novella

Borbély Eliza: Costa Rica

A Sunrise Club hatalmas hangfalaiból a Rythm is a dancer üvölt. Coleman gombszemébe világít a diszkógömb csillogó fénye, a kezében egy hosszú, fehér borítékot szorongat. Hallása tompa, mintha be lenne dugulva a füle. Nyel egyet, nem segít. Homlokán izzadságcseppek jelennek meg, zsebre dugja a borítékot, előveszi fekete bőrkabátjából a Camel Lights-ot és rágyújt egyre. Teste mozdulatlan marad, csak a fejével bólogat az ütemre, a hajnali két órás tömeget figyeli. Egy nagy, élő bolyként mozog a tánctér. A csikket ledobja a földre, eltapossa, kabátja belső zsebét tapogatja, érzi a pisztolyát. Észrevétlenül, senkit meg nem érintve oldalazik el a vasajtóig, becsapja maga mögött. 

Az iroda ajtaján hármat kopog, a választ nem várja meg, úgy nyit be. Richie feje az asztalon levő kristálytányér felett van, az utolsó kokaincsíkot szívja fel róla, a zene hangerejének változásából veszi észre, hogy kinyílt az ajtó. Hirtelen áll fel, aranyszínű, mellkasig kigombolt ingjét a nadrágjába tűri, az orrát megtörli.  

– Coleman, hát te? Azt hittem, szabadnapot vettél ki.

– Csak bejöttem inni egyet. – A kisasztalhoz sétál, leveszi a kristályüveg tetejét, rumot önt két pohárba. – Mióta is vagyunk barátok? – Nem néz Richie szemébe, a kezébe nyomja az egyik poharat és leül vele szembe a barna bőrfotelbe. 

– Tíz-tizenöt éve? De…

– Huszonhárom. – Vág közbe. – Érdekes, nem? Hogy repül az idő!

– Jajaja… Milyen a hangulat lent?

– Teltház van. Ma is. Nem mondanád meg, hogy alig csinálunk valami bevételt. – Keresztbe teszi a lábát, Richie tekintetét keresi. 

– Mit akarsz ezzel mondani? Alig iszik valaki valamit. Kokó, eki, K, acid, ezekben van az üzlet.

– Azt akarom mondani, hogy ma voltam a könyvelőnél.

– Voltál?

– Voltam. És megnéztem az elmúlt év számláit. 

– Megnézted? 

 Richie a zsebében kutat, megtalálja a cigis dobozt, üres, a földhöz vágja. 

– Hónapról hónapra csökkent a bevételünk, a kiadások pedig ezzel párhuzamosan nőttek. Új berendezéseket, hangfalakat vásároltunk, lecseréltük a bárt, abban a félévben, amíg távol voltam. Észre se vettem a változásokat, milyen érdekes… – Coleman leveti bőrkabátját, kivesz a zsebéből egy szál Camelt, Richie szájába dugja, s meggyújtja. 

– A munkálatokért előre fizettünk, még nem kezdték el, nem akartalak ezzel zaklatni… Tudom, hogy van elég gondod, de figyelj, bízd rám, nem lesz semmi probléma. – Cigivel a szájában beszél.

– Százötvenezer dollárt fizettél ki ennek a cégnek! Ne nézz hülyének, bazdmeg! – kiabálja.

– Ennyiért vállalták el, előre fizettem, mert megbízható a cég, és gondoltam, hogy te lemondanád az egészet. – Richie hadar, alig lehet érteni, amit mond.  – Figyelj, szükségünk van a változásra, újulni kell, minden menő hely ezt teszi. Ne pipulj már be, tudom, mit csinálok! – Összevissza mozog a szemgolyója. 

– Elég legyen! Hallod saját magad? – Coleman feláll, a falnak sétál, beleüti fejét, nekidőlve beszél tovább, háttal Richinek. – Utánanéztem a cégnek, az új barátnőd apja a tulajdonosa. Tudom. Érted? Tudom. Ne magyarázzál!

– Miről beszélsz, Coleman? Az övé a cég, na és? Mondtam, hogy tudom, hogy megbízható! – Coleman mögé lép, megérinti a vállát. Ő ellöki magától, előveszi a borítékot a zsebéből és hozzávágja. Richie eldobja a cigit a kezéből, lassan nyitja szét a boríték száját. 

– Ki adta oda neked a repjegyeket?

– Senki, a fiókodban találtam, délután bejöttem. Nem is próbáltad meg különösebben elrejteni. Ennyire hülyének nézel? Még ennyi tiszteletet sem kapok? Ennyi év után? – Coleman kiabál. – Costa Rica? Mi ez, bazdmeg, valami film? Ellopod a közös pénzünket, és lelépsz egy kiscsajjal, aki húsz évvel fiatalabb nálad? Nem hiszem el… Ki a fasznak képzeled magad? – Előkapja farzsebéből a pisztolyát, Richire szegezi. 

–  Hé, nyugi… Coleman, figyelj, haver… Nem ellened van ez… – Hátrál, kezeit feltartja.

– Hát ki ellen akkor? – Richie felé közeledik.

– Senki ellen. Csak kellett a pénz. Már nincs kedvem ehhez a szarhoz… Most mi lesz,  hívod a zsarukat vagy mi? Nem fogsz lelőni! Ne viccelj, haverok vagyunk!

– Haverok, mi? Utazni akartál? Elküldelek én egy szép hosszú utazásra! – Coleman arcára mosoly ül. 

– Mi? Mit akarsz ezzel? – Richi remegni kezd. Kezével az asztalon fekvő telefonért nyúl. Coleman észreveszi. A machinára céloz. Lő. Richie elkapja a kezét, ugrik egyet.

– Bazdmeg! Hülye vagy? A kezemet is eltalálhattad volna!

– El. Jobban tennéd, ha elkezdenél könyörögni a szaros kis életedért! – Pisztolya újra Richire mutat. 

– Ezt biztos nem gondolhatod komolyan… Ígérem, visszaadom az utolsó centet is! Tied lehet minden!

– Elegem van a pitiáner hazudozásaidból. Kérdezősködtem kicsit… Többektől is kértél kölcsön… Persze az üzletnek, feketén, ha nem adod meg, rajtam verik le. Ezt mikor akartad elmondani? – Nagyra nyílnak Coleman szemei, köp egyet. – Ez vagy te, egy gusztustalan csula, egy senki. 

– Fi-fi-fi-figyu, neeem, nem tu-tu-tu-tudom. – Richie motyog, összehúzza vállait. 

– Ma este el fog jönni mindenki, akit átbasztál. Vannak jó páran. 

Richie az asztal mögé rohan, liheg, kirántja a fiókokat, kutatni kezd bennük.

– Hiába keresed a pisztolyokat, délután eltüntettem őket – mosolyog. – Most pedig ülj le szépen a székedbe.

Richie állva marad, remegnek a lábai. Coleman a lábfejére lő. Richie felkiált, a székre rogy. 

– Kurvára azt mondtam, hogy ülj le. – Hátrafordul, az ajtó felé veszi az irányt. – Jó szórakozást! Jobb lesz, mint Costa Rica!

– Ne, ne, várj! Ne! – Richie sírni kezd.

Coleman kilép a szobából, kulcsra zárja az ajtót, kiveszi az utolsó szálat a Camel Lights dobozából, rágyújt. A lépcsőn egy nagydarab, kopasz fickó megy el mellette. A kulcs a kezében landol.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: