novella

Fazekas Luca: Hordalék

Ez Nyúl mániája, hogy valójában a szívnek semmi köze a szerelemhez, csak a tüdőnek, meg azoknak az átkozott pillangóknak, amik időnként szimplán döglegyek az ott növekvő lótusz felett. Így ismertem meg.

– Kornél? Ott vagy még? – hallom a húgom fátyolos hangját.

A nappaliban teljes lenne a csend, de egy légy beszorult a két ablak közé, és megeszi a csendem. A telefont megtámasztom a vállammal, komótosan az ablakhoz ballagok, és kinyitom, hátha megszabadulok a légytől. 

– Halló?  

Lehajolok, és a párkánynak támaszkodom. Az utcafrontot csillogó, szurokszerű anyag borítja, az olvadt hó keveredhetett a városi porral, fojtó szagát még innen, az emeletről is érezni. 

– … aha – mondom, de a hangom idegennek és üresnek hangzik, szóval megköszörülöm a torkom.

– És? – kérdezi türelmetlenül.

– Mi és?  

– Eljössz?  

Nyelek egyet, és felegyenesedem, mielőtt válaszolnék, de inkább kérdezek.

– Mi újság veled?  

– Mi van?  

Emma felsóhajt és inkább válaszol, tudja, hogy addig úgysem hagyom békén. 

– Hát… van egy lányom.  

Összerándul a gyomrom. 

– Valóban? És hány éves? – próbálok közönyösnek tűnni.

– Hat – hallatszik egy pillanatnyi csend után.

– Aha – jegyzem meg gúnyosan.  – Ludo kevesebb volt, amikor… – de inkább nem fejezem be, helyette megköszörülöm a torkomat.

A vonal végén csend van, csak Emma felgyorsult lélegzetét hallom. Összepréselem a szám. Hallgatunk.

– Megyek, a részleteket küld át sms-ben! – hadarom, és meg sem várva, hogy mit mond, kinyomom.

A légy már kiment, és maga után csak sűrű csendet hagyott. Becsukom az ablakot, visszaülök a gép elé, és az idegesítően villogó kurzort figyelem a fehér képernyőn. 

– Mi történt? Miért nem jössz aludni? – hallom magam mögül. 

Hátrafordulok, és Nyúl ott áll a háló ajtajában, pizsamában, gyűrött arccal. A szemét dörzsöli, miközben jóízűen ásít. Oldalra billentem a fejem, és úgy figyelem a sötét szobába mosódó vonalát, biztosan csak a fáradtság.

– Meghalt az apám – a mondat kifolyik a számból, és hagyom, hogy belevesszen a szoba csendjébe, mintha nem is tőlem jönne a hang, de mégis valahogy közém és Nyúl közé reked. 

Az arca megfeszül, és tágra nyílt szemekkel mered rám. Ekkor egy mentő halad el az utcánkban villogva, a piros fény torz árnyékokat vetít az üres falra, és Nyúl zöld szeme most vörösen villan fel egy pillanatra. Lassan elindul felém, és megáll előttem. Óvatosan átkarolja a nyakamat, hagyom, hogy magához húzzon. Puha hasfalának támasztom a homlokom, és hihetetlen fáradtságot érzek. Mintha a Ludo halála óta eltelt 18 év egyben szakadna rám. Az orromat a bőrébe fúrom, és beszívom a jázmin illatot. 

Miután elalszik, óvatosan kihúzom alóla a kezemet, érzem, ahogy a bőrömhöz tapadnak az izzadságtól nedves hajtincsei, és lábujjhegyen kimegyek a nappaliba. Lassan körözni kezdek, a lépéseim hangtalanul süppednek a szőnyegbe, és egy idő után megfeledkezem az időről meg a hálóban szuszogó Nyúlról, de most könnyebb egy éjszaka alatt lesétálni a maratont, mintsem gondolkodni. A kacskaringós mintákat figyelem, igyekszem valamiféle rendszert felfedezni elhelyezkedésükben, de az indák folyamatosan mozognak, még jobban feltekerednek, és egymásba kapaszkodnak, amitől elfog a tömény hányinger. Nyúl szerint a kimerültség, legalábbis mindig ezt mondja, ha random rám tör a rosszullét. Talán igaza van. Megállok, és megpróbálom kiegyenesíteni a hátam, hogy a tüdőm kitáguljon, és újra kapjak levegőt. Ha olykor elegendő oxigénhez jutok, igyekszem visszatartani a lélegzetem, hogy minél később kelljen szembesülnöm azzal, hogy megint nem kapok levegőt. Hiába mondom Nyúlnak, ő mindig csak legyint, szerinte túl sokat eszem magam hülyeségeken. Mindig bántani akarom, amiért nem foglalkozik velem, hogy tőle akár most azonnal meghalhatnék tüdőembóliában, mire rávágja, hogy a vérrög a szívemre pályázik, a tüdőmet meghagyja a szerelemnek. Ez Nyúl mániája, hogy valójában a szívnek semmi köze a szerelemhez, csak a tüdőnek, meg azoknak az átkozott pillangóknak, amik időnként szimplán döglegyek az ott növekvő lótusz felett. Így ismertem meg. Egy buliban voltunk, már hajnalodott, és a legtöbben leléptek, vagy kiütötték magukat. Akkoriban még Nyúl Lőrinccel volt, csak ő már addigra tök részegen feküdt egy sarokban, és így csak mi ketten voltunk ébren, szóval beszélgetni kezdtünk, és elkezdte magyarázni ezt az elméletét. Őszintén, egyáltalán érdekelt, hogy mit mond, de a szeme nagyon tetszett. Azt hiszem Nyúlban ez a legszebb.  

Oldalra pillantok az órára, most már tényleg éjszaka van, de kint ugyanolyan sötét van, mint két órával ezelőtt. A hálóból kihallatszik Nyúl egyenletes szuszogása. Eltámolygok a szobáig, belököm a félig nyitott ajtót. Nyúl kitekert alakját látom, csupasz térdei a fal felé néznek, miközben a fejével az ablak felé fordul, kicsavarva a törzsét. Megpróbálok fókuszálni, hogy a vibráló kép kitisztuljon, de helyette csak még zavarosabbá változik, és Nyúl fölött ködszerű aura kezd lebegni, mintha a falakból kúszna elő, és lassan beteríti az egész szobát. Az egész tér örvényleni kezd körülöttem, és hirtelen iszonyatos szomjúság tör rám, úgy érzem, mintha az alkohol elvonta volna az összes vizet az ereimből. Megfordulok, bizonytalanul kitámolygok az ajtón, elindulok a konyha felé, hogy igyak egy pohár vizet, de elnehezedik a testem, és nincs elég erőm, hogy megtartsam, vagy tovább menjek, csak hagyom, hogy lehúzzon a földre, és ahogy elérem, egy pillanatra megkönnyebbülök, de a következő másodpercben újra elnehezedem, és hirtelen azon kapom magam, hogy folynak a könnyeim, miközben alig hallhatóan motyogok, belecsorgatom a szavakat a sötétbe, amíg a szoba megtelik Ludo gyerekalakjával, és a vizenyős penész szaggal, amit utoljára aznap este éreztem, mielőtt még elvitték volna őt meg minket is, csak őt nem azzal az ősrégi Mercivel, hanem a mentővel, ami akkor már nem szirénázott.   

Az elmúlt néhány nap egyben folyt át rajtam, de ez csak akkor tudatosul bennem, amikor végre egyedül maradok a fürdőszobában. Egészen mostanáig Nyúl mindenhova követett, és nyugtalan arccal figyelte minden mozdulatomat, azt várva, mikor tör fel belőlem a mindeddig elfojtott sírás, vagy legalábbis valamiféle szomorúság, vagy részvét apám halála miatt. Mostanra véresre rágta a szája szélét, és látom rajta, hogy egyre jobban aggódik értem. Néha csak arra eszmélek fel, hogy éles fájdalmat érzek, mintha kettéhasadnék, és a következő pillanatban farkasszemet nézek Nyúllal. A pupillái kitágulnak, és rémülten zihál az arcomba. Ott állok vele szemben, a karomat szorítja, érzem, ahogy a körmei a bőrömbe mélyednek. Olyankor nem mozdulok, csak tágra nyílt szemekkel bámulom a kipirult arcot. Lassan enyhül a szorítása, de még beletelik pár másodpercbe, mire elengedi a kezem. Fokozatosan egyenesedik fel, és idegesen megnyalja kicserepesedett száját. Elfordul és úgy tesz, mintha különösen érdekelné valami a tér túloldalán, de közben csak az arcára kiülő félelmet szeretné leplezni. Nem szólok semmit, csak hátradőlök, és azon filózom, hogy vajon mitől tart jobban, hogy ennyire erőteljesen magamba fojtom a fájdalmat, vagy hogy egyáltalán nem is érzek semmit, és egy pszichopata a barátja. Ilyenkor szeretnék mondani neki valamit, ami megnyugtatja, jó kedvre deríti, vagy legalább elmosolyodik. De nem jut az eszembe semmi, szóval inkább csak hallgatok és megvárom, amíg ő kezd beszélni. De nem mond semmit, csak komoly arccal nézi az ablakokat. „Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, csak a kardok, tornyok, és ölő igék” suttogom magam elé, és még hosszú-hosszú percekig hallgatom, ahogy halkan piheg mellettem. 

Ha lehunyom a szemem, még mindig érzem a kegyeleti láng fojtogató füstjét magam körül. Késő délután volt, és annak ellenére, hogy sötétedett, a nap még erősen sütött. A szertartás a szokás ellenére a ravatal előtti téren volt a szabadban. Az urna középen, előtte egy hosszú folyosó volt virágokból kirakva, ez volt a határ a család és az ismerősök között. Én közvetlenül az urnával szemben álltam. Jobb oldalról a hosszú fekete kabátos Nyúl kapaszkodott belém, aki úgy nézett ki hófehér arcával, és sűrű fekete szempilláival, amiket szomorúan lesütött, mintha aludna, vagy mintha ő is halott lenne. Bal oldalról Emma karolt belém, aki szabad kezével a kislánya apró kezét szorongatta. Mellette Ádám és Lázár, akik akaratlanul is kihagytak maguk között egy helyet annak, aki hiányzik apánk teste felől. Várfalként vettük körül anyát, aki egészen apróra zsugorodott össze a sok fekete réteg alatt, és maga elé mormolva halkan imádkozott. Nem volt menekvés, már csak mi maradtunk. 

A szertartás elkezdődött, a kántor préselt torokhangon énekelni kezdett. A nap megvilágította a teret, az éles fény elvakított. Bár még csak február eleje volt, egyáltalán nem fáztam, az időnként feltámadó szél ellenére sem, ami keresztülfújt a kabátomon. Időnként óvatosan Nyúlra sandítottam, aki lehunyt szemmel hagyta, hogy a fény beburkolja.  

Az ima után a tömeg megindult az urnát szállító kocsi után. Azt hiszem, túl gyorsan lépkedtem, mert Nyúl időnként futólépésbe váltott, hogy tartani tudja a tempót. Ahogy haladtunk, az emberek óvatosan felénk fordultak, hátha sikerül elkapniuk a gyászoló család egy-egy pillantását. De ahelyett, hogy elfordultam volna, kihívóan néztem a kíváncsiskodók felé, de Nyúl láthatóan zavarba jött tőle, és inkább ernyedten burkolózott a fekete gyászruhába, olyan volt, mintha nem is ő, hanem az őt körülvevő feketeség nézne vissza az emberekre.  

A legtöbben anyáért aggódtak, attól tartottak, hogy a kiásott sír láttán pánikrohama lesz, vagy végképp összeomlik, de olyan mélyre húzódott önmagába és az Alzheimerbe, hogy már nem éri el ennek a világnak a fájdalma. Időnként Emma előre nyúl, és megérinti a vállát, az érintésre összerázkódik, de ugyanolyan kábán figyeli a férjére hulló földdarabokat. Ahogy kezdik betemetni a sírt, érzem, ahogy Nyúl minden egyes adag földnél összerázkódik. De én csak a mellette lévő sír fejtámláját figyelem a fehér rózsákkal.  

Váradi Ludovika Kinga 

1998-2003  

„Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, 
annyi temérdek pilla alatt 
senki sem alszik.” 

Ahogy távolodunk a sírtól, Nyúl kissé szégyenkezve vallja be, hogy neki ez volt az első. Hirtelen nem tudom, mire gondol, és kell egy pillanat, mire ráeszmélek, de nem mondok semmit. Valaki a nevemen szólít. Hátrafordulok, de a nap elvakít, és egy pillanatra azt hiszem, hogy anya és Ludo, de ahogy közelednek, a nap visszahúzódik, és Emmát látom, aki előre nyújtott karral int felém, miközben a háta mögött a kislánya lépked. Mikor hozzánk érnek, a húgom rögtön Nyúlhoz fordul. 

– Mi még nem találkoztunk! – kezdi élénk hangon. – Váradi Emma.  

– Nagyon örülök! – mosolyog Nyúl, és kezet fognak. – Leviczky Eleonóra. És te? – fordul a kislány felé.

– Németh Kinga – válaszol alig hallhatóan a kislány.

A vékony hangtól összerándulok, és most nézem meg alaposabban a kislányt. Hosszú fekete szempillái, és sötét rövid haja van, ami kócosan lóg mandulavágású szemébe. A tekintete korához képest talán túl komoly, de az is lehet, hogy csak a feketeség miatt, ami körülveszi. Összességében semmiben sem hasonlít a szőke, szeplős, élettel teli Ludóra, mégis ahogy rám emeli sötét szemeit, egy pillanatra elfog a szédülés, és ismét feszíteni kezd a mellkasom. Egy pillanat múlva arra eszmélek fel, hogy a két nő már meg is beszélte, hogy együtt megyünk a halotti torra és Nyúl a kabátom zsebébe csúsztatja csontos ujjait, hogy kivegye a kocsikulcsot. Kinyitja a hátsó ajtót, de még mielőtt beszállhatna a kislány, behajol, és lesöpri az ülésről az utolsó ottragadt fehér rózsaszirmokat. 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: