Tökéletes napnak ígérkezett. Kira minden reggel zenére ébredt. Mostanában a Bad guy-ra Billie Eilishtől. Jó pár éves szám volt már, de még mindig szerette. Eleinte csak a lüktetés érkezett meg hozzá, szépen fokozatosan hozta ki az alfa állapotból. Volt benne egy kis sürgetés, de nem volt agresszív. Az álom halvány szövete végül szertefoszlott. Vidáman, arcán mosollyal siklott át az ébrenlétbe, mint amikor valaki kisiklik a jégpályára. Ugyanakkor felrémlett benne gyerekkori szörnyű emléke, amikor csörgőóra szólalt meg. Annak olyan volt a hangja, mintha egy repedt fazékba tettek volna köveket és odaadták volna egy őrült kezébe. Minden egyes ébredés egy sokk volt. A recsegő hang erőszakosan kiszakította az álomból és belerángatta a valóságba, függetlenül attól, hogy akart-e jönni vagy sem. De a mai reggel más volt. Mikor felült, a mozgásérzékelők elküldték a jeleket az intelligens kávéfőzőnek. Tudta, hogy két perc múlva a frissen őrölt kávé illata lengi be a lakást. Ahogy elindult, a függönyök széthúzódtak. Virágba borult fákat pillantott meg. A konyhában mikor kinyitotta a hűtőt, már meg sem lepődött, hogy a kedvenc friss gyümölcsjoghurtja mosolygott rá. Istenem, de jó ilyen intelligens lakásban élni – gondolta.
Kira harmincas évei vége felé járó egyedülálló, öntudatos, anyagilag független nő volt. Apja kiskorában elhagyta őket, édesanyját még a Krízis előtt elvesztette. Testvére Ausztriában élt, az insta alapján egy nagyon boldog családban.
Hirtelen valamilyen fájdalom hasított a bal lábikrájába, kiejtette a kezéből a gyümölcsjoghurtot.
– Munyus, a picsába! – szaladt ki a száján. Gyorsan el is szégyellte magát. – Nem igaz, hogy nem tudsz viselkedni! Most akkor nyald fel, te kis hülye! Még ez a rohadt hűtőgép is intelligensebb nálad!
A macska, egy Maine coon, mert persze neki nem lehetett csak egy sima macskája, a szégyenérzet legkisebb jele nélkül kezdte nyalogatni a földről a piros-fehér színű málnás joghurtot. Azt írják róla, hogy egy igazi jelenség és egyéniség. Megtestesül benne a szépség, kedvesség, önállóság és szabadságszeretet.
– Persze! Most büntiből nem kapsz zacskós kaját! – mondta neki. – Be kell érned ezzel! A fenébe!
Próbálta összeszedni magát. Pedig minden olyan szépen indult. De nem engedi elrontani a hangulatát. Ez egy klassz nap lesz.
Egész napra online meetingek voltak betervezve. Ebéd után majd beiktat egy kis jógát, gondolta. Hála Istennek ehhez sem kell kimozdulnia. A személyes jógatanára foglalkozott vele. Nagyon jó, hogy mindig ráért. A nappaliban a 3D-s TV elé szokta leteríteni a jóga matracát. Őt is 3D-ben veszik a kamerák, és még egy klassz hátteret is tesznek hozzá, tisztára olyan, mint sok évvel ezelőtt Balin. Apropó, ebéd. Mihez is lenne kedve? – tűnődött. Valami könnyed és pikáns ételhez. Ekkor egy emlék ugrott be: egy mosoly, egy chardonnay és a marokkói citromos csirke. Elég volt hangosan kimondania, hozzátéve az időpontot, hogy mikor szeretne enni, és a lakás MI-je elintézte a többit. Kiválasztotta a legjobb ár-érték arányú éttermet, intézte a fizetést és a szállítást. Amint megérkezik az ebéd, egy kellemes hangú csengő szólal meg, és ő csak kiveszi a lakás interfészéből a gőzölgő, illatos ételt. Istenem, de jó ez! Nem kell bevásárolni, nem kell főzni, nem kell takarítani!
Úgy döntött nem öltözik fel. Ma délelőtt pizsis napja lesz. Szerette a puha, bolyhos rózsaszín pizsamáját. Az online meetingeken bekapcsolta a virtuális avatarját, mely teljesen lekövette a mozgását, gesztikulációját, csak éppen úgy nézett ki, mintha valós idejű photoshop lenne. Ráadásul kedvére változtathatta a sminkjét, a frizuráját, az öltözetét. Kiskosztümöt, blúzt, vagy topot hordott, attól függően, hogy mi volt a kontextus, és kik voltak még a virtuális térben. Tudta például, hogy délután lesz egy beszámolója a regionális menedzsment előtt, és ott lesz a német főnöke is. Na, oda nagyon konzervatívan kell „felöltözni”, visszafogott eleganciával. Már a gondolatra is elmosolyodott, hogy itthon ül a testre simuló, márkás jóga szerelésében, kicsit leizzadva, miközben a meetingen egy elegáns, konzervatív business woman-ként vesz részt. Egyébként egy évvel ezelőtt pont azért cseréltette le a lakásban az összes tükröt digitálisra, mert utálta látni a karikákat a szeme alatt.
A második délelőtti meetingje alatt következett be a katasztrófa. Valakik a felhőben biztos összeesküdtek, hogy elrontsák a tökéletes napját. Egyszer csak megváltoztak a fényviszonyok a lakásban. Felnézett, és megdöbbent. Nem a megszokott látvány fogadta. Szürkés, fehér téli táj. Kopasz fákkal, szürke éggel, barna, helyenként hólatyakos földdel. Mennyire rohadtul depresszív! De ő a tavaszt szerette! A kék eget, a napsütést, a virágzó cseresznyefákat. És különösen utálta azt a szemközti mállott vakolatú tűzfalat.
Közben elveszítette a fonalat.
– Kira? Itt vagy? – hallotta a kérdést.
– Igen, igen, persze – mondta.
– A te részed jön – utasította Zsuzsa, a marketing menedzser.
– OK, kicsit mintha lefagyott volna a rendszer – magyarázkodott Kira, bár érezte, hogy gyenge kifogás volt ez, és belekezdett a prezentációjába.
Lassan vánszorgott az idő, mintha mindene fájna. Kira alig várta, hogy vége legyen a délelőtti meetingeknek. Mikor dél körül megszólalt a csengő, rögtön érezte, hogy megéhezett. Odament a bejárati ajtóhoz, és megnyomta gombot. A falból kisiklott egy króm-acél panel, benne a megrendelt étellel. Marokkói citromos csirke. Finom volt, a fahéj, a mazsola és citrom íze keveredett a petrezselyemmel, de valahogy mégsem tudta most jobb kedvre deríteni. Mert ezt egy mediterrán teraszon szerette volna elfogyasztani, a tengerre néző kilátással – mérgelődött magában.
– Hívd a szervízt! – mondta a MI-nek. Egy gépi hang válaszolt:
– Engedelmeddel, már megkerestem őket. A naptárad alapján ma délután 17.00-kor épp ráérsz, ezért akkor jönnek ki. Központilag nem tudták megjavítani, valamilyen lokális hiba lehetett.
A jóga és persze Anibál kedvéért átöltözött jóga szerelésbe. Közel a negyvenhez még mindig jól nézett ki. A mozgás végre jókedvre derítette. Anibálról tudta, hogy latin-amerikai származású, talán az apja lehetett magyar, és hogy még a Krízis előtt hazajött. Állítólag otthon szörfoktató volt. Szívesen legeltette a szemét a férfi szép, kisportolt testén. Még a mosolya is egészen elbűvölő volt. Persze valahol tudta, hogy nem biztos, hogy a valóságban is így néz ki, hisz maga is használt filtereket, a mellét kicsit megemelte, a hasa egy picit laposabb és feneke is egy kicsit formásabb lett. Nem nagyon, nem eltúlozva, épp csak finoman. Néha kacérkodott a gondolattal, hogy szívesen találkozna vele, de aztán mindig lebeszélte magát róla. Úgyis csak az elkerülhetetlen csalódás következne. Ez így viszont nagyon jó volt. Élvezte a személyes figyelmet, a kis flörtölést és közben jógázott is. Meg kell hagyni Anibal szakmailag nagyon képzett tanár volt. Minden esetben kijavította a tartását, ha valamit nem helyesen csinált. És ez Kirának fontos volt. Ebben is, mint mindenben, a tökéletességre törekedett.
A délutáni meetingek jól sikerültek. A német főnöke különösen elégedett volt vele és a negyedéves eredményeivel. Egyetlen egy zavaró tényező volt csupán, amikor Munyus felmászott az asztalra és mindenáron oda akarta dörgölni az arcát a könyökéhez, és a vállához. Ezek a macskák lehetetlen állatok! – gondolta magában. Egész nap alszanak, és amikor úgy gondolják, akkor kikövetelik, hogy az ember foglalkozzon velük.
– Munyus, most dolgozom! – mondta fennhangon, és letette a macskát a földre, aki közben már-már befészkelte magát az ölébe. Hála Istenek úgy tűnik ez a kis incidens piros pontot szerzett számára, a beszélgetés légköre kissé oldottabbá vált, egy-két arcon még mosolyt is vélt felfedezni. Lehet, hogy némelyiküknek van macskája?
Öt óra előtt gyorsan lezuhanyozott és felöltözött. Utálta, amikor idegeneket kell beengednie a lakásába. Muszáj volt valahogy kinéznie. Pontban ötkor megszólalt a csengő. Legalább pontosak. A férfi kezeslábast viselt, profi maszkot hordott és steril kesztyűt.
– Jó napot! Innen érkezett bejelentés az intelligens ablakok kapcsán? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Kira.
– Ide kérem az ujját érinteni! – és egy tabletet tartott a nő elé. A férfi nem várt több információra, egyenesen elindult a nappali felé, és kinyitotta a teraszajtót. Kira elsápadt.
– Vigyázzon! – kiáltotta, de már késő volt. Munyus, mint, akit puskából lőttek ki, kiiramodott a nyitott terasz ajtón. Életében – már több, mint négy éves volt – másodszor jutott ki a hátsó kiskertbe. Az első alkalommal Kira még épp el tudta kapni a kerítés tetején, mielőtt átugrott volna a szomszédokhoz. Most is utána szaladt, de mire kiért a latyakos, nedves, sáros kertbe, Munyus már messze járt. Hideg szél kapott bele a frissen mosott hajába, de mintha valahogy a hideg a szívéig hatolt volna. A mállott vakolatú szürke tűzfal szenvtelenül tekintett le rá. Ettől az egy dologtól rettegett. Hogy elveszíti. Őt mindenki elhagyja. Munyusnak nem akarta megadni erre az esélyt.
A szerelő orvosolta a hibát. Úgy tűnik egy rágcsáló rágta meg kint a vezetéket.
Kira a nappaliban ült. A lemenő nap aranyló fénybe borította a minimalista stílusban berendezett szobát. Az ablakon nézett kifelé és hallgatta a tenger hullámzását. A MI érzékelői érezték a hangulatát, ennek megfelelően alakították a fényeket, hangokat, hőmérsékletet, légmozgást. De semmi nem tudta elfojtani benne a gyomorszorító magány és félelem érzését.