a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Pislákol a neon a plafonon. Pontosan két másodpercenként villan egyet. Azon gondolkodom, hogy ez mégis hogy lehet, a neon nem tud számolni. Mereven nézem a műtőben a lámpát, mint akit megbabonáztak, miközben értő kezek kikötözik a két lábam a kopott fehér vasszék kengyeléhez.
Lassan vánszorgott az idő, mintha mindene fájna. Kira alig várta, hogy vége legyen a délelőtti meetingeknek. Mikor dél körül megszólalt a csengő, rögtön érezte, hogy megéhezett. Odament a bejárati ajtóhoz, és megnyomta gombot. A falból kisiklott egy króm-acél panel, benne a megrendelt étellel. Marokkói citromos csirke. Finom volt, a fahéj, a mazsola és citrom íze keveredett a petrezselyemmel, de valahogy mégsem tudta most jobb kedvre deríteni. Mert ezt egy mediterrán teraszon szerette volna elfogyasztani, a tengerre néző kilátással – mérgelődött magában.