novella

Molnár Sára: Napfogyatkozás

Elővett egy darab kenyeret, szalonnát, meg egy nagy bicskát. Kipattintotta a bicska pengéjét, és falni kezdett. Anna az ablak felé fordult, nem akarta látni, milyen mohón eszik. A késre pláne nem nézett. Át kellene menni egy másik fülkébe, de ott sincs senki.

Arra a napfogyatkozásra, amíg él, emlékezni fog. De nem a ritka égi jelenség varázsolta el, hiszen abból jóformán semmit nem látott. A napot elfedő teliholdat, a lángoló napkarikát, a ragyogó pirosakat, meg sárgákat csak később nézte meg a híradóban.

A teljes napfogyatkozás pillanatában a védőszemüveg mögött csak a mindent elborító sötétséget érzékelte, és arra gondolt, hogy Jézus halálakor is így volt, fényes nappal besötétedett, és hogy ennek talán szimbolikus jelentősége van. Hogy talán ezen a lidérces napon is meghal valaki, de cserében mások megmenekülnek. És hogy neki vajon melyik sors jutott.

Nem volt csatlakozás, két órát késett a váradi gyors. Bosszankodva, nem kis önsajnálattal nyugtázta, hogy így már esélye sincs időben eljutni a kilátóra, ahonnan jól látható az évszázad eseménye. Ráadásul az eső is eleredt. A gyors nyári zápor elől a dohos, cigaretta és fáradtolaj szagú váróterembe menekült. A barna műbőr huzatú pad repedéseibe makacsul beleette magát a fekete korom. Hiába használt el tucatnyi papírzsebkendőt, letörölni lehetetlen volt. Végül leterített egy zsepit, és arra ült rá. Méretes hátizsákját hanyagul ledobta maga mellé.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, tolatgattak. Jó lenne szót váltani valakivel, gondolta éppen, mikor kivágódott a váróterem ajtaja és becihelődött rajta egy cigány család. Két férfi, egy idősebb, meg egy fiatalabb, két asszony, és egy csapat gyermek. Nagy zajjal jöttek, azonnal megtelt velük a váróterem. A szomszédos padokra telepedtek, de úgy tűnt, róla egyáltalán nem vettek tudomást. A férfiak a szatyorból sört vettek elő, és egyre hangosabban kurjongattak, majd énekelni kezdtek. Az asszonyok tapsoltak hozzá, és nevettek. Csak egy tízéves forma kislány bámulta őt nagy, kíváncsi barna szemekkel. A csomag cukorkára gondolt, amit indulásakor vett. Szívesen odaadta volna a kislánynak, de félt odalépni a zajos társasághoz.

Az órára nézett, még tízóra sincs. Csigalassúsággal telik az idő. Rossz ötlet volt beülni a váróterembe. Az eső is elállt, ki kellene menni, és a peronon várni. Az idősebbik férfi azonban szétterpesztett lábakkal állt az ajtó előtt, mint egy nagy, terebélyes fa. Csupasz karjaival az ajtókeretet támasztotta a feje fölött. Az alkarján hatalmas vágás nyoma látszott. Kezdte kényelmetlenül érezni magát. 

Az öregebbik cigányasszony felállt, és elindult felé. A kezéért nyúlt, és mielőtt még tiltakozhatott volna, megragadta, szétnyitotta az ujjait, majd finom vonalakat rajzolt a koromtól maszatos tenyerébe. Anna megborzongott, kirázta a hideg. Próbálta elhúzni a kezét, de a cigányasszony erősen tartotta, és révülten bámult a tenyerébe, miközben cigányul motyogott maga elé. Aztán hirtelen felderült az arca, megkönnyebbülten engedte el a kezét. Minden jó lesz, mondta románul, várja a szerencséje, kisasszonyka, csak adjon egy kis pénzt. Anna automatikusan a zsebébe nyúlt, és az aprót, amit talált, a cigányasszony markába dobta. A cigányasszony azonban elkomorult:

  • Jóslásért sokkal több jár! – lépett közelébb. A többiek is, mintegy vezényszóra, felálltak és körbevették a padját. Anna érezte, ahogy a jéghideg veríték végigcsorog a hátán. Tudta, hogy a pénztárcáját most nem veheti elő. Csapdában érezte magát.   

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy fiatal férfi lépett be. Zakót viselt, a kezében aktatáska. Futólag szétnézett, majd egyenesen Anna felé tartott, és leült mellé a padra. A hurok észrevehetööen lazult körülötte. Anna megkönnyebbült, jóleső bizalom kezdett szétáradni benne. Oldalról óvatosan méregette az új jövevényt, meg akarta szólítani, megkérdezni, hová utazik.

De a férfi láthatóan nem vett róla tudomást. Görnyedten ült, a táskáját az ölében szorította, majd himbálózni kezdett a padon, előre-hátra. Közben valami szomorú, keser-édes nótát dudorászott, először halkan, majd egyre hangosabban. Aztán váratlanul felugrott, és üvölteni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. Annának jeges félelem kúszott a tagjaiba. Nem mert a férfira nézni. 

A cigányok is döbbenten bámulták a tajtékzó férfit. Akkor kintről éles vonatfütty hallatszott, Annát ez térítette magához. Felpattant, felkapta a hátizsákját, és kiviharzott a váróteremből. Nem nézett hátra, úgy rohant végig a peronon, majd ki az állomásépület elé. Ott aztán megállt, mély levegőt vett, majd a nagy digitális órára pillantott, aminek a tetején galambok turbékoltak. Tizenegy óra lesz öt perc múlva, mindjárt befut a vonat. A felső sarokban a dátum is látszott: 1999. augusztus 11.

A vonat ugyanolyan kihalt volt, mint az állomás, még a kalauz sem mutatkozott sehol. Egyedül az aktatáskás őrültet látta egy vagonnal előrébb felszállni a vonatra.

A fülke üres volt, így az ablakhoz ült, menetiránnyal szemben, ledobta a hátizsákját, aztán előkereste benne a rózsaszín keretes védőszemüvegét. Elvégre egy óra múlva napfogyatkozás lesz. Felrakta, ha már a kezében volt, és a szemközti üléssor fölötti tükörben grimaszkodott benne éppen, mikor megnyikordult a fülkeajtó, és a tükör mocskos üvegén megjelent egy öregember torzonborz feje.

Óvatosan fordult az ajtó felé. Már szinte meg sem lepődött, amikor végignézett az öregen: talán a szemüveg tette, de ő is úgy nézett ki, mintha egy másik bolygóról csöppent volna oda. Hosszú fehér szakálla, és szürke haja zsírosan lógott a nyakába, a feje tetején egy kopasz folt világított. A meleg ellenére pulóvert, sőt kabátot hordott, és a szemében valami furcsa, nyugtalan láng villogott.

  • Adjon Isten jó napot! – köszönt be dörmögő hangon az öreg. A szatyrait lerakta a lábához, majd elővarázsolt a kabátja zsebéből egy összenyomódott papírpoharat, komótosan kilapogatta az oldalát, és odatartotta a lány orra elé:
  • Kisasszony, adjon egy kis aprót, ételre kell! – mantrázta siránkozós hangon.

Anna most a nadrágja zsebében kotorászott, és szerencsére talált is némi aprópénzt. A pohárba dobta. Reménykedett, hogy így hamar megszabadul a koldustól. Az azonban nem sietett. Merengve bámult a pohárba, rázogatta, csörgette a pénzt. Anna megszeppent, hogy talán nem elég, amit adott, de a koldus elégedettnek látszott:

  • Köszönöm szépen, kisasszony, a jó isten áldja meg érte! – motyogta hálásan.
  • Magát is! – vágta rá megkönnyebbülten, és várta, hogy menjen.
  • Bejöhetek? – kérdezte ekkor a férfi, és a választ meg sem várva, már nyomakodott is befelé a fülkébe. Óriási, tömött szatyrokat húzott maga után, alig fér be velük az ajtón.

Anna újra félni kezdett. Micsoda egy nap, sóhajtotta magában. Napfogyatkozás lesz, a Dacia Expressz majdhogynem üresen száguld Nagyvárad felé, és most itt van neki ez a koldus.

A férfi leült vele szemben a középső székre, és szórakozottan rendezgetni kezdte a cókmókjait. A fülke megtelt nehéz, romlott sajt szagával.

  • Hát téged hogy hívnak? – tegezte le hirtelen az öreg hirtelen, és kíváncsian az arcába bámult.
  • Annának – válaszolt halkan.
  • Hová utazol?
  • Kolozsvárra.
  • Magyar vagy? – kapta fel a fejét az öreg. – Meghallom én azt azonnal! Sokat voltam én magyarok között.

Anna tolakodónak érezte, nem akarta, hogy meséljen az öreg. De az egyre jobban belelendült:

– ‘Jo-na-pot, ko-szo-nom’ – hadarta diadalmasan, tört magyarsággal, és nevetett.

Anna is elmosolyodott, vicces volt az öreg kiejtése. Öreg bohóc, gondolta, talán nem fogja bántani.

A koldus most elővett egy darab kenyeret, szalonnát, meg egy nagy bicskát. Kipattintotta a bicska pengéjét, és falni kezdett. Anna az ablak felé fordult, nem akarta látni, milyen mohón eszik. A késre pláne nem nézett. Át kellene menni egy másik fülkébe, de ott sincs senki. Úgy tűnt, szellemvonaton utazik. A koldus azonban a zavarából semmit nem látott.

  • Brassói vagyok – mesélte tele szájjal. – Mondjuk, már csak voltam. Nincs nekem ott senkim, meg semmim. Most már csak utazgatok ide-oda a vonattal. Nyugdíjas vagyok, ingyen van. És közben beszélget is az ember, hát nem kellemes?

Jóllakottan hátradőlt, mosolygott. A zsíros ujjait a szakállába törölte. Aztán benyúlt a zsebébe, és elővett egy gyűrött fényképet:

  • Látod ezt itt? – tartotta Anna elé. A fényképen egy falusi kúria látszott. – Ez a kastély az enyém volt valamikor. Hej, ha meglenne a birtokom, el is vennélek egyből feleségül!

Anna nevetett, de belül nagyon félt. Jó lenne, ha végre jönne már valaki.

Akkor tényleg kopogtak, kinyílt a fülke ajtaja, a kalauz jött. Középkorú, borostás férfi, a jegyeket kérte. Anna elővette az övét, de az öregnek nem volt. 

  • Az igazolványa hol van? – kérdezte szigorúan a kalauz.

A koldus csak ingatta a fejét.

– De hiszen ismer, látja, hogy öreg vagyok! – vigyorgott a foghíjas szájával.

– Meddig megy? – faggatta a kalauz szigorúan, de aztán csak legyintett, és a választ meg sem várva, elindult kifelé. Az ajtóból még visszaszólt:

  • Tegyék fel a védőszemüveget! Pár perc múlva kezdődik a napfogyatkozás!

A koldus csak röhögött, mire a kalauz bevágta a fülke ajtaját. Pár perccel múlt dél, mikor sötétedni kezdett. Anna felrakta a rózsaszín védőszemüveget. A koldus alakja nyúlni kezdett, elérte a plafont, zsíros szakálla úgy lógott le, mint valami víz alatti hínár. A röhögése egyre erősebb lett, kísértetiesen visszhangott Anna fülében. Kövér izzadságcseppek indultak el a homlokáról.

Ekkor hatalmasat fékezett a vonat. Anna átrepül a szemközti ülésre, éppen a koldus ölébe. A fülére tapasztotta a kezét, lehunyta a szemét, és fejét a térdéhez nyomta, úgy próbált láthatatlanná válni. Közben egy gyorsvonat zúgott el mellettük, aztán néma csend lett.

  • Megütötted magad? – mintha ezt kérdezte volna a koldus, de nem értette tisztán.

Kintről kiabálás hallatszott. Anna felugrott, letolta az ablakot, és kihajolt. Töölük pár méterre egy ember feküdt arccal a peronon, a zakóját átitatta a vér. A koponyája sötét üreg, az aktatáskán, egy méterrel odébb, maréknyi véres agyvelő. A szemüvegben minden olyan valószerűtlennek tűnt, hogy azt képzelte, talán nem is igaz, amit lát.

  • Jól megjárta szegény! – hallotta a háta mögül a koldus hangját. Majdhogynem megörült neki, hogy valaki visszarántja a valóságba.

Sokáig vesztegeltek a nyílt pályán. Egyenruhások jöttek, tébláboltak, majd a hullát fehér lepedőbe rakták, és elvitték. Újra tűzött a nap, mintha égvilágon semmi nem történt volna. Alighogy elindul a vonat, kopogtak a fülkeajtón. Egy utaskísérő lépett be, ötvenes, kövér nő egyenruhában. A kezében barna tálcát egyensúlyozott, rajta műanyag poharak. A fülkét betöltötte a nesszkávé savanykás szaga.

– Kávét? – sípolta éles hangon, és Annára nézett. 

  • Hogyne! – vágta rá a koldus azonnal. – Egy meleg kávé most igazán jólesne! Tudja mit, adjon kettőt! Meghívak, te lány!

Jóformán tiltakozni sem volt ideje. A koldus a nő markába ürítette a papírpohárból az aprót, azt is, amit ő adott neki, aztán a kezébe nyomta az egyik poharat.

  • Na, nesze, kávé!
  • Köszönöm! – mondta halkan. Mit tehetett volna, elfogadta. Iszogatták a kávét, szó ami szó, tényleg jólesett neki. Kezdett megenyhülni az öreg iránt.

Együtt szálltak le Kolozsváron. Anna leadogatta az öreg csomagjait.

– Aztán vigyázz magadra! – szólt vissza még a koldus búcsúzóul. – Veszélyes egyedül utazni egy fiatal lánynak!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: