novella

Louisa Rise: Holtomiglan

            Szörnyen izgatott vagyok! A ház ura, szokásához híven, a csukott szemhéja mögül nézi elmélyült álmában a tévét. Lábujjhegyen felviszem az emeletre a nagy bőröndömet, a gardrób szobában nagyjából be is pakolok.

            Nincs kedvem, türelmem most semmihez. Kattintgatok ide-oda, nem köt le. Kéne valami nagy bölcsesség, amibe ideig-óráig belekapaszkodhatok. A nagy okosok csak tudják az egyetemes, életre és emberre vonatkozó nagy igazságokat. Azért közismertek. Vagymi.

“Gyereket akarni igen nagy elhatározás. Ilyenkor dönt úgy az ember, hogy élete végéig a testén kívül dobogjon a szíve.”

Elizabeth Stone

            Istenem, hogy ez milyen igaz! Már a terhesség gyanújától másállapotba kerültem! Aztán, ahogy fejlődött bennem egy élet, egyre több és határozott jelzéseket küldve, Istennőnek éreztem magam. Amikor először felsírtak, amikor először a karomba simultak… Na nézd már, kicsordult a könnyem! Annyira imádom őket!

            – Anyuci! Hol vagy?

            Anyuci neked a nagyanyád térdekalácsa! A feleséged vagyok, te vadbarom!

            – Itt vagyok szívem! – ezt már hangosan mondom. Jobb a békesség.

            – Mi lesz a vacsi?

            Rántott lófütty gyöngyhagymával! Az lesz!

            Na jó, odamegyek hozzá, felveszem a szempillarezegtetős, szerelmetes maszkomat:

            – Nem mennénk el inkább étterembe?

            – Dehogy megyek! Alig vártam, hogy hazajöjjek. Elegem van az éttermekből, szállodákból! Nem főzöl valami finomat?

            Dehogynem, cseszd meg! Tegnap megbeszéltük telefonon, mit ennél, bevásároltam, megfőztem a gulyáslevest, főételnek könnyű kis töltött dagadót sütöttem hercegnő burgonyával, desszertnek egy kis zserbót, majd ma reggel a határról telefonáltál, hogy töltött paprikát ennél! És elrohantam, megfőztem, mire hazajöttél.

            – Valami könnyű, különleges finomságra gondoltam. Senki sem tud olyan jól főzni, mint te!

            Hát hogyne! Meg takarítani se ezt a bazi nagy házat! Már hogy is engedhetnénk be a magánszféránkba egy idegent? Te szegény férjem, aki annyit dolgozol a családodért, hát hogyne érdemelnél meg egy kis kényeztetést? A gyerekek felnőttek, már nem kell osztoznod rajtam senkivel, ezer százalékban csak rád figyelhetek.

            Természetesen kedvesen mosolygok.

            A hosszú házasság titka, hogy sokat utazzon a családfő. Anyu meg üljön otthon egész nap, teremtse meg az optimális körülményeket az alfahím urának és parancsolójának. Biztosítsa a hátteret, a kirakatba való házat, családot, a nyugalmat. Ne csesztesse a drága férjét étteremmel, kirándulással, színházzal, közös programokkal, szexszel, hiszen szegény nagymenő vállalkozó az utazásai során telítődik az efféle programokkal. Az asszony legyen hálás, de elég, ha csak mosolyog és mindig jókedvű. Az úrnak meg ki kell pihennie magát a következő utazásig. Na és, ha az éppen Las Vegas, Hawaii vagy Monaco? Komoly üzletemberek mennek oda, hogy is képzelem, hogy magával vihet? Ismerem ezeket a komoly üzletembereket. Nagy a ház, külön vendég lakosztállyal, nem kell paparazziktól tartani. A nagy üzletemberek, politikusok hol a titkárnőjükkel jönnek, hol a feleségükkel, aztán meg a lapospocsaji szépreményű szépségkirálynő jelölttel. És ez nekik természetes. Ahogyan az én diszkrécióm is. A férjemnek meg dagad a melle az ő megértő, okos feleségétől.

            Vajon ez az igazi énje ennek a pasinak? Vagy a pénz vette el az eszét?

            30 évvel ezelőtt, a kapcsolatunk elején, mikor rezsire se tellett, még Emberből volt. Küzdöttünk, aztán én feladtam a karrieremet, imádtam a gyerekekkel lenni, megegyeztünk: ő tartja el a családot, én meg össze.

            – Drágám! Anyuci! Éhes vagyok!

            Kabbe! Kattintgasd csak a távirányítót! Egy nagy tányérra teszek mindenből, amit a hűtőben találok:

            – Tessék, drágám, válogass! Egyél, amihez kedved van! Hoztam egy hideg Duvelt is. Itt a kedvenc poharad.

            Nem várom meg a reakciót, kiviharzok a nyolcvan négyzetméteres formatervezett nappaliból. Ez is neki kellett. Hogy lássa mindenki, milyen sikeres, milyen sok pénze van. Vajon miért tűröm még mindig? Örök érvényű fogadalom a “holtomiglan-holtodiglan”. Boldog és boldogtalan állapotában.

            Visszaülök a géphez. Nem hallok a nappali felől mozgást. Annyira meglepődött vajon? Na nézzük csak! Utazási irodák. Hova menjek? Olaszország? Minél messzebbre. Izrael? Egyiptom? Google: melyik a legbiztonságosabb ország? Last minute. OK. Akkor Dubai, Sheraton Jumeirah beach, Emirates. Autó is kell. Itt egy Landrover, extrák: klíma, GPS. A többi nem érdekes.

Hoppá! Vízum! Újratervezés: utazási irodát keresek. Majd reggel felhívom.

            Szörnyen izgatott vagyok! A ház ura, szokásához híven, a csukott szemhéja mögül nézi elmélyült álmában a tévét. Lábujjhegyen felviszem az emeletre a nagy bőröndömet, a gardrób szobában nagyjából be is pakolok.

            Pár nappal később a repülőtér felé tartó taxiban ülök. Szívem a torkomban dobog. Még visszafordulhatok.

            Soha nem voltam sehol egyedül.

            Itt az ideje. Vissza kell vennem a szívemet, az életemet pár napra.

            Azt teszem majd, amihez kedvem lesz. Senki nem fog beleszólni.

            Csak én leszek. Magammal.

            Útlevél ellenőrzés, poggyászfeladás, check-in, tranzit. Kóválygok a duty free üzletekben. Vegyek valami piát? Vajon elveszik a vámnál? Veszek egy Hennessy XO-t.

            Boarding. Hú, mekkora nagy gép! Középen még egy háromszékes sortömb! Minden ülés hátoldalán monitor, tv, videojáték, fülhallgató. Csipesszel osztogatnak forró, illatos, hófehér frissítő textilkendőket.

            Most már biztos, hogy elutazom. A drágámnak visszaküldöm a múltkori sms-ét: “Sürgős üzleti útra mentem. Majd hívlak. Szeretlek!”

            Kikapcsolom a mobilt, hátradőlök. A hat órás út alatt nincs időm a férjemről, a várható reakcióiról gondolkodni. Tobzódom a rám törő, eddig ismeretlen érzésekben. Jóleső bizsergés tölti meg az egész testemet.

            Kellemes volt az út, sehol egy légörvény, kedves stewardessek, finom kaják. Leszállva egy ismeretlen világba csöppenek. Fejbúbjuktól a bokájukig fekete sátorba öltözött nők mustrálgatnak, a férfiak hófehér ruhákban fontoskodnak. A nőknek fura, áporodott szaguk van, a pasik túladagolt parfümje facsarja az orromat.

            Várom a bőröndömet. Nem jön. Egy utazó táska és egy fekete bőrönd kergeti egymást a futószalagon, de a harmadik körben sem csökken köztük a távolság. Hol az én piros bőröndöm? Elindulok, kérdezősködöm. Beinvitálnak egy szobába. Lányos zavaromban azt hittem a konyak miatt. De az a kezemben volt a reklámszatyorban.

            Kezdek beparázni. Az asztalon egy amorf csomag, nem lehet látni, mit takar. Úristen! Csak nem csempésztek valami drogot a bőröndömbe? De hát én ilyen csomagot biztosan nem raktam bele! Magyarázom kézzel, lábbal: nem az enyém az a csomag! Furcsán viselkednek. Vagy nem. Ki a fene tudja, mi a normális itt? Kiküldik a nőt. A két biztonsági őr (vagy rendőr?), fölém tornyosul, tolakodónak, bizalmaskodónak érzem. Még mindig nem mondanak semmi érdemlegeset.

            Nyugtatgatom magam: ez nem Mexikó, nem Thaiföld. Ez a Föld egyik legbiztonságosabb országa! Elvégre a Google is ezt írta. Nem értem, mit akarnak tőlem! Mi van azzal a csomaggal?

            Végre, az egyikük teátrális mozdulatokkal megbontja a csomagolópapírt egy sarkon, és diszkréten az orrom alá dugja. Baszki, ezek a vibrátorommal alakítottak színházi előadást! Végre teret adtak rosszallásuknak, istentelen allahtalanságom iránti viszolygásuk kiült az arcukra: micsoda fertő! Aztán szépen elrakják a gyönyörszerző kütyümet, és utamra bocsátottak. Én meg nem merek jegyzőkönyv felől érdeklődni, vagy hogy kiutazáskor visszakapom-e? Pedig sajnálom, jó kis darab volt, Parndorfban vettem tavaly.

            Na egye fene! Fő, hogy mehetek utamra. És a konyakom is megmaradt. Megtalálom a bérelt autót is, bár eleinte nem akarok hinni a szememnek. Landrover, semmi kétség. Csak egy húsz évvel korábbi amerikai modell. Létrán kell felmásznom a kormányhoz. GPS persze sehol. Viszont lassan éjfél, nálam még térkép sincs. Kicsit nehézkes ez a traktorhoz illő botváltó, de sikerül elindulnom. Szántóföldnyi széles autópálya! Van olyan rész, ahol tíz egyirányú sáv megy oldalanként. Követem a táblákat, mindvégig kint van Jumeirah Beach, a letérő után viszont bajban vagyok. Kihalt utcák, fogalmam sincs, hogy akkor most megyek-e vagy jövök?

            Azt írták, Dubai a második legbiztonságosabb hely a világon, így lazán megállok egy pizzeria előtt. Igaz, zárva van, de 00-24-ben vállalnak kiszállítást. Két nem túl bizalomgerjesztő alak ül az étterem ajtaja elé kitett rozoga műanyag asztalnál. Ezt már csak akkor konstatálom, amikor egész közel érek hozzájuk. Na de mit nekem? Hisz itt nincs mitől tartanom… Készségesen útbaigazítanak. Még teával is megkínálnak, amit udvariasan visszautasítok. Azért az én vagányságomnak is vannak korlátai.

            Szívélyes búcsú után elindulok a megadott irányba. Aztán jobbra, majd a második, vagy a harmadik kereszteződésnél balra. Vagy fordítva mondták? Próbálom visszaidézni, az eredmény: újabb éjjel-nappal nyitva tartó pizzéria. Megállok érdeklődni. Baszki, ezek ugyanazok!                                        Idegességemben kedélyesen vihorászom, közben attól tartok, telefosom az edzőcipőmet. Kérem, hívjanak egy taxit. Kisvártatva meg is érkezik. A haverjuk. Vegyes érzésekkel indulok utána.

            De minden jó, ha a vége jó! Pénzt nem fogad el, kellemes pihenést kíván vidáman, majd elhajt. A szálloda gyönyörű.

            Elfoglalom a szobát, kibontom a konyakot. Megérdemlem.

            Reggel kipihenten, felszabadultan ébredek, lemegyek reggelizni, végigkóstolok mindent, amit nem ismerek. Majd fürdőruha, köntös és irány a medence! Óvatos duhaj vagyok, előbb fel kell térképeznem a terepet. A szálló vendégköre nagyon színes, sok az orosz. A fűtött medence közepén bár. Ámulok, bámulok: luxus, tisztaság, csend, hatalmas virágkosarak mindenhol. Igazi paradicsom. Beúszom, felkapaszkodom a bárszékre, kérek egy Cosmopolitant. Ezt a felszabadultságot!

            Napozom, bámészkodom, nincs időm olvasni se. Jöhet egy újabb koktél, és nem tudok ellenállni a grillezett tigrisráknak sem.

            Jajj! Jut eszembe! Hát én otthon hagytam a férjemet! Jó feleségként kattintok néhány fotót, ne izguljon szegény. Jól vagyok, a telefont mellőzzük, mert itt nagyon drága. Pár perc múlva hív is, de nem veszem fel. A harmadik koktél majdnem elküldet velem egy sms-t: “tárgyalok, nem tudok most beszélni”. Inkább elengedem ezt a témát, visszafoglalom magamat magamnak.

            Hamar eltelik a nap. Este kiöltözöm, sminkelek. Csak magamért. Magamnak. Talán még sose esett ilyen jól.

            Gyönyörű, buja növényzet, illatozó virágok között kis intim szigetek a félhomályba öltöztetett asztalok. Kellemes, halk zene kúszik be a fejembe. Simogatja az agysejtjeimet.

Húúú! Vízipipa! Nem hagyhatom ki! Megakad a szemem az egyik képen, olyan ízűt kérek, bármi is legyen az.

            Két vakító hófehér disdásába öltözött arab jön megy. Fejükön a négyszögletű kendő fekete pánttal van lekötve. Már harmadszor fordulnak. Kijönnek a bárból, kezükben wiskyvel töltött poharak, elmennek az épület mögé a bokrok takarásába, kisvártatva visszajönnek az üres poharakkal. Nesze neked Allah, ha nincs éjjellátó távcsöved! És még én vagyok a megátalkodott, hitetlen rossz életű!

            Akkor is sajnálom a kedvenc vibrimet!

            Vajon hordanak alsónadrágot? Vagy csak szabadon himbiliztetik a büszkeségüket? Ha pasiból lennék, biztosan meglesném.

            Nagyon jól esik egyedül lenni magammal. Príma a kiszolgálás, és senki sem csesztet. Nem kell vidámságot tettetnem, úgy tennem, mintha odafigyelnék a százszor hallott sztorikra. Önszántamból, belülről mosolygok. Otthon hagytam a kirakatot az összes maszkkal.

            Egyik nap a strandon egy emír és az ő három felesége telepszik le a mellettem levő napozóra. Az emíren a szokásos hófehér, földig érő disdása, a fején levő kaffiját gyönyörű hímzett fekete ikállal rögzítette. A nők levetették fekete, földig érő abajájukat, alatta az egész testüket lefedő arab fürdőruhát hordtak, fejüket, hajukat kendő takarja. Őfelsége és az ő legfiatalabb felesége nagyon jól szórakoznak, évődnek, kacarásznak, a középső feleség nem tűnik túl boldognak, az első, a legidősebb pedig a többi anyjaként figyel mindenre. Másik oldalukon négy gyerek és két barna imádkozósáskára emlékeztető zsákba bújtatott bébiszitter. Egyszer csak a kis feleség – szinte még gyerek – elájul, jönnek az elsősegély nyújtók, majd a mentő. Magától értetődő módon az első feleség elkíséri, az emír meg a ketteskével marad, aki szinte azonnal kivirul. Szemmel láthatóan jól szórakoznak.

            Nem lehet könnyű egyik számozott nejnek sem, de legalább őket nem etetik az örök hűséggel. Tudják, a hét melyik napján kell a férjük rendelkezésére állniuk. Nincs zsákbamacska, titkos viszony. Mi, európai nők meg a templomi esküvel áltatjuk magunkat: “hozzá hű leszek, véle megelégszem…”, és még a nyilvánvalót is tagadjuk. Mint a három majom egy személyben: nem lát, nem hall, nem beszél. Csak őrlődik.

            Vajon csak a férjes napokon fürdenek ezek a nők? Némelyiknek csak a szeme látszik ki a csador alól, be vannak burkolva a nagy műszálas, fekete lebernyegekbe, izzadtak, büdösek. A MALL-ban a WC-ben láttam, méreg drága ékszereket, órákat, márkás ruhákat, Jimmy Choo cipőket rejtenek a fekete köpenyek. Otthon ledobják magukról a lebernyeget, csak a férjük gyönyörködhet bennük.

            Talán direkt bűzösre gyártják az utcai rejtőzködő viseletüket, nehogy a női feromonokra gerjedjen valami perverz?

            Nem egyszerű az autókázás ezzel a batárral meg a recepciónál kapott hevenyészett térképpel, hamar elfáradok: Burj al arab, pálmasziget, sípálya a bevásárlóközpontban. Elképesztő luxus. Túlságosan földhözragadt vagyok, hogy mindezt értékeljem. Szervezettség és építkezések. Éjjel, nappal, a hét minden napján, mindenhol. Az építő brigádok egységes, azonos színű munkaruhában várják az őket munkahelyükre szállító, színben passzoló buszokat.

            Elképesztő világ! Életem egyik legjobb döntése volt ez az utazás. És olyan jó egyedül, a magam kis világában. Mindeddig azt hittem, nem jó egyedül utazni, nincs kivel megosztani azon melegében az élményeket, kibeszélni a látványosságokat, az ismeretlen világ nyújtotta megismeréseket.

            Mint egy elvarázsolt világ hercegnője ülök a rózsalugas intimitásába rejtett kovácsoltvas asztalnál, párnákkal körülvéve, félhomályban élvezem a fahéjas-almás shisha pikáns ízét, elmélyülten fújom ki a párát. Csodás zen állapot.

            Egy pincér letesz az asztalomra egy pezsgő tartó vödröt, a jégben egy Dom Perignon. Mire felemelem a fejem, beleütközöm egy hatalmas bíborvörös rózsacsokorba:

            – Szia Anyuci! Igaz milyen jó, hogy megtaláltalak? Ugye szeretsz? Annyi mindenen keresztül mentünk együtt, ezt is megoldjuk!

            Formális csókot nyom a számra, leül, otthonosan kibontja a pezsgőt, és nagy hévvel meséli, hogyan sikerült megtalálnia, utánam repülnie.

            – Tudod, hogy nincs előttem lehetetlen. Mindent elérek, amit csak akarok. – nyújtja koccintásra a poharat.

            Nálam meg ösztönösen bekapcsol az automata üzemmód.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: