Repült a rózsaszín és sárga lufi, a földön hevert egy kék és egy zöld is. A kisebbik gyerek már szaladt utánuk, a nagyobbik jobbról ugrott, hogy visszaüsse a rózsaszínt, balról a barátnőm férjétől érkezett a sárga. Jó, hogy két kezem van, és még vetődni is lehet, bár a nappali nem biztos, hogy a legjobb hely erre. Már mindenki megizzadt a nagy játékban, de nem nyitottunk ablakot, nehogy megfázzunk, végtére is december harmincegyedike van. A Berlin melletti kisváros minden háza karácsonyi izzókkal volt feldíszítve, az égből úgy nézhetett ki, mintha a várost ellepték volna a szentjánosbogarak. Nemsokára éjfél, az asztalra készítettük a pezsgőket, a gyerekeknek üdítőt és a poharakat. Este nyolctól folyamatosan szervíroztuk a nasit, éjfél előtt éppen diákcsemege volt az asztalon, ami a németeknél sokkal finomabb, mint itthon, mert ott még kesudió is van benne. Tizenkettő előtt pár perccel a gyerekek még mindig lufidobálással próbáltak rávenni minket, hogy folytassuk a játékot. Szilveszter volt, most ők is fenn maradhattak éjfélig, ezért ki kellett használni az időt. A szilveszteri tévéműsor a németeknél sem volt jobb, mint nálunk, úgyhogy kerestünk valami saját zenét. Végül Aretha Franklin és Diana Ross tökéletes volt az éjféli koccintáshoz. A két kicsi is körénk gyűlt, kérték az almalevüket, koccantak a poharak, a barátnőm pedig hozta a csillagszórókat. Mindenki felvette a téli kabátját, és a teraszon hoztuk le a csillagokat az égről.
Éjfél után mindig a kötelező BUÉK-üzeneteket küldözgettem, amikor a kezemben rezgett a telefon. A szokásos „köszönöm Neked is” üzenet helyett egy új név villant fel a fejlécen. Az apám neve. Utoljára körülbelül három éve váltottunk három üzenetet Skype-on, de az is vitába torkollott, mert a második üzenetétől kezdve anyut és a családját szidta. Teljesen lefagytam, a megdöbbenéstől meg sem bírtam szólalni. A barátnőm kérdezgetett, mi a baj, ki írt? Csak annyit tudtam válaszolni, hogy az akkor tizennyolc éve nem látott apám. Az üzenet arról szólt, hogy mindig is a szívében voltam, gondolt rám, és bármit is válaszolok, attól függetlenül boldog új évet kíván. Nem válaszoltam neki, nem is tudtam mit írni. Úgy döntöttem, hogy később átgondolom az egészet, de most Szilveszterkor jóbarátokkal vagyok, nem rontom el a hangulatot.
Két nap múlva hazarepültem, de még akkor sem válaszoltam semmit. Végül két hét múlva úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, lássuk, mi kerekedik ki ebből a történetből. Január közepén én is boldog új évet kívántam. Óvatosan, kéthavonta egy-egy üzenettel folytattuk, és miután a nagynénéim és nagybátyáim már évek óta az ismerősei voltak facebookon, három hónap múlva engem is bejelölt, így most már hivatalosan is ismertük egymást. A szokásos ”hogy vagy, jól köszi”, „kellemes húsvéti ünnepeket”, és „happy birthday gif”-en kívül eleinte nem jutottunk tovább. Életemben először kaptam tőle születésnapi köszöntést, bár utólag rájöttem, hogy azt is csak azért, mert kiírta a facebook.
Közben édesanyám csendesen figyelte az eseményeket, nem ellenezte a dolgot, sőt teljesen rám bízta, mit teszek, de azért nem bírta ki, hogy egy jó tanácsot hozzá ne fűzön.
„Gyermekem, ha én már nem leszek, és az apád kérni fog tőled bármit, ígérd meg, hogy okosan fogsz gondolkodni!”
Néhány héttel később posztoltam egy képet, ahogy spicc cipőben a balett-teremben állok lábujjhegyen, pózban. Akkoriban, mint mindent, ezt is lájkolta, és azonnal rám írt.
„Gyermekem, látom a képeidből, hogy milyen sokat utazol, és még balettozol is. Úgy hallottam, hogy jogi egyetemet végeztél, ügyvédkedsz? Én is jogot akartam tanulni, de másképp hozta az élet. Milyen érdekes. Puszil, Apu„
Gondoltam, hogy rendben, ha már beszélgetést kezdeményez, próbáljuk meg. Bíztam abban, hogy ha nem is egy igazi apa-lánya, de egy laza kapcsolatot kialakíthatunk. Mesélni kezdtem magamról.
„Igen, nagyon szeretek világot látni, bár csak azóta van lehetőségem utazni, amióta dolgozom. Nagyon szeretek olvasni is, és mostanában írni is tanulok.„
Az üzenetek félnaponta érkeztek, pörgött a beszélgetés, és az kezdett kirajzolódni, hogy mennyire hasonlítunk egymásra.
„Láttam, hogy van ex librised, én is csináltattam volna, ha lett volna lehetőségem rá. Én is sokat olvasok. Mennyi mindenről tudnánk mi beszélgetni, mennyi közös van bennünk! Egyszer eljön a várva várt találkozás, meglátod! Csókol, Apu”
A berlini szilveszter óta eltelt majdnem egy év, én pedig nem voltam a chatelés és a pötyögés híve. Kezdtem megunni a semmitmondó üzeneteket, a lájkolásokat, miközben én egyetlenegy dologra voltam kíváncsi, ami eddig szóba sem került, ezért úgy gondoltam, hogy ennyi idő után megpróbálhatok a lényegre térni.
„Lehetséges, hogy sok dologról tudnánk beszélgetni, de én inkább egy valamiről szeretnék. Rengeteg kérdésem van feléd, amik már régóta megválaszolatlanok.”
Az üzentet elolvasta, de válasz csak következő nap reggel érkezett.
„A dolgok úgy történtek, ahogy történtek, fogadd el. Majd beszélgetünk, ha eljött az ideje. A gyógyszert is adagolva adják az embernek. Most mennem kell dolgozni. Nem leszek netközelben. Ölel, Apu”
Később akárhányszor felhoztam neki, hogy a múltról szeretném kérdezni és érteni akarom, ugyanazt az átkozott reakciót kaptam: „így történt”. Felhívtam anyut, mert azt éreztem, hogy ennyi idő után sem tudok mit kezdeni a helyzettel és az apámmal. Nem láttam értelmét a jópofizásnak miközben bennem forrongtak a kérdések és válaszokat akartam kapni. Az élő beszélgetések híve vagyok, nem szeretek komoly dolgokról facebook-üzenetekben, chatelve beszélni. Nem értettem, hogy mit szeretne az apám, és bár tudtam, hogy Kárpátalján él a feleségével, de azt is tudtam, hogy mindkét lánya Magyarországon van. Megnyitottam az apám Facebook profilját, ami az arcomba nyomott pár Budapesten készült képet, amikor a lányukat látogatták meg.
– Anyu, nem tudom, hogy mit csináljak, én már ezt unom.
– A te dolgod, gyermekem, én nem szólok bele. Ha azt szeretnéd, hogy adjon valami választ, akkor mond meg neki. Ha úgy érzed, hogy hagyod a fenébe, akkor meg hagyd.
– Persze, hogