trauma/írás

Fehér Dalma: Az az igazi, első

Pislákol a neon a plafonon. Pontosan két másodpercenként villan egyet. Azon gondolkodom, hogy ez mégis hogy lehet, a neon nem tud számolni. Mereven nézem a műtőben a lámpát, mint akit megbabonáztak, miközben értő kezek kikötözik a két lábam a kopott fehér vasszék kengyeléhez.

Nagyon nagy szerelem volt. Az az igazi, első, gyönyörű szerelem. Egy óriási piros szív az iskola mögötti betonfalon,a  közepén virít hogy K+D= Love. Mindenki látta, mindenki tudta, mindenki csodálta. Csak azt nem vette észre senki, hogy a fal repedezik a piros szín alatt, hogy burjánzik a gaz a tövében. Én is csak túl későn.

Tizennégy évesen az ember nagyon tud szenvedni. Apró, banális hülyeségeken szenvedi végig a kamaszkorát, azt gondolva, hogy a felhők miatta takarják el a napot, a virágok érte nyílnak, a csillagok neki fénylenek és hogy egyáltalán, az egész világ körülötte forog. Ezzel egyidőben a kamasz őrületesen tud szeretni is. Ilyenkor az érzések intenzívek, égetnek belül, mint ahogy a láva fortyog a vulkán mélyén. Szenvedélyes a fájdalom, ahogy a boldogság is. Olyan erővel robban be a szerelem a tinédzser életébe, mint ahogy a hullámvasút csapódik a mélybe az emelkedő után. Váratlanul, hevesen, gyomorforgatóan.

Nagyon tetszett, hogy büszke volt rám. Kézenfogva vezetett az iskolaudvaron, kihúzott háttal, vitte az iskolatáskámat, mindenhova elkísért, megvárt az órák után. Az első lassú a sulidiszkóban, mindenki szeme előtt történt. Aztán a hosszú beszélgetések a folyosón, miközben a többi diák minden mozdulatunkat figyelte. Odanézz, csókolóznak! – súgták a hátunk mögött. Az iskola álompárja: az irigyelt, bukott srác, és az a fura szemüveges lány, aki nemrég költözött haza külföldről, akit nem is nagyon ismert senki. Amikor már a csókhoz és a tapizáshoz is szükség volt arra, hogy mások is lássák, kezdtem zavarónak érezni. Nem szóltam, mert ő lubickolt a népszerűségben és olyankor jókedvű volt. Én pedig azt akartam, hogy ő jókedvű legyen.

“Mutasd meg, hogy szép vagy. Olyan gyönyörű szemed van, minek hordod ezt az otromba szemüveget? Hadd lássák, nekem milyen jó csajom van, nem illik hozzám egy pápaszemes pedál kislány. Amúgy is, nem értem, miért kell neked állandóan ilyen jól tanulnod, mikor a kettes is bőven elég lenne.”

Megpróbáltam. Én nagyon rövidlátó vagyok, a mínusz hét dioptriás vastag szemüveget nem lehet csak úgy levenni. Nélküle csak elmosódott foltok voltak az emberek, a buszon nem ismertem meg az osztálytársaimat. A barátnőm volt a fehér botom, lesegített a lépcsőn, megsúgta, amit a táblán esélyem sem volt látni, megvette a tízóraimat a büfében. Én meg csak csetlettem, botlottam az utcán, az iskolában a folyosón is ő vezetett, mert nem láttam semmit. Még szerencse, hogy ő mellettem volt, nélküle teljesen elveszett lettem volna.

Megpróbáltam a ketteseket is megcélozni, ez kicsit nehezebb volt, világéletemben jó tanuló voltam, szerettem az iskolát, tanulás nélkül is jó jegyeim voltak. De ő addig nem nyugodott, míg végül lettek rossz jegyeim is. “Na, végre, valami vagányságot is tanulsz tőlem” – mosolygott. És én szerettem, amikor mosolygott.

“Mi van abban, ha nézik? A két legjobb barátom, csak meg akarom nekik mutatni, hogy kell csinálni. Haverok közt ez így működik, szokd csak meg. Elülnek majd a sarokban, észre sem fogod venni, hogy ott vannak. Vagy azt akarod, hogy mással csináljam? A normális lányok belemennek a kicsit vadabb dolgokba is, nem hiszem el, hogy te ilyen gyáva vagy.”

Persze hogy megengedtem. A két haver tényleg csendben végignézte az egész szeretkezést premier plánban. Bár ezt csak gondolom, mert nekem végig csukva volt a szemem. Az elmúlt hetek történései jártak a fejemben: a terhesség, a kórház, a szűnni nem akaró fájdalom. A képek élesen peregtek szakadatlanul.

„ „ „

Pislákol a neon a plafonon. Pontosan két másodpercenként villan egyet. Azon gondolkodom, hogy ez mégis hogy lehet, a neon nem tud számolni. Mereven nézem a műtőben a lámpát, mint akit megbabonáztak, miközben értő kezek kikötözik a két lábam a kopott fehér vasszék kengyeléhez. A térdem az arcomhoz közel, a csúnya kórházi hálóing kinyílik, már semmit sem takar.

Lejjebb kéne csúszni, aranyos – mondja az idősebb nővér -, különben nem fogjuk tudni felvezetni a csövet.

Szemem a lámpán tartva, szó nélkül lecsúsztatom a fenekemet. Érzem, ahogy lassan felvezetnek egy műanyag csövet a hüvelyembe majd valamit elkezdenek pumpálni. Iszonyatos fájdalom, nem tudom többet a két másodpercenként villanó fényt figyelni, rámtör a hányinger, forróság, reszketés, minden egyszerre. Forog velem a világ, a méhem szét akar szakadni, félek, menekülnék, azt hiszem, hogy el fogok ájulni. Még átfut a fejemen, hogy milyen dolog már fekve elájulni, de itt már nincs tovább, csak a sötétség jön.

Rosszul vagyok – suttogom, de hogy hallják-e, vagy sem, azt nem tudom, az eszméletlenség jótékony sötétségébe zuhanok.

Két héttel korábban reszketve állok anyu ágya mellett, hajnalban, iskola előtt. Izzadt hálóingben émelygek, és gyengének érzem magam. Finoman megrázom a vállát, ő felriad álmából, majd szó nélkül kimászik a takaró alól. Az apró fürdőben mutatom neki a tesztet, két csík.

Nézi sokáig, majd annyit mond, hogy én csak ne aggódjak, majd elintézzük. Én ettől megnyugszom, és elindulok az iskolába.

Nyolcadik osztályba járok, 15 éves vagyok, és terhes.

Arra eszmélek, hogy egy ismeretlen férfi emel át a hordágyról az ágyra, a furcsa hálóing miatt felül félig, alul teljesen meztelen vagyok, és egy ormótlan barna ragtapasz rögzít egy hosszú narancssárga csövet a belső combomhoz. Markolom a férfi nyakát, amíg átrak, nem akarom észrevenni, ahogy végignéz, mielőtt rámhúzza a takarót. Szemem sarkából látom, ahogy kibiceg a kórteremből, és hallom, ahogy fütyörészve tovább tolja a hordágyat a nőgyógyászat folyosóján. Nincs nagyon időm nézelődni, a fájdalom hullámokban tör rám, szétszakadok, életemben ilyen kínt még nem éreztem. Anyu tehetetlenül téblábol mellettem, javaslatára hasra fekszem, jobb lábammal ütemesen rugdalva a falat. Így legalább erre figyelek és nem arra a kínra, amit érzek. A műanyag csövön keresztül egy folyadékot pumpáltak a méhembe, ami két célt szolgál: elpusztítja a magzatot és kíméletesen kitágítja a méhszájamat, mivel még nem szültem. Másnap kerül majd sor a tényleges küretre, amikor műtéti eljárás során kiürítik a méhet.

Sokáig nem bírom hason sem, nincs időm szólni, öklendezve kihajolok a magas kórházi ágyból. A hányás akkorát csattan a zöld linóleumon, mint a pofon az arcomon, amit anyámtól kaptam azon az éjszakán, amikor az első szex után későn mentem haza.

5 hónappal előtte ismertem meg. Hosszú, göndör haja volt. Egyáltalán nem is tetszettek soha a hosszú hajú fiúk, ő meg pláne nem. Az iskola macsója, 16 éves elmúlt, háromszor ismételt osztályt, abban az évben a tanárok is alig várták, hogy végre valahogy befejezze az általános iskolát. Pedig kedves volt, szerették, a simulékony modorával mindenkit levett a lábáról. A lányok a lábainál hevertek, én azért sem akartam beállni a sorba. Direkt nem néztem rá, nem vettem észre a közeledését, tartottam magam sokáig. Míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden éjjel vele álmodom. Ő kitartóan ostromolt, míg végül fülig belezúgtam. Semmi nem érdekelt onnantól kezdve, egy igazi első szerelem volt, heves és csodaszép.

A legnagyobb szenvedések közepette fetrengek, amikor megérkezik. Az új bőrdzsekije van rajta, húzza maga után a jellegzetes parfümillatot, ahogy dobálja a hosszú haját járás közben. Belefúrom a fejem a párnába, nem akarom, hogy így lásson.

