trauma/írás

Mózes Zsófi: Elmondom hát mindenkinek

A rendelőbe általában egyedül érkezem, Demendi doktor úr a vizsgálatok során mindent rendben talál. A gyerek nő és én is jól vagyok. A védőgázas émegygésemnek nyoma sincs, mióta nem veszek zacskós salátát és darált húst. Április közepén Csabi Sopronba készül a zenekarral, szombat este lesz a koncert, vasárnap jönnek haza. Nem tudom, hogy azért, mert mindenki más is viszi a barátnőjét, vagy mert most kezd benne tudatosulni a gyerek, de mondja, hogy menjek vele én is. Foglalnak szállást, a koncert után mindannyian egy szobában alszunk. Én fáradt vagyok, éjfél körül már lefekszem, Csabi szól, hogy még kimegy a ház elé beszélgetni. Nem tudom, hogy kivel, mert már a többiek is a szobában vannak, de nincs erőm rákérdezni, és veszekedni sem szeretnék.

A tizenegyedik hétben járok, amikor felvillan az értesítés a telefonomon: Tisza Viktória fel szeretné venni veled a kapcsolatot. Fogalmam sincs, hogy ki ő, már egy-két emberen kívül szinte senkivel sem beszélgetek. Csabi annyiszor mondja, hogy hülyék a barátaim, hogy elkezdem én is annak látni őket. A lány üzenetétől teljesen lemerevedek. Leírja, hogy ők csak párszor randiztak Csabival, de mióta tudja, hogy velem is randizik, már nem akar vele találkozni. És nem szopta le, pedig Csabi próbálta rávenni. Én meg 12 hetes terhes vagyok, írom. Ennél többre még akkor is képtelen vagyok, amikor Csabi este hazaér. Edzeni volt, éhes, jöhet a vacsora. Ma nincs, mondom alig érthetően, mégsem veszi észre, hogy baj van. Értetlenül néz rám. Szó nélkül mutatom meg az üzeneteket, az nem úgy volt, vágja rá rögtön, de lesápad, amikor a lánnyal való beszélgetéséről készült screenshotokhoz érek.

Én már nem akarom ezt a gyereket, mondom az ágyon ülve, miközben Csabi a konyhában viszkit tölt magának. Csak akkor veszem észre, hogy könnyes a szeme, amikor odajön ő is az ágy mellé, kezében a kristálypohárral, amit az anyjától kaptunk pár hónapja. Csak most veszem észre, hogy mennyire rondák a lángnyelv-szerű metszetek rajta. Szeretném, ha ő hívná fel az orvost, ha ő kérne időpontot, ha ő mondaná ki, hogy elvetetjük. Úgy érzem, ez túlnőtt rajtam, akkora a teher, amit már nem bírok el. És ha kimondom, azzal elismerném a kudarcot, erre pedig nem vagyok képes. Mázsás súly nyomja a mellkasomat, mozdulni sem bírok, nehezen veszem a levegőt. Az egész életemben fuldoklom.

A dolgok a megszokott ritmusukban telnek, tanulok a vizsgáimra, megbeszéljük, hogy még ezt az évet befejezem az egyetemen, utána passziváltatok. A Csabiék pécsi koncertjére nagyon szeretnék elmenni júliusban, de ő hallani sem akar róla. Kismamák nem járnak koncertekre, fesztiválokra meg pláne, ez nem vita tárgya. Azokon a hétvégéken, amikor Csabi koncertezik, én igyekszem lekötni magam. Megkérem aput, hogy vigyen el pelenkázót és babakocsit venni, már kinéztem a neten, van is a boltban, de könnyebb lenne autóval hazahozni. A pénztárnál egy fiatal pár áll előttünk, a férfi átöleli a nő derekát, engem pedig elönt a szégyen. Apu nem hagyja, hogy a babakocsit én fizessem, de a pelenkázóhoz ragaszkodom. Segít felvinni a cuccokat a lakásba, összerakni viszont már tényleg Csabi fogja, mondom neki egy mosoly mögé bújva, és csak remélem, hogy elég meggyőző vagyok. Még azelőtt végzek a pelenkázóasztal összeszerelésével, hogy Csabi félrészegen hazaesne a nyár utolsó fesztiváljáról.

Én vagyok az egyetlen, aki a kórházlátogatásra egyedül érkezik. A szülésznő már első blikkre nagyon szimpatikus, alacsony, vaskos, mosolygós nő, tegeződjünk, mondja, ő Kata. Megmutatja a vizsgálót, a sokágyas vajúdó szobát, végül pedig egy szülőszobában foglalunk helyet. Rajtam kívül még négy pár van itt, Kata mesél a szülés folyamatáról, egy-egy közvetlenebb kismama pedig felteszi a kérdéseit. Milyen olaj kell a gátmasszázshoz, lehet-e bent zenét hallgatni, először majd Katát hívjuk és csak utána a dokit. Hazafele szeretnék beszélni Csabival, de a harmadik próbálkozás után is a rögzítő kapcsol.

A szülés előtti héten még elmegyek egy kontrollra Demendi doktor úrhoz. Csabi nem tud jönni, dolgozik, az ő munkája nagyon fontos. De szerencsére minden rendben van. A Jászaitól a Lehel térig ráérősen sétálok, Csabi edzésen van, csak órák múlva ér haza, nekem pedig jólesik a késő őszi napsütés. Otthon még átfutok a babaruhákon a vasalóval. Csabi szerint nem elég kimosni, ki is kell vasalni, különben nem lesz elég tiszta. Szerintem bőven elég kimosni, de nem ellenkezem. Vacsora közben várom, hogy megkérdezze, mi volt az orvosnál, ez már az utolsó hét, a finisben vagyunk, de vagy elfelejtette, vagy sosem érdekelte igazán. Lefekvés után még forgolódom egy kicsit, nagyon fáradt vagyok, mégsem találom a helyem az ágyban. Utálom a kókuszmatracot, valójában talán sose szerettem. Tizenegy múlt nem sokkal, amikor erős fájdalom hasít az oldalamba. Nem kibírhatatlan, de ahhoz pont elég, hogy kiverje az álmot a szememből. Az elsőt újabb és újabb fájások követik. Fél egy körül óvatosan felébresztem Csabit, szerintem ez már az, mondom neki félve. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám. A kórházi táskám hetek óta összekészítve, a baba dolgai is megvannak, Csabi végül egy körül hívja Katát, hogy szülünk. Várjunk még otthon, kapjuk az utasítást, pedig már majdnem teljesen felöltöztem. Az ágy szélére ülök, és pirosra lakkozom a lábujjaimon a körmöt.

Csabi eladta a kocsinkat. Nem voltam hajlandó többet beleülni, miután kiderült, hogy ezzel hozta-vitte Viktóriát, fel a Normafához, edzés után haza, és még ki tudja, hova. Úgyhogy a kórházba taxival megyünk. Én egy törölközőn ülök, ha elfolyna a magzatvíz, mondja Csabi, ne koszoljam össze a taxit. Nem hiszem, hogy ez egy törölközőn múlna, de nem ellenkezem. A SOTE kettőt felújítják, addig a szemészet épületébe költözött a szülészet. Szemészeten szülni pedig még annál is ijesztőbbnek tűnik, mint egy átlagos szülés. A portán Csabi szól, hogy szülni jöttünk, az emeletre érve, a szülészetnek kialakított szárny folyosóján megállunk az automata ajtó előtt. Csengetek, a szülésznőmre számítok, de helyette egy vadidegen ápoló kérdezi unottan, hogy mi járatban. Mégis mi járatban lennénk egy szülészeten, gondolom magamban, de csak annyit mondok, hogy Éberling Kata vár minket. Az ápoló végigvezet a folyosón, betessékel egy szobába, Csabi várjon kint, én pedig vetkőzzek le. A vizsgálóágyon kívül teljesen üres a szoba, a ruháimat a cipőmre hajtogatom, de bármennyire is igyekszem, hozzáér a repedt, itt-ott koszos, csempével kirakott padlóhoz. Hálóingben és papucsban fekszem fel a vizsgálóasztalra, és mindennél jobban szeretném, hogy a következő ember, akivel szembe találom magam, Kata legyen. Újabb csalódás az idegen szülésznő, aki rám nyitja az ajtót. Az ismeretlen környezetben sokkal kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint valaha, és mivel a fájások egyáltalán nem elviselhetetlenek, már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg beindult-e a szülés.

Két centit tágultam, mondom a folyosón Csabinak, miközben az ügyeletes, aki megvizsgált, a szülőszobába vezet. Szerencsére mindkét szülőszoba üres, mehetünk ide egyből, nem kell a vajúdóban várnom. A cipőmet leteszem a fal mellé, a ruháimból tornyot építek rájuk, amikor meghallom Kata hangját. Bocs, hogy csak most jött, de már otthon volt, amikor hívtam. Nem gondolta, hogy ilyen hamar találkozni fogunk, mondja, én pedig úgy érzem, megtaláltam az egyetlen stabil pontot ebben a teljesen idegen helyzetben.

Kata időnként megnézi, hogy mennyit tágultam, a fájások még mindig nem elviselhetetlenek, de mindenki azt mondja, hogy ez már a szülés, úgyhogy elhiszem. Demendi doktort majd csak később hívja be, mondja Kata, miközben behoz egy fitneszlabdát. Üljek rá, rugózzak rajta, ahogy kényelmes. De már sehogy sem kényelmes, a fájások egyre erősebbek, én pedig egyre gyengébbnek érzem magam.

Nem tudom, mennyi ideje vagyunk bent, amikor a doktor úr megérkezik. Megvizsgál, tágulunk, mondja, a burokrepesztés után pedig megint eltűnik az ajtó mögött. Kata újra a labdára ültet, rugózok, a magzatvíz selymesen folyik végig a lábamon, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy mennyire nem akarom, hogy Csabi így lásson. Kata fogja a kezem, szorítsam nyugodtan, ha jön a fájás. Felfekszem a szülőszékre, Csabi a fejemnél áll, ver a víz, jön a fájás és hányok. Csak epét, és szerencsére azt se rá. Nem tudnék utána a szemébe nézni. Egy kicsit kezdek megijedni, még soha életemben nem éreztem ilyen fájdalmat, közben akaratlanul is nyomnom kell, pedig már semmi erőm.

Demendi doktor úr után egy csapat gyakornok érkezik. Bejöhetnek-e, kérdezik, csak nézni. Biztos, hogy nem, mondanám, de a következő fájás miatt artikulálatlan üvöltés lesz a tiltakozásomból. A doktor úr nézegeti az értékeimet, nyúlkál, megint nézeget. A méhszájamról mond valamit Katának, de hiába hallom a szavakat, már nem fogom fel, hogy miről van szó. Azt javasolja, próbáljuk meg úgy, hogy az oldalamra fekszem és fájásonként fordulok, ha pedig nem sikerül, megyünk császározni. Menjünk inkább most, könyörgök neki, de nem enyhül meg, úgyhogy maradok az oldalamon. Három-négy fordulás, és meglátják a gyereket, forduljak a hátamra, mondják, Csabi pedig álljon a szék végéhez, hogy tudja tartani a lábamat. Bármit megtennék, hogy ne nézze végig, ami ott lent történik, de nem szólok, nincs erőm. Kapaszkodok a székbe és nyomok, amikor fáj.

Két nyomásból kint van a gyerek, gratulálnak, milyen szép munka volt. Mintha hirtelen mindenki megfeledkezett volna a két nyomást megelőző órákról. A csecsemős elviszi a gyereket a szoba másik felében lévő asztalhoz, lemossa és betekeri egy lepedőbe, amíg a doktor úr kiszed belőlem mindent, ami még bent maradt. Olyan érzés, mintha egy fakanállal próbálná kikaparni az odaégett maradékot az üst aljából. Máris milyen lapos a hasam, mondja Kata, milyen hasam, nincs is hasam, viccelődök.

Az egész akkor válik valósággá, amikor a kezembe adják a gyereket. Boldognak kéne lennem, meghatottnak, de csak arra tudok gondolni, hogy mennyire nem akarom ezt az egészet. Hogy vajon van-e olyan hely, ahova vissza tudják küldeni, mintha mi sem történt volna. Mintha sosem lettem volna terhes.

A kórházban töltött napokat meglepően jól viseljük mindketten, csak akkor rándul görcsbe a gyomrom, amikor Éva jön látogatni. Csabit is várom, nagy könnyebbség lenne, ha nem hagyna kettesben az anyjával, de késik, másnapos. Demendi doktor úr a három nap alatt egyszer jön be, ha jól vagyok, hat hét múlva kontroll, mondja. Szoptatni nem tanulunk meg, hiába kérek segítséget. Annál bővebb választ, hogy csináljam csak, nem kapok senkitől. Nem csinálom, mert nem tudom, hogy hogy kell, úgyhogy adnak egy cumisüveget cukros vízzel. Ne aggódjak, majd beindul a tejem, mondják.

Aput megkérem, hogy jöjjön el értünk, hazafele már nem akarok taxizni. Csabi elöl ül, én hátul a gyerekkel, aki az ülésében még kisebbnek és törékenyebbnek tűnik, mint amilyennek eddig láttam. Már négy napos, de még mindig nem tudom, hogy hogyan kéne szoptatni, ha mellre teszem, fáj, ő sem eszik, csak sír, semmi értelmét nem látom a dolognak. Csabi feladata lesz a fürdetés, mert minden máshoz rám van szüksége a gyereknek, mondja. Az első hetekben minden este átjön az anyja segíteni neki, mintha ketten kevesek lennénk ahhoz, hogy megfürdessünk egy csecsemőt. De Éva kitartóan jön, fürdet, pelenkáz, öltöztet, majd a kezembe adja, hogy szoptassam meg. Ilyenkor mindig kimegy a szobából, hallom, ahogy beszélgetnek Csabival, időnként be-bekopog, hogy na, szopik-e már az a gyerek. Nem, nem szopik és már nem is akarom, hogy szopjon.

A gyerekorvos tápszert ír fel, én pedig megkönnyebbülök. Más sem tudja szoptatni a gyerekeit, mégsem lesz semmi bajuk, mondom Csabinak, de látom rajta, hogy csalódást okoztam neki. Két hetet van otthon velünk, utána vissza kell mennie dolgozni. Amikor egyedül vagyunk napközben, a gyerek a mi ágyunkban alszik, és én is odafekszem mellé. Csabi ezt sosem engedné meg, szerinte azért van gyerekszoba, hogy abban aludjon a gyerek. Anyu pár naponta átjön, de nem sokat segít, inkább csak megnézi a gyereket, mintha ellenőrizné, hogy él-e még. Szerinte szívtelen vagyok, hogy nem szoptatom.

Csabi szerint ne csodálkozzak, hogy nem haladok a házimunkával, ha mindig lefekszem napközben, amikor a gyerek is alszik. Ne hagyjam a kádban az éjszaka összefosott rugdalózót, mert nem erre akar reggel bemenni a fürdőbe, és szombatonként tíz előtt ne jöjjünk ki a gyerekszobából, mert neki pihennie kell. Érthető, hogy fáradt, hiszen munka után ugyanúgy eljár edzésre meg zenekari próbára, mint a gyerek előtt. Én pedig megtanulok éjszaka lámpagyújtás nélkül tápszert melegíteni, a babakocsi aljába pakolt bevásárlással együtt felküzdeni magunkat a második emeletre, és már attól sem fáj a hátam, hogy a rácsos ágy mellett, a szőnyegen alszom, hogy ne ébresszem fel Csabit, amikor kelni kell a gyerekhez.

2 comments

  1. Hűha…akár én is írhattam volna, egyet kivéve..az én volt férjem pár évvel később kezdte a csalást, a hazugságot, és talán még az első gyereknél őszintén szeretett,,..talán.
    A többi, majdnem stimmel.
    Le is írtam az érzéseimet, amikor írnom kellett, hogy túléljem az életem. Fiókban hevernek..

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: