novella

Mandalov Balázs: A szoba

Néha bejön, és a magáévá tesz. Figyelem a hangokat, a neszeket. A kulcs megfordul a zárban, és már ott is áll a szoba közepén. Érzem a szagát, a citrus savanyú, a pézsma édes és a tengervíz sós illata keveredik egymással. Eleinte sűrűn szerelmeskedik velem, talán naponta, aztán egyre kevesebbszer, hetente jöhet csak megszokásból.

Bezárva tart. A százas izzó egyfolytában ég. Nincsenek ablakok, nem tudom, hogy nappal van vagy éjszaka. Lassan már arra sem emlékeszem, hogy hogyan kerültem ide.

A tó partján szeretkezünk a stégen. Részegek vagyunk, itt térek magamhoz. 

Egy matrac, egy műanyag vödör, egy fadézsa, könyvekkel teli polc mindösszesen a szoba berendezése. A kilincset feszegetem, kiabálok, ordítok, dörömbölök, a zárt ajtót verem az öklömmel, a körmömet belemélyesztem, mint macska a kaparófába.

Aztán megjön, és kinyitja az ajtót. A matracon ülök, a könnyeimet törölgetem. Felállok, és kérdőre vonom, hogy mi ez az egész, miért zárt be. Hallgat. A nyitva hagyott ajtón akarok kifutni, félrelököm, és elszaladok mellette, de a kinti fény úgy elvakít, hogy megtántorodom. Erre visszahúz a karomnál fogva, lekever egy pofont, a matracra lök, és bezárja maga után az ajtót. Ezt többször is eljátsszuk.

Keresek, kutatok, hátha van valami, amivel fejbe csaphatnám. A műanyag vödör bizonyul a legalkalmatosabbnak. Többször lesből támadok és lecsapok rá. Karmolom, harapom, rúgom, ütöm, ahol csak érem, de minden ellenállás hasztalannak bizonyul, ő az erősebb.

Nem bírom tovább, megőrülök. Az öngyilkosságon gondolkodom. A műanyag kések és villák végét hegyesre kaparom. Eltörnek. Megpróbálom felvágni velük az ereimet, de nem elég élesek. Amikor meglátja a csuklómon a horzsolásokat, megpofoz. Ezután mindig megvárja, hogy megegyem a kaját, és elviszi az evőeszközöket az edényekkel együtt. Egy jó darabig nincs étvágyam. Ha nem eszem, nem iszom, előbb-utóbb meghalok. Nem nyúlok sem az ételhez sem az italhoz, úgyis később mindig visszahozza.

Próbálom a műanyag vödörrel is fejbe vágni magamat, a dézsának és a falnak is nekiverem többször a fejemet. Szédülten fekszem a földön, és várom, hogy elvérezzek. Elájulok, és mikor magamhoz térek, a fejem hasogat. Gondosan be van kötözve, még fájdalomcsillapítót is találok magam mellett, persze csak annyit, amennyivel nem tudom túladagolni magamat.

A fadézsába rendszeresen hoz meleg szappanosvizet, hogy fürödjek. Néha borotvát is, hogy a különböző testrészeimről lehúzzam a szőrt, de szigorúan csak az ő jelenlétében. Megpróbálom felvágni az ereimet, de ő gyorsabb, és egy szempillantás alatt kikapja a kezemből a borotvát, és megpofoz.

Néha bejön, és a magáévá tesz. Figyelem a hangokat, a neszeket. A kulcs megfordul a zárban, és már ott is áll a szoba közepén. Érzem a szagát, a citrus savanyú, a pézsma édes és a tengervíz sós illata keveredik egymással. Eleinte sűrűn szerelmeskedik velem, talán naponta, aztán egyre kevesebbszer, hetente jöhet csak megszokásból.

Úgy gondoskodik rólam, mint egy süketnéma isten. Rendszeresen hoz tiszta ruhát, frissen mosott ágyneműt, meleg ételt és hideg vizet műanyag palackban, valamint tisztasági betéteket. Valószínűleg kétszer látogat meg egy nap, reggel és este. A vödörbe intézem a dolgomat, azt is mindig kicseréli. Nem szól semmit, nem felel a kérdéseimre, hol vagyok, mi történik, miért pont velem. Egy idő múlva nem feszegetem a dolgot. Nem kérdezem, csak némán, közönyösen tűröm az egészet.

A szobámban vannak könyvek, mindenféle regények. Néha hoz újakat. Olvasgatom a képtelenebbnél képtelenebb sztorikat. Egy idő múlva elkezdek kitalálni történeteket. Amikor bejön, elmondom neki a legújabbat, meghallgat, és távozik.

Egyszer csak előtűnik egy kisegér. A kajámból mindig teszek neki félre, és a padlóra szórom. A markomba fogom, és simogatom. Jó meleg, puha a szőre. Elkezdem a kitalált történeteimet hangosan mesélni neki, közben meg szép lassan elalszik a tenyeremben.

Az egyik könyvben találok egy tollat. Kitépkedem a könyvek üres lapjait, és leírom a kitalált történeteimet. Amikor teleírok minden létező üres oldalt, kérem tőle, hozzon még. A legközelebbi alkalomkor egy köteg papírt és egy tollat rak le a földre.

Várom, hogy nyíljon az ajtó. Nem jön. Nem hoz ételt, ágyneműt, vizet. Napok telnek el. Már azon gondolkodom, megeszem az egeret, amikor kattan a zár, a kulcs elfordul, és résnyire kinyílik az ajtó. A fény befolyik a résen, de ő nem lép be. Óvatosan kinyitom az ajtót.

Lépcső vezet felfelé. Kezemben az egérrel, felballagok.

A fény elvakít. Bántja a szememet, alig tudom megszokni.

Zöldellő kertben találom magamat. A pincefeljárat a ház mellett van. Hasonló egyenházakat látok a kertvárosi övezetben. Még mindig hunyorgok a tűző napfénytől, homályosan látok. Érzem az akácfák illatát, a madárcsicsergés elviselhetetlen zajnak tűnik a hosszú csend után. Kezemben az egeret szorongatom, figyelek rá, hogy nehogy véletlenül összeroppantsam.

A szomszédos ház mellett, a sövényen túl, egy szalmakalapos öregember ollójával csattogtat, rózsabokrait metszi. Mikor észrevesz, megejt egy halvány mosolyt, megnyalja aszott szája szélét, és tovább folytatja a kertészkedést.

A házakhoz ugyanolyan pincelejáratok tartoznak, mint, amiből kijöttem. A szomszédos ház kertjét sövény választja el az itteni kerttől. Olyan alacsony, hogy egy laza mozdulattal át is ugrom. A ház pincelejárata tárva-nyitva. Vonz a tátongó sötétség. Lemászok.

Százas izzó ég a szobában. Egy matrac, egy műanyag vödör, egy dézsa és egy könyvespolc a berendezés. Leülök a matracra. Kintről fény szűrődik be. Aztán az ajtó becsukódik. A kulcs elfordul a zárban. Az egér selymes szőrét simogatom, még mindig meleg és puha.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: