regényrészlet

Ochtinszky Judit: Zeusz fia – részlet

A félelem és rettegés illatán kívül továbbra sem volt más, valami, ami egyértelmű, amiből olvashattam volna, ki ő, és miért rohant egyedül az üres utcán. Nem bírtam másra gondolni, csak hogy mennyire szeretnék belehajolni a hajába és végigsimítani egyenként minden hajszálát, szeretném végigtapogatni a vöröses pöttyöket a vállán.

Fakída

Zeusz még mindig ki volt ütve. Mozdulatlanul, ugyanabban a pózban feküdt a keskeny hátsó ülésen, pont ahogy a tombolása után ernyedten letettem. Nem kéne most több halandóval találkoznia. Újra feldühödne, és én nem tudnám megállítani.

Fakída a piros lámpánál huppant be mellém. 

–  Elviszel?  

Annyi illattal együtt dobta hátra fakóvörös haját, és engedte láttatni gyenge vállát – honnan az erő, amivel feltépte az ajtót – hogy képtelen voltam különválasztani, és akár egyet is felismerni, azonosítani közülük. Ilyen sűrű elegyet nem éreztem még egy halandó bőréből sem kipárologni.

Szeretem ahogy keveredik a bőrükön, amit életük során éreznek, vagy amivel érintkeznek, vagy csak elmennek mellette, vagy amire vágynak, vagy a szél rájuk ejti. Megismételhetetlen illategyveleg minden halandó. Csodákat mesél a bőrük, születésről, anyatejről, kötődésről, könnyről, félelemről, fájdalomról, vágyról, nevetésről és halálról.

Nekünk nincs se szagunk, se illatunk. Nem izzadunk, kristályvíz tiszta a könnyünk, hajunk közé nem sodor édes magot a szél. Az örökkévalóságnak nincs szaga.

Fakída a telefonját szorította. Próbált elérni valakit, sikertelenül. Láttam a kétségbeesést a szája sarkában, de nem éreztem semmit. Mintha egy áthatolhatatlan leplet terítettek volna a bőréből kipárolgó milliónyi illatra, amiből olvashattam volna. Mi ez a lepel?!

Ez is valami új szokásuk lehet a halandóknak, beülnek mások autójába, annyit kérdeznek elviszel-e, aki az autót vezeti meg ezek szerint elviszi. Ez én voltam. Dionüszosz jól szórakozott volna rajtam, ha látja, én ülök a kormány mögött: a Béna, de Dionüszosz nem volt ott, Zeusz pedig nem volt olyan állapotban, hogy vezethessen.

A félelem illatát kezdtem hirtelen érezni magam mellől. Odanéztem. Még pont elkaptam Fakída riadt és undorodó pillantását, ahogy visszakapja a lábamról. Így autóban ülve is láthatóan hitvány egy darab. A kezemmel próbáltam takarni.

Az első halandó, mióta újra köztük vagyunk, akiről nem tudtam meg mindent azonnal a belőle áradó illatokból. Olyan sűrű, és összetett volt, amilyet még sosem éreztem.

Közelebb húzódtam hozzá, hogy jobban érezzem őt, és akkor megláttam. Először csak egyet, aztán az összes többit. Szeplők a vállán. Oly édesen pöttyözte halvány bőrét az a sok kis pontocska, hogy képtelen voltam levenni a szemem róluk. Magamban elneveztem őt Fakídának.

Aphroditém egyetlen szeplője a bal vállgödrében pihent. Mindig azt csókoltam meg utoljára. Amikor még megtehettem. Nagyon rég volt már.

Egyedül vagyok Fakídával – gondoltam – Zeusz nem számít, öntudatlanra hergelte magát, az álhellénisták hazug papírmasé oszlopai között. Egyedül vagyok Fakídával. 

Nyeltem egyet. Fakída összerezzent.

  • Nem fázol? – kérdeztem gyorsan.

Nemet intett a fejével. Fázósan felhúzta apró lábát az ülésre, a több számmal nagyobb papucs leesett. Trikó és rövidnadrág. Sietve indulhatott.

  • Merre mész? – kérdeztem, és próbáltam mosolyogni, de tudtam, hogy ezzel csak rontok a helyzeten. Arcom torzult vigyorba húzódott, és éreztem ahogy a rémület szaga még erősebb burkot emel Fakída köré. Áthatolhatatlan burkot.
  • A túlpartra mennék – válaszolta gyorsan. Figyeltem ahogy próbál közelebb húzódni az ajtóhoz, minél messzebb tőlem. Hasztalanul.

Lopva hátrapillantottam, Zeusz még mindig nincs magánál. Talán a lángokban álló papírmasé oszlopokról álmodott épp, vagy a menekülő halandókról, vagy a kislányról, aki a végén kitárta felé karját.

  • Várnak ott rád? –kérdeztem Fakídát.
  • Persze – vágta rá, és a telefonjára nézett. A félelem és rettegés illatán kívül továbbra sem volt más, valami, ami egyértelmű, amiből olvashattam volna, ki ő, és miért rohant egyedül az üres utcán. Nem bírtam másra gondolni, csak hogy mennyire szeretnék belehajolni a hajába és végigsimítani egyenként minden hajszálát, szeretném végigtapogatni a vöröses pöttyöket a vállán. Mindet megérinteni az ujjaimmal. Aztán érezni őt az ujjaimon, a tenyeremben vinném magammal lényét, hogy érezzem amíg el nem illan. Mennyi vágy, csalódás, lélek, és remény. Mennyi megsemmisülés és feltámadás egy emberben. Érezni akartam az övét, érezni őt mindenestül. Élete minden rezdülését akartam az orrommal, a kezemmel, a számmal. Mindenét akartam.
  • Brigi! – Végre elérte, akit egyfolytában hívott, mióta beült a kocsiba. – Alhatok nálad? Nem bírom! Már nem bírom!

Hangjában a félelem és a megkönnyebbülés vegyes lüktetése túl hangos volt. Fel fog rá ébredni Zeusz. Valahogy le kell csitítanom. Közelebb hajoltam hozzá, éreztem a rémületét, a telefon után nyúltam.

  • Vigyázz! – sikított Fakída.

Piros lámpa ordította az arcomba, hogy álljak meg. Fék!

  • Ez egy Jaguar XK8! Stílus Héphaisztosz! Stílus és erő! – magyarázta Dionüszosz fölénnyel, amikor behajtott vele pár napja az udvarra – Te ezt sosem fogod érteni!

Már értettem. A Jaguar XK8 azonnal megállt. Fakída az ülés alá zuhant telefont kereste remegő kézzel. Tágra nyílt pupillával, dermedten állt pont előttünk az a férfi. Erősen markolta a bicikli kormányát. Hátul az ülésben félrebillent fejű gyerek aludt, tudattalanul. – Miért nincsenek ezek már otthon ilyenkor. – Bámultunk egymásra. A férfi előbb mozdult meg, mint én. Lassan átértek az úton.

  • Ő jól van? – kérdezte Fakída a hátsó ülésre mutatva. A telefon keresés közben vette észre, hogy mozdulatlanul fekszik hátul valaki.

Zeusz nem ébredt fel, a hirtelen fékezés ellenére nem esett le az ülésről. Közel vannak az első ülések. Nem akartam, hogy magához térjen. A ligetben olyannak láttam őt, mint már nagyon rég nem. Őrjöngött, tombolt, el akart pusztítani mindent: a magukat Hellénistáknak nevezőket, egyházuk 3000 fő tagsághoz kötött állami támogatásról szóló szerződésüket, hazug áldozataikat, hitetlenségüket, ócska kartonépítményeiket, papírmasé oszlopaikat.

– Csak fáradt. – válaszoltam, nyugodtságot erőltetve magamra

  • Biztos? Lélegzik? Megnézhetem? – nyúlt hátra keskeny karjával.
  • Nee!!!  – kiabáltam rá.

Fakída visszarántotta karját. Összekuporodva pislogott felváltva a telefonjára és rám. Zeusz továbbra is aludt.

  • Valami baj van otthon? – kérdeztem. A bizalmát akartam. Arra a kis időre, amíg ketten vagyunk. Akartam, hogy engedje a szeplői érintését, az illatuk beszippantását. – Tudok segíteni?

Mintha halványan rám mosolygott volna. Hinni kezdtem, hogy megleltem az utat. Fakída az enyém lesz.

  • Andrén nem segíthet senki. – válaszolt, és bámult kifelé az ablakon.

Mesélni kezdtem. A megalázottságról, vereségről, a rútságról, az eleve elrendeltetésről és mindenről, ami vagyok. Akkor lassan, nagyon lassan, halványan érezni kezdtem őt. A lepel alól illatok áramlottak felém és én habzsoltam őket boldogan: túlöntözött páfrány, tiszta ablaküveg, esőáztatta kabát, visszatartott levegő, szilánkosra tört bútorok szaga bontódott ki az eddig megfejthetetlen elegyből. Fűben lapuló törött tányér sírása. Akácfa erezetébe passzírozott banánpüré dühödt szaga.

  • Bántott valaki? – nemet intett.

Hátulról nyöszörgés hallatszott.

  • Biztos jól van? Mit csináltál vele? – kérdezte Fakída újra a félelem szagával eltakarva magát előlem. A szeplők a karján kifehéredtek a rettegéstől.
  • Rosszat álmodik, nincs baj. – a combjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam.
  • Állj meg, ki akarok szállni! – hangja sikításhoz közelített, csak Zeusz fel ne keljen. Visszarántottam a kezem. Nem is értettem magam.

Hiába szaglásztam, hajoltam közelebb újra csak a félelmet éreztem. Nem nézett rám. Tépte fel az ajtót miközben megszólalt a telefonja.

  • Hazamegyek! – egy levegővel sírta a telefonba – André jól van? Mondd meg neki, hogy a mama szereti, és semmi baj, és mindjárt otthon lesz. Ne haragudj! Csak nem bírtam, csak nem bírtam.

A szeplők a vállán újra vörösek voltak, szinte lángolni kezdtek. A visszapillantóban láttam, ahogy Zeusz felül. Kérdő tekintete a tarkómon pihent. Feszülten figyeltem őt, próbáltam kiolvasni a szeméből valamit, de Zeusz, mint a hűvös tó felszíne.

Akkor Fakída záporozó könnyei mintha elmosták volna az ismeretlen leplet, és újra mesélni kezdek nekem az illatok. Megállíthatatlanul áradt felém, minden porcikámban éreztem minden illatot külön: a játszótéri közgyűlöletét, önmarcangoló bűntudatét, normális gyerek utáni imáét, buszon több szólamban sikító Andréét…

Zeusz megfogta a vállam és halkan mondta:

  • Fordulj meg! Várják otthon.

…gyűlölködő szomszédokét, elutasított iskolafelvételiét, az együtt kacagásét, a gyötrelmes önvádét, kimerültségét, halálfélelemét, pisztáciakrémét, pedagógia véleményekét, átvirrasztott éjszakákét, a rájuk bámuló tekintetekben ülő részvétét, a gyermekkori autizmus diagnózisát, az összetartozásét, anyai büszkeségét és a szeretetét…

Mámorosan szívtam magamba mindent mi belőle áradt. Visszafordultam az autóval, és kitettem Fakídát ott, ahol beült mellém.

  • Igazán szánalmas tudsz lenni Héphaisztosz – mondta Zeusz, és visszafeküdt az ülésre.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: