Ha a hegyek felől felkerekedik a szél, ma is eszembe jut az a nap, amikor a hirtelen leszakadt, özönvízszerű esővel együtt békák ezrei potyogtak az égből, kígyók másztak elő a cserepesre szikkadt föld rejtett zugaiból, és a kuszmák, melyeket felétek csak lábatlan gyíknak neveznek, előmásztak a kanális megfeketedett kövei közül.
Akkoriban az életemet az esős és a száraz évszakok ritmusa határozta meg, ahogy mindenkiét a távoli, pusztában felejtett falunkban, ahol Vajákos nagyanyával éltem.
Élesen emlékszem mindenre. Az a fajta hőség volt, ami az őrület határára sodorta, s egy idő után nehezen megkülönböztethetővé tette az embereket a szomjúságtól bolyongó vadaktól. A nappalok elviselhetetlen szárazságát állatok őrjöngésére cserélte az éjszaka. Az aszályos hónapok véresre marták a gyerekek és asszonyok ajkát, a férfiak szeme a sivatag sárga homokjával olvadt eggyé.
Talán az istenek is megelégelték örökös jajgatásunkat, mikor a szél hízott felhőket hajtott a falu fölé. Földanya olyan mohón kortyolta a zsíros esőcseppeket, hogy az emberek hallani vélték a hangját. Az eső elől menekülő csúszómászókra azonban senki sem számított. Számtalan fajta ismeretlen élőlény lepte el az utcákat, befeketítették a hosszú, keskeny udvarokat a tornácok előtt, megülték az istállók, pajták tetejét.
Mintha kárhozatra ítéltek volna bennünket az istenek a sok átkozódás miatt, mondogatta nagyanyám. Még ő is megrémült, pedig különös képességeinek köszönhetően görbe denevércsontból jövőt tudott jósolni, és ha hiszed, ha nem, néha még a halottakkal is beszélt. Folyton azt hajtogatta, hogy minden csak a gonosz műve, semmi más. Hogy elűzze a rontást, körbe köpködött engem és a háziállatainkat is. Persze, képzelheted, minden haszontalan volt.
Legjobban a kuszmáktól rettegtem, akik átkúsztak az ajtók résein, be a kéményeken, ellepték a falakat, még az ágyakba is bemásztak. Hiába őrködtünk nagyanyámmal felváltva, markoltuk puszta kézzel és hajítottuk tűzre a nyálkás testű lábatlanokat, visító hangunk sem riasztotta vissza őket. Hogy aludni tudjak, nagyanyám mellettem őrködött. Ha felriadtam, fehér hálóingében, megritkult ősz hajával, megfeketedett szemével olyannak tűnt, mint egy háziszellem.
Rettegtem az alvástól, félálmomban láttam, ahogy a kuszmák párosodnak és percek alatt szülnek torz utódokat. Lázálmomban éreztem, ahogy a fülembe, félig nyitva maradt számba másznak, ereimen keresztül eljutnak a szívemig, hogy örökre befészkeljék oda magukat, és apró darabokat tépkedve belőle életem végéig sanyargatnak. Láttam, ahogy a lábatlanok felkapaszkodnak nagyanyám bokáján, rátekerednek százéves combjára, köldökén keresztül bőre alá bújnak, fonnyadt csecsébe kapaszkodva szívják ki belőle utolsó lélegzetét. Miután nagyanyámmal végeztek, sorra vették a háziállatokat, a diszókat, nyulakat és a macskákat. Legjobban a tengerimalacaimat sajnáltam, de hiába könyörögtem értük zokogva, nem törődtek velem.
Egy hét után elállt az eső, a kuszmák lassan visszamásztak rejtett zugaikba. Az utolsó lábatlant nagyanyám taposta el. Kitakarítottuk a házat, a kályhából kikapart hamut a kanális vizébe szórtuk. Nagyanyám közben nagyokat köpködött, majd füstölővel járta körbe a házat, hogy elűzze a gonosz szellemeket.
A napokig tartó esőzés gazdagon áztatta vízzel a földeket. A rétek megteltek színes, szagos virágokkal, széles szárnyú szenderek érkeztek a bőséges folyók vidéke felől.
Éjszaka, mikor nagyanyám mélyen aludt, az ablakon keresztül lestem, ahogy a szenderek levetik szárnyukat, és dús keblű, meztelen tündérekké változnak. Hajnalig figyeltem, ahogy ablakom alatt lábujjhegyen járták a körtáncot és a szférák zenéjét dúdolták altatóul.
Az életem akkoriban egészen olyan volt, mint a tündérmesékben.