Ő szó nélkül simogatja a hátam, próbál beszélgetni, segíteni, vizet hoz, takarót, de egy negyed óra múlva mégis inkább menne. Megértem, én is sokkal szívesebben lennék bárhol máshol, de igazából nincs választásom.

Ahogy akkor sem volt, amikor nem volt hajlandó felhúzni azt a kurva gumit, arra a bizonyos “zokniban lábat mosni” bölcsességre hivatkozva.

Gurul a hordágy a folyosón. Félelmetes ez a hang, nyikorog, dobog, egyre gyorsabban. Rettegek, hogy értem jön, a másik pillanatban pedig már szeretnék túl lenni rajta. Megáll az ajtó előtt, felismerem, a tegnapi betegtoló az. Egy durva mozdulattal szélesre tárja az ajtót és már bent is van kocsistul a szobában. Mondja a nevem, lerúgom a papucsom, feljebb rángatom a hálóingem, és a betegtoló kárörvendő tekintete kíséretében szuszogva felmászom az indokolatlanul magas hordágyra. Miközben a műtő felé haladunk szorosan csukva tartom a szemem.

Hideg van, vacogok, zajlik a szokásos procedúra, kikötözés, kengyel, jód, fertőtlenítés. Mindenki beöltözve, teszik a dolgukat. Az aneszteziológus elmondja, hogy majd mikor kezdjek el számolni, az orvosom kedvesen megsimítja az arcomat. Tekintetébe kapaszkodva alszom el, valahol az öt és a hat között.

Azt álmodom, hogy úszom. Egy óriási medencében úszom, lassan komótosan. Nem félek, nem sietek, csak úszom. A következő pillanatban azt látom, hogy egy majom ül az ágyam szélén. Szólok anyunak, hogy küldje el a majmot, mert én tovább szeretnék úszni, de ő csak furán néz. Nem érti, ezen mérges leszek, zavarja már el a majmot. Sírok. Nem hallod, olyan jó volt úszni, Anyu, nem féltem. Végre nem féltem. Bejön a nővér, vérnyomást mér, fél füllel hallom, hogy azt mondja Anyunak, hogy minden rendben ment a műtét során.

Két hétre rá visszakerülök az osztályra egy súlyos fertőzéssel. Valamit bent felejtettek a méhemben. Azt mondják, azért, mert a fiatal korom miatt nagyon óvatosak voltak, túlságosan is. Meg kell ismételni a kaparást, minél előbb, mert már napok óta lázas vagyok. A második műtét során már rutinos vagyok, a púpost ismerősként üdvözlöm, már azelőtt számolok, hogy az aneszteziológus mondaná. Gyorsan tanulok, ez az iskolában mindig is az erősségem volt.

Hetekig a kórházban fekszem, antibiotikumot kapok, meg egy csomó más gyógyszert. Vizsgálnak reggel, délben, este, minden nap más orvos keze matat az amúgy is sajgó hüvelyemben, a méltóságomat és a szemérmemet valahol a nőgyógyászat folyosóján már rég elhagytam.

Rengeteg embert megismerek, naponta cserélődnek a szobatársak. Hihetetlen történeteket, sorsokat, tragédiákat hallok. Van, aki nem tudja megszülni, mert már több gyereke van otthon, van, akinek beteg a magzata, van, aki túl fiatal vagy épp túl idős, van, akinek elhalt, van, aki anyagi okok miatt nem tudja megtartani. Lányok, asszonyok, nők. Sokan, sokfélék. Egy dologban viszont nem különböznek: műtét után az altatásból mindenki egyformán sírva ébred.


“ “ “

Kibírtam újra és újra. Őt nem érdekelte, hogy az abortusz után hat hetet minimum kellett volna várni a szexuális közeledéssel, én pedig szokás szerint nem tudtam ellentmondani neki. Rettegtem, hogy újra valami fertőzést kapok, hogy soha többet nem lehet majd gyerekem, de attól sokkal jobban féltem, hogy ő megharagszik rám és elveszítem.

“Hogy lehet valakinek ilyen fehér bőre?! Nem hiszem el, hogy nem tudsz szépen lebarnulni. Szerintem nincs annál szebb, mint a csokibarna bőr, bikiniben is sokkal jobban mutat. Ugye nem gondolod, hogy így kijöhetsz velem a strandra? Menj el legalább a szoláriumba, hogy valami színed legyen.”

Nem akartam, hogy miattam kelljen szégyenkeznie a strandon, így elvitt a szoláriumba. 40 percet fizetett ki, addig nem jöhettem ki. Nemhogy csokibarna nem lettem, de napokig  kellett a hólyagosra égett bőrömet tejföllel kenegetni. A strandra végül a haverokkal ment, a vörös nem mutatott túl jól a bikiniben.

“Leugrom, érted? Nem tudom ezt elviselni. Nem szeretsz, nem érdekelnek téged az érzéseim. Neked csak az a fontos, hogy te jól érezd magad, én nem számítok. Kurvára nem bírom tovább. Ha te nem szeretsz, inkább a halál. Mondd, hogy szeretsz, könyörgöm, mondd, hogy csak engem szeretsz, és nem kell senki más. Az a kis lúzer, az kell neked? Mikor én mindent megadtam neked, mindent.”

A panelház tizedik emeletén, a sarkig kitárt ablakban üvöltötte ezeket. A kiváltó ok pedig az volt, hogy az utcán mosolyogva ráköszöntem az egyik osztálytársamra. Mindent megígértem, mindent szó szerint ismételtem, ahogy kérte. Csak őt szerettem. Nem is tehettem mást.

Félálomban éreztem, hogy lázas vagyok. Lángolt a testem, zakatolt a fejem, és szét akart szakadni a torkom, alig tudtam nyelni. Náluk aludtunk aznap, vasárnap volt, szombat esti diszkó után. Nagyon rosszul voltam, haza akartam menni. De ő mást tervezett erre a vásárnapra, így nem tehettem meg. Úgy használt, mint egy rongybabát, a szexre nemet mondani amúgy sem volt szabadott, azt már addigra megszoktam, de ebben az állapotban borzasztó volt. Még ennem kellett az anyukája főztjéből, mert ugye azt nagy illetlenség lenne visszautasítani, majd délután a Forma1 – et néztük, miközben a szememet véletlenül sem lehetett becsukni. Este végre hazakísért, gyalog, hisz olyan szép idő van. Útközben csak kétszer ájultam el, a 40 fokos láz miatt, amire gyógyszert nem lehetett bevenni, mert azt csak a gyengék szoktak. Otthon zokogva dőltem anyám karjai közé, aki nem értette, hogy miért sírok ennyire. Végül három hónapig voltam lázas beteg, mononukleózis. Persze, ez is az én hibám volt, biztos valami taknyossal csókolóztam titokban.

“Sminkeld ki magad, hogy szép legyél ma este. Azt akarom, hogy mindenki az én csajomat nézze. Ezt a fekete miniruhát neked vettem. Mi az, hogy nem a te stílusod? Ma az lesz, ezt veszed fel fekete harisnyával. Csodaszép leszel, Hercegnőm. “

Tündökölt, háromszor mentünk körbe a diszkóban, hogy biztosan mindenki lásson minket. Bámultak, irigykedtek, milyen szép pár, milyen szerencsés vagy, hogy a pasid így odavan érted, le nem veszi rólad a szemét, sem a kezét.

Miközben ő a haverokkal a pultnál ivott, én a barátnőmmel a süllyesztett tánctéren táncoltam, jól éreztem magam, mosolyogva néztem a többieket.

Ez hiba volt. A barátnőm mögött táncoló német srác elkapta a tekintetem és visszamosolygott, majd pár perc múlva egy szál virággal megdicsérte a mosolyomat.

Rettegve néztem körül, vajon ő látta-e, hogy megszólítottak, a rózsát igyekeztem minél előbb eltüntetni, hogy meg ne lássa, de késő volt. Miközben a női vécé felé igyekeztem, elkapott hátulról. A hajamnál fogva húzott ki a diszkóból, miközben a biztonsági őrök félrenézve tovább beszélgettek. Ő mindenkit ismert ebben a városban a fiatal kora ellenére, a kidobók szemet hunytak a fiatal korunk felett is. Most sem állították meg. Húzott az utcán tovább. A földön fekve bizonygattam, hogy nem történt semmi, de ő csak vonszolt tovább a betonon, a hosszú hajamat tépve. Nem tudtam felállni, a miniruha felcsúszott, a harisnyám cafatokban, a combomat horzsolta a meleg térkő. Rúgott, rángatott hazáig, hallottam a szitkokat, de nem jutott el az agyamig. Fájt, égett mindenem.

Az a szerencse, hogy közel laktunk. Hazáig cibált, majd a lépcsőházban megerőszakolt és ott hagyott. A nevelőapám hallotta meg a nyöszörgésemet az ajtó előtt és vitt be a karjaiban a lakásba, majd miután anyámra hagyott, felvette a cipőjét és elrohant megkeresni azt, aki így bánt velem. Azt, akit én akkor a legjobban szerettem.

Folyik a vér, csöpög az arcomból a fürdőkád hófehér csempéjére. Így még erősebb a színe. Piros a fehéren, milyen szép, gondolom. A mutatóujjammal önkéntelenül egy formás szívet rajzolok: K+D= Love.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: