Nóra izgatottan figyelte a társasház előtt leparkoló csomagszállító autót. A futár kiszállt a kocsiból, kivett egy nagy dobozt, a bejárathoz vitte, és megnyomta a csengőt. Nóra csalódottan lépett el az ablaktól, a kaputelefon nem nála szólalt meg. Pár hónapja rendelt először Kínából, teljesen elégedett volt a termékkel, időben meg is érkezett. Fogalma sem volt, a mostani miért késik annyit. Idegesen járkált fel-alá a lakásban, úgy érezte becsapták, mint gyerekkorában az apja, mikor megígérte, elviszi cukrászdába, de csak hajnalban jött haza, tök részegen. Feszült volt, mégsem vette be a nyugtatót, amit felírt az orvos, majd ő megoldja az életét. Inkább sétálni fog, attól megnyugszik. Magára kapta a kabátját, és nekivágott a városnak.
Szerette Budát, főleg a vár környékét, a kacskaringós, macskaköves utakat, a kék-sárga házakat, az antik rácsos ablakokat, és a levegő régmúlt illatát, amit sehol máshol nem érzett, csak itt.
Most mégis úgy döntött, átmegy Pestre, ott alig ismeri valaki, nézelődik kicsit, ahogy régen Mónival. Képesek voltak órákat csavarogni suli után a városban, kirakatokat bámulni, és folyton röhögtek, mindenen, még magukon is. A legjobb barátnője volt.
Felszállt a villamosra. Tele volt utasokkal, de egy fiatal srác azonnal átadta neki a helyét, ahogy észrevette a kabátja alatt gömbölyödő pocakját. A villamos csendben suhant végig a városon. Régen mindig leszállt a budai hídfőnél, és onnan sétált be a Margitszigetre. A Duna vizét szelíden fodrozta a szél, csupán néhány sirály egyensúlyozott a felszínen. A távolban feltűnt két nagyobb hajó, az egyik a Hunyadi volt, száz közül is megismerte volna, hiszen azon találkozott először Andrással, ő volt az első tiszt. Mónival Szentendre felé hajóztak, amikor András egyenruhában végigsétált a fedélzeten. Szerelem volt az első pillanatban, az a fajta, ami beköltözik az ember fejébe, és addig ki nem jön onnan, amíg valaki ki nem kergeti.
Móni volt az esküvői tanúja. Mindent megbeszélt vele, azt is, hogy amikor terhes lett, három hónapig nem engedte magához Andrást, mert annyira félt, hogy elveszítheti a babát. Később meg már András nem nyúlt hozzá, nehogy kárt tegyen a kicsiben.
Úgy tervezte az Oktogonig utazik, de hirtelen meggondolta magát, és a Jászai Mari téren leszállt. Eszébe jutott, hogy van ott egy kis babadiszkont, nem nagy, de vannak babakocsik, játékok, ruhák, minden, ami érdekelheti. Nem szerette a nagy áruházakat, olyan személytelenek voltak, de az ilyen kis üzletekben mindig figyelmesek az eladók. A bolt belülről nagyobbnak tűnt, mint várta, mégis családias hangulatot árasztott, az egyik sarokban még babajátszót is rendeztek be. Úgy döntött, először a kismama ruhákat nézi meg. Valami csinosat szeretett volna, olyat, ami még így is kiemeli az alakját. Az eladó anyja korabeli lehetett, biztos volt benne, hogy van unokája, mert pont olyan hanglejtéssel kérdezte meg tőle, segíthet-e, ahogy csak egy nagymama tudja.
Rámosolygott, és bólintott.
– Nem lesz nehéz találnunk magára ruhát, ha jól sejtem, még a terhessége elején jár. Harmadik hónap? – érdeklődött kedvesen.
– Nem, már túl vagyok az ötödik hónapon! – csattant fel.
– Elnézést, annyira vékony, azt hittem, még a terhesség elején jár! – válaszolta az eladó zavartan.
Ideges lett. Mit képzel ez a nő, azt hiszi, éhezteti a magzatát, csakhogy vékony maradjon? Soha nem tudna ilyen önző lenni! Bármit megtenne a gyerekéért, még ölni is képes lenne! A vér az arcába tódult, a szemhéja rángatózni kezdett, tudta, ha nem megy levegőre, rosszul lesz. Kiviharzott az üzletből. Odakint fellélegzett, mint aki börtönből szabadult. Most azonnal ennie kell! A Pozsonyi úton talált egy kis cukrászdát, somlói galuskát és egy pohár hideg kólát rendelt. Úgy tömte magába a somlóit, mint aki napok óta nem evett, a kólát pedig egy szuszra megitta. Most már jobban érezte magát, elhatározta, megnéz még egy másik babaüzletet a szomszéd utcában. A fiatal eladólány segítőkész volt, mindent megmutatott, amit kért, még a téli bundazsákokat is, pedig már tavasz volt. Jól elbeszélgettek, amikor a lány váratlanul megkérdezte:
– Ne haragudjon, megérinthetem a hasát? Tudja, én is nagyon szeretnék gyereket, egy kislányt!
– Nem! – üvöltött rá szinte hisztérikusan Nóra. – Meg ne próbálja! – szorította hasára a kezét.
Az eladólány halálra rémült, ő meg azonnal kirohant az üzletből. Nem kapott levegőt, izmai megfeszültek, homályosan látott, azt hitte elájul. Eszébe jutott, milyen boldog volt, amikor megtudta, kislányuk lesz. Rögtön meg akarta osztani a boldogságát Andrással, megmutatni neki az ultrahangképet, nem bírta volna ki estig. A rendelőből egyenesen a rakpartra ment, dél volt, a Hunyadi a kikötőben pihent. A fiúk kiugrottak ebédelni, de tudta, hogy András a hajón van, nem szeretett a városban enni. A szíve a torkában dobogott, amikor benyitott András kabinjába. Abban a pillanatban vissza is hőkölt. Az ágyon Móni meztelen teste ütemesen mozgott együtt Andráséval. Nem tudott megszólalni, de még sírni sem, felrohant a fedélzetre, onnan ki a rakpartra, a távolból még hallotta András kiáltozását. Amikor hazaért, bezárta maga mögött az ajtót, zokogni kezdett, aztán artikulálatlan hangon üvölteni, tört-zúzott, rugdosta a szekrényeket, a székeket, összetörte a tányérokat. Mire András hazaért, összegömbölyödve nyüszített a szőnyegen, és minden csupa vér volt körülötte. A kórházban tért magához, a kislányát elveszítette a sokk miatt. Többé nem akarta Andrást látni, hiába könyörgött neki a fiú, Mónit pedig a pokolba kívánta, vagy még annál is mélyebbre.
Összeszedte magát, ivott egy kis vizet, és kisétált a megállóba. Felszállt a villamosra, nem nézett senkire, csak minél hamarabb otthon akart lenni. Amikor kilépett a liftből, egyből észrevette a kartondobozt az ajtaja előtt. Végre, sóhajtott fel. Ledobta a kabátját az előszobában, és nekiesett a doboznak. Tépte, szakította, egyre izgatottabb lett, ahogy lassan előbukkant a papírból a testszínű, terhes has protézis. Levette magáról a régit, aztán felerősítette az újat, ami jóval nagyobb volt.
– Ma a nyolcadik hónapba léptem – méregette magát elégedetten a tükörben.