egy darabig, mire sikerült megkapaszkodnom a tető szélében és kicsit felhúzni magamat. Boross ezalatt szerzett egy partvisnyelet, nyújtogatta is nekem nagy bőszen, nehogy kimaradjon a mentőakcióból. Szétnéztem, de a labdát sehol sem találtam.
– Nem látom – kiabáltam.
– Mert vak vagy – szóltak vissza a többiek röhögve.
Leereszkedtem, mire rögtön akadt három nagyokos, aki biztos volt benne, hogy majd megoldja, amit nekem nem sikerült. Végül fejcsóválva látták be, hogy nem én vagyok a vak, a labda tényleg eltűnt. Nyilvánvaló volt, hogy Gábor bá kivégez minket, de az legalábbis tuti, hogy a focizásnak vége. Küldöttséget alkottunk, hogy együttes erővel megkíséreljük meggyőzni őt az ártatlanságunkról. A negyedikesek, mondanom se kell, már rég elszivárogtak. Lecsörtettünk a szertárhoz vezető lépcsőn. Úgy jött ki a lépés, hogy én mentem elöl. Nem kopogtam, nem volt szokás. Gábor bá általában nyitva is szokta hagyni az ajtót, ha a zsúfolt helyiségben tett-vett, vagy adminisztrált az asztalánál. Lenyomtam a kilincset és az igazság kendőzetlen feltárásának szándékától megittasodva beléptem, majd a következő pillanatban megszédülten hátráltam ki. Gábor bá nem volt egyedül. Ott állt vele szemben szoborrá meredve Laura is, szépen domborodó mellein a tornatanárunk simogató kezeivel.
A többiek azt hitték, elszállt belőlem a bátorság, és benyomultak a szertárba, hogy mihamarabb beszámolhassanak a misztikus körülmények között eltűnt focilabda esetéről. Hallottam, amint Zalai flegmán megszólal:
– Laura, hát te mit stréberkedsz itt?
A másnapi tesiórát követően, miután magunkra kapkodtuk a ruháinkat és a dimenziókaput jelentő lyukhoz gyűltünk a szokásos program kedvéért, mielőtt bárki is kukkolni kezdhetett volna, kivettem a számból két jó puhára megmunkált rágót, beletömködtem, és olyan határozottan, ahogy csak tudtam azt mondtam:
– Ezt itt most befejezzük.
Fotó: Marino Bobetic