Már az utazások pontos éveire sem emlékszem. Pedig tudhatnám, hiszen naplót vezettem a két kiskorúnak. Ha majd megnőnek, legyen mit elővenni, fellapozni, megszagolgatni, nézegetni.
Mert azt terveztem, hogy nyomot hagyok bennük, csupa nyári emléket, és kitöröljük majd a borongós novembereket, a fogvacogtató januárokat. Két vaskos albumba rendezve a múlt, tele képekkel, pillanatszilánkokkal…
Akkoriban hetekig készülődtünk. Ruhamosás minden nap, ha megszáradt, külön raktam, azt már ne vedd fel! Edények, evőeszközök, színes műanyag tányérok, bögrék, ne felejtsük itthon a dugóhúzót és a konzervnyitót, jó? Azok hiányoztak a múltkor.
Esténként lopakodtunk, gyűjtögettünk, ruhát hajtogattunk a párommal, a szoba egyik részében csak nőttek egyre magasabbra a kupacok, elfoglalták a padot, a székeket, külön táska lesz majd mindenkinek, mégiscsak kamaszok, na.
– A bugyikból elég egy hétre való, majd kimossuk közben, persze, hogy elraktam a bakancsokat is. Fürdőcipő? Négy darab, mert tartok a tengeri sünöktől. Esőkabát? Az minek, jó időt mondanak, nem? Na jó, azért vigyük.
– Konzervek? Mit is szeretnek? Elég szűk a kínálat: sólet, lecsó kolbásszal, paradicsomos húsgombóc, mindegyik Globus, a többi vacak, nincs ízük, emlékszel?
– Sátor? Cölöpök? Mind megvan? Biztos? Számold meg, légy szíves!
– Matracok, hálózsák, pumpa? Már a múlt évben is sípolt, persze, azért próbáljátok ki!
– Kispárnák? Ne már!
– De mami, nélküle nem tudok elaludni.
A lista nemhogy fogyott volna, egyre csak bővült. Apró korukban jöttek velünk a plüssmacik és a mesekönyvek is. Utazótáskákba, méretes dobozokba gyűlt napról napra az otthoni életünk minden fontos tartozéka. Alig fértek el a csomagtartóban, még az ülések közé, és a lábunkhoz is jutott belőlük.
Persze, hogy az indulás reggelén mindenki összeveszett mindenkivel. A párom keze egy ideig megfeszült a kormányon, aztán érezhető volt a pillanat, amikor ellazult, hátradőlt, és bámulta a tájat. Valahol Budapest határában békültünk meg egymással, addigra megnyugodtunk, hiszen tényleg elindultunk.
Az útvonal megtervezve, a haladásnak csak a megállások szabtak korlátokat. Magamban elneveztem őket: voltak a Pisilnem kell, a Rágyújtanék már, és az Éhes vagyok szünetek. Meg a csak úgy megállunk, zsibbadó lábat mozgatunk, és mehetünk is tovább szünetek. Na és a Hű, de szép, hadd fotózzak megállók. Úgy emlékszem, mindig nagyon-nagyon sokára érkeztünk meg.
Lapozgatok az albumokban, képek villannak elém, csak nézem őket sóhajtozva. Közben bejön a két nagykorú, valamire talán mégis emlékeznek.
– Az hol is volt – kezdi a fiam a kérdéseket –, amikor egy öbölben aludtunk, és reggel skorpió mászott a törölközőnkön?
– Én nem is néztem meg a Colosseumot – mondja a lányom –, pedig van egy fénykép, ahol előtte állok, de olyan meleg volt, szédültem. Rómában csak az ivókutakra, meg a fagyikra figyeltem.
– Arra emlékeztek, amikor egy erdő szélén aludtunk, és pont fölöttünk volt a vihar, és hanyatt fekve néztük a villámokat? Bugyogott fel a sátorban a víz, annyi eső esett.
– És az megvan, amikor borostyánkövet kerestünk a tengerparton, utána meg egy világítótoronynál aludtunk?
– Egyszer meg csodálkoztunk, hogy negyven fokot mutat az autó hőmérője. Tudod, ahol néztük egy hídról a nagy hajókat, ahogy úsznak keresztül azon a csatornán.
– És az milyen volt, amikor bekentük magunkat zöld tusfürdővel, és nem jött a zuhanyból a víz, mert nem volt nálunk több aprópénz, amit bedobjunk?
Két vaskos album hever az ölemben, egy kék és egy zöld. Lapjaik közt ezernyi emlék. Azóta a gyerekek felnőttek már, nem jönnek velünk, ketten indulunk útnak a párommal…
Ez egy nagyon érdekes novella! nagyon szeretem