Drága fiam, úgy döntöttem, neked írom meg ezt a históriát, bár te még olvasni sem tudsz. Mégis könnyebb neked írnom, mint másnak, és nyíltan, szívemből beszélnem, remélve, hogy egyszer majd megérted. Hiszen mostanság még aki tud olvasni, az sem bírja felfogni ezt az egész siralmas helyzetet. Meg aztán ki másnak írhatnám, hisz a családban te vagy az egyetlen férfi rajtam kívül. Az asszonyok meg csak sírnak, jajgatnak, és félnek, nem értenek a történelemből, meg a politikából semmit.
Alig hiszem, hogy maholnap egyéves leszel, és én, a tulajdon apád, nem láttalak még soha. Pedig mennyire vártam, hogy megszülessél. Elsőszülöttem, örökösöm, nevem hordozója vagy. Anyád izgult is emiatt eleget, hogy mekkorát fogok csalódni, ha mégiscsak lányunk lesz. Aztán jött a levél a börtönbe, hogy fiú lettél, ami felől nekem kezdettől fogva semmi kétségem nem volt. Úgy örültem neked, csak azon bosszankodtam, hogy Ludovic-nak írtak be az újdonsült román tisztviselők. Téged, akinek minden férfi felmenője Alajos volt. De nem baj fiam, magyarítunk azonnal, ha jön a revízió, és visszatér megint a magyar világ.
Hogy hogyan fajulhattak el idáig a dolgok, azt még én sem értem. Hogyan juthattam én, az udvarhelyi postafőnök és alispán erre a sorsra, hogy vagonlakó lettem Budapesten? Nem vagyok egyedül persze, többszázezer ember jött át az elcsatolt területekről, főleg tisztviselő. Barakkokban, iskolákban, kaszárnyákban szállásolták el őket, akit meg nem, az maradt a vagonban, úgy mint én. Valóságos tömegszállássá változtak a pályaudvarok, a helyzet nem túl jó.
Én a Nyugati pályaudvaron lakom, egy vakvágányra félretolt kocsiban. Szép ez a pályaudvar, ilyet még nem is láttam, s ha békeidőben jövök, normálisan, nem úgy mint menekült, akkor talán még jobban tudnék gyönyörködni benne. Sokan vagyunk, sok szomorú, szegény ember, aki mindenét hátrahagyta, és csak ül most a kényszerű tétlenségben és bizonytalanságban. Gyermekes családok is vannak, sőt, kicsi gyermekek egyedül, szülők nélkül. Úgy sajnálom őket, el sem tudom képzelni, mit esznek, ki gondoskodik róluk ebben a nagy hidegben.
Van egy kutyám is, pár napja szegődött ide a vagonhoz. Olyan mint Szimat, az otthoni kuvasz, csak rosszabb állapotban van. Nem küldtem el, megesett rajta a szívem, bár nekünk is kevés van, mit enni. Olyan hűséges, naphosszat fekszik az ajtó előtt, és őriz minket. Szegény pára, a saját földönfutó sorsomat látom benne. Cudar világ lett a miénk, és bizony cudar ez a menekültélet.
De hogy éppen a te születésedre lesz időzítve a mi nemzeti katasztrófánk, ki gondolta volna. Éppen, hogy túléltük a háborút, Isten segedelmével, ami eleve egy csoda volt, aztán jöttek a románok, és alattomos taktikával elfoglalták Erdélyt. A harc nekünk tiltva volt, mert vesztesek voltunk, így nem állíthattuk meg őket. A polgárok életét is féltettük, mert aki ellenállt, azt a románok meglincselték. Hát tárgyalni, egyezkedni próbáltunk velük hónapokig, de hiába, mert végül a katonai hatalom győzött. A nagyhatalmak is őket támogatták, főleg a franciák, ez most már teljesen világos.
Próbáltuk mi persze megszervezni az ellenállást, és elérni, hogy Székelyföld a színmagyar lakosságra való tekintettel magyar maradjon, vagy legalábbis független legyen. Ezt azért írom fiam, hogy ne gondold, apád az első román katonától megijedt, és Budapestig szaladt. Mert ilyen vádakat is hallunk mostanában itt az anyaországban, hogy feladtuk Erdélyt, és elmenekültünk, csak hogy jobban éljünk, és különféle gazdasági előnyökhöz jussunk. Ez mindennél jobban fáj, főleg hogy ezek az előnyök sincsenek sehol.
Szegény anyai nagyapádat agyonverték, a születésed előtt pár hónappal. Pedig nem harcolt ő soha senkivel, egyszerű parasztember volt. Elbújt a saját földjén a románok elől, ott találták meg a kutyáik, azok a vérengző fenevadak. Azzal vádolták, hogy kém, és addig verték, amíg már ő könyörgött, hogy lőjjék agyon, nem bírja tovább. Még koporsót sem tudtunk beszerezni neki, egy kanapénak vágtuk le a lábait, abban temettük el. Anti bátyáddal cipeltük ki a kert végébe. Súlya ugyan inkább csak a kanapénak volt, mert szegény nagyapád a sok éhezéstől rettentő sovány volt. A családi sírba nem temethettük, kijárási tilalom volt. Aki kiment az utcára, azt lelőtték.
A személyes fájdalom mégsem vakíthat el bennünket. Nem hagyhatjuk, hogy néhány hataloméhes tiszt ostoba és kegyetlen bánásmódja a székely és a román faj egymásra utaltságát vad gyűlöletté változtassa, mert akkor Európa keletén sohase lesz becsületes népszövetség.
A postahivatalt azonnal bezárták, engem pedig menesztettek az éléről. Aztán hamarosan az alispánságot is fel kellett adnom. Gondolhatod, hogy fájt ez nekem, barbárokra hagyni életem fő művét, amiért keményen megdolgoztam. Levelet, telegráfot onnantól nem lehetett küldeni, de én a főispánnak egy mozdonyvezetővel mégis megüzentem, hogy Székelyudvarhellyel mi történt. Kár volt, mert őt meg pár hét múlva letartóztatták, megtalálták nála a levelem, és mehettem én is a börtönbe, hónapokra. Majdhogynem az életemmel fizettem azért, hogy részt vettem az erdélyi összeesküvésben.
A hűségeskü volt a legnagyobb bökkenő, emiatt nem tudtunk megmaradni a helyünkön. Jó választás nem volt: ha felesküszünk a román királyra, azzal őket erősítenénk a béketárgyaláson, és mi ráadásul úgy éreztük, hazaárulást követnénk el. Ha nem esküszünk fel, akkor menesztenek, elveszítjük a megélhetésünket, és román kézbe kerülnek a hivatalok. Titkon azt reméltük, nélkülünk összedől majd ez az összetákolt birodalom, mert nem fogják tudni adminisztrálni. Hát nem is tudják azóta sem, de mégsem dőlt össze. A polgárok szépen hozzászoktak, hogy minden csak nehézkesen, döcögve működik.
Mostanában a vagonban sokat gondolkodom ezen a mi helyzetünkön, és utólag úgy látom, mindegy volt, mit döntünk. Így is, úgy is elküldtek volna minket, hisz a románok központosítottak, önkormányzatok már nincsenek.
Ahogy kiengedtek a börtönből, én vonatra ültem. Anyád akarta így, mert nagyon aggódott szegény. Nem gondoltam volna, hogy úgy hagyom el a szülőhazámat, mint lopakodó tolvaj, üres kézzel, éjszaka, sötétben szökve. De a halálbüntetéshez képest ez is kegyelem.
Budapest életem álma volt, mindig reméltem, hogy egyszer anyáddal eljutunk ide. A sors fintora, hogy most csavargó koldusként érkeztem, soknapos vonatút után. Mégis hogy örültünk, mikor láttuk, hogy leszállnak a határon a szerelvényt kísérő román katonák, vasutasok, s felszállnak a magyarok. Istenem, Magyarország! Minden fájdalmunk mellett is mennyire örültünk, hogy újból magyarul beszélhetünk szabadon, hangosan!
Abban maradtunk, hogy kijöttök utánam, de arra még sajnos várni kell, mert sem a politikai viszonyok, sem az én körülményeim nem olyanok, hogy ide kihozhassalak. Tisztviselői állás egyelőre nincsen, ezért alkalmi munkákból élek, cipészkedem. Az is rendes munka, fiam, és cipőre mindig szükség lesz, főleg a mai szűk időkben, csak hát megélni nehéz belőle. Nagyapád is cipész volt amúgy, bár én az ő tálentomát sajnos nem örököltem.
Nekünk otthon jó életünk volt, szép házunk a főtéren, jószág, gazdaság, cselédek. Itt egy négytagú család fogadott be ötödiknek, és elmondhatom, hogy rendesek velem. Igaz, én is segítek nekik, amiben csak tudok. Ennyi jó van benne, hogy összefogunk a nyomorúságban. Ők Kocsárdról menekültek szegények, a férfi a vasútállomás vezetője volt. A román megszállás után azonnal menesztették, három napjuk volt, hogy összepakoljanak, és elhagyják az országot. Mindenüket otthagyták, az asszony amiatt is sokat sír. És még nem is tudjuk, mi lesz itt velünk. Szén sincs, fagyoskodunk a kemény télben. A pályaudvaron nagy a piszok, a szemét. A dolgunkat is a sínek között végezzük, éjszaka, mikor senki nem lát. Ki van jelölve, hogy a férfiak a vágányoktól jobbra, a nők balra mennek.
Nagyobb baj, hogy nem tudom, meg fogom-e itt szokni valaha is, fiam. Olyan furcsa ez a maradék Magyarország, kicsi, lapos, idegen. Rendes hegyek itt nem maradtak, csak néhány dombocska, na meg a nagy Alföld, ami nekem, Petőfivel ellentétben, egyáltalán nem tetszik. Még a levegő is más, nem olyan friss, mint nálunk, a hegyekben, és a víz is langyos, sárszagú, ízetlen semmi. Ha én még egyszer a homoródi vagy a borszéki forrásból ihatnék! A szép, fenyves tájak, a reggeli pára a hegyek fölött, hát azok nekem nagyon hiányzanak. A pestiek is bizalmatlanul, gyanakodva néznek ránk. Van, aki lerománoz,pedig románul rendesen soha nem is tudtam. Nem tudják ezek, mit beszélnek. Nem lesz nekem ez a kis Magyarország hazám soha, attól félek. Esetleg neked fiam, ha itt nősz majd fel. Mert anyád jönne már, minél hamarabb, amit egyfelől meg is értek. Ami a te jövődet illeti, ki is találtam már: legjobb, ha orvos leszel, vagy mérnök. Ezek szép, komoly szakmák, és mindegy, hogy milyen rendszer van, rád szükség lesz. Még nyugaton is megélsz belőle, ha itt nem lesz maradásunk.
Van egy titkos szenvedélyem, az köti le minden időmet itt a vagonban. Neked leírhatom fiam, hiszen mire te megtanulsz olvasni, addigra remélem megvalósul a terv. Egy független Székely Köztársaság tervén dolgozom, a Nemzeti Tanács megbízásából. Részletesen kidolgoztam már mindent, és eljuttattam fontos embereknek a kormányból. A főispánunk is tud róla, de ő egyelőre börtönben ül. Ezért zártak be engem is egy éve, és hallgattattak el. Ezért nem láthattalak téged, amikor 1919 márciusában megszülettél. De ez az egyetlen esélyünk a megmaradásra, és a wilsoni elvek alapján jogunk is van erre, hiszen Székelyföldön százszázalékos a magyar lakosság. Meg kell győznünk az európai országokat is, és akkor én is mehetnék haza. Istenem, de jó lenne, nem is merek rágondolni. Még éjszakánként is Udvarhelyről álmodom. A magyar kormány biztosan támogatna, bár úgy látom, a mi ügyünk itt már perifériára került. Sok gonddal küszködik az anyaország is, fiam, némiképp talán érthető, hogy a mi sorsunk nem fáj annyira nekik. A románokkal kár is beszélni, ebbe ők soha bele nem mennének. Rájok Európának kell nyomást gyakorolni. Enyhe kompenzációja lenne ez csak a magyarokat ért hatalmas veszteségnek. Ne csüggedjünk hát, ez a döntés nem lehet végleges.
Drága fiam, nem titkolom, az is volt a célom ezzel az irománnyal, hogy jó magyarnak és jó hazafinak neveljelek, hogy tanuld meg a nemzeti érzést, és az erdélyi szellemet, mely minden nemzetet és vallást befogad, de a sajátjához az élete árán is ragaszkodik.
Ezt írtam le még nem is olyan régen, de most a mondat végét kihúzom, mert nem tudom igaz-e. Én ugyan szinte az életemmel fizettem azért, hogy Székelyföldnek önállóságot akartam, egyrészt, mert a börtönben olyan sanyarúak voltak a körülmények, hogy sokan nem élték túl a kínzásokat, a fűtetlen cellát egész télen, és milyen kemény, hideg tél volt, és enni is csak éppen mutatóba adtak, másrészt, mert a bukarestiek halálra ítéltek mindannyiunkat, hogy örökre elintézzék ezt a Székelyföld-ügyet, és csak a nagyszebeni kormányzónak köszönhetem, hogy végül enyhítették az ítéletet.
De mindez olyan távoli lett itt, a vagonban ülve, hogy már nem is tudom, hazám, nemzetem van-e még. Akad-e még olyan ország, mely a magáénak mond, s vállal minket, vagy innentől már csak kallódni fogunk gazdátlanul. De a papír is elfogyott már, és a kezem is egészen elgémberedett, úgyhogy befejezem, bizakodva, szeretettel ölel Apád.