vers

Bali Anikó: Név nélküli regisztráció

Valahová el kellene végre mennem. Talán egy olyan helyre, ahol csupa kisbetűvel írják a nevem. Nem mintha itt különösen nagybetűs volnék, de ott, senkinek sem számítana, ki vagyok. Először csak a kezdőbetűimet veszteném el, aztán a vezetéknevemet törölnék a köztudatból, végül azt is elfelejtenék, hogy valaha volt nevem. Valahová el kellene végre mennem. Talán egy […]

Valahová el kellene végre mennem.

Talán egy olyan helyre, ahol csupa kisbetűvel írják a nevem.

Nem mintha itt különösen nagybetűs volnék, de ott,

senkinek sem számítana, ki vagyok.

Először csak a kezdőbetűimet veszteném el,

aztán a vezetéknevemet törölnék a köztudatból,

végül azt is elfelejtenék, hogy valaha volt nevem.

Valahová el kellene végre mennem.

Talán egy olyan helyre, ahol csupa kisbetűvel írják a nevem.

Nem mintha itt különösen nagybetűs volnék, de ott,

senkinek sem számítana, ki vagyok.

Először csak a kezdőbetűimet veszteném el,

aztán a vezetéknevemet törölnék a köztudatból,

végül azt is elfelejtenék, hogy valaha volt nevem.

Valahová el kellene végre mennem,

a betoncsontú házak, repedésekben síró sugárutak,

leszakadt hinták és biztonsági ráccsal védett ablakok közül,

oda, ahol nincsenek hajnali hírek és éjszakába nyúló valóságshowk,

az időjárásjelentés elveszti jelentőségét,

ahol nem kell törzsvásárlói pontokat gyűjtenem egy következő kedvezményért,

teljes névvel regisztrálnom ügyintézéshez,

majd sorszámot húznom, ha mégis személyeskedem.

Valahová el kellene végre mennem,

ahol, mint tavasszal a kígyó, levedleném megunt testemet,

áttetsző lepelruhát öltenék magamra, meztelen

lábbal lépnék az előttem érkezők után,

anélkül, hogy megkérdezném, hová mennek.

Valahová, ahol az utak csak önmagukba visszatérő nyolcasok,

ahol én sem volnék más, mint akik szembejönnek

és szó nélkül tovább haladnak mellettem.

Valahová el kellene végre mennem,

ahol csak az ég és a tenger ismeri egymás arcát,

ahol cseppekké foszlanak a szavak

és sókristályokból párolognak el a hangok a nyolcas út kanyarulataiban,

ahol csak a szél beszéli a közös nyelvet,

amit három ezeréves leány gördít aranyfonalán a szférák zenéjét dúdolva némán,

mégis mindenki érti őket, mikor melléjük ér.

Valahová el kellene végre mennem,

ahol anyám kezének emléke foszlós kalács,

apám rég hallott szava tiszta ízű forrás,

esténként, ha elfáradok, mohaágyra fektetnek,

álmomban tenyerükből adnak ennem és innom,

óriás fák hajolnak fölém, leveleikkel cirógatnak,

és csak a csillagok foszforeszkálnak égi takarómon.

Talán tényleg el kellene végre mennem.

(Fotó: Magérusz Anna)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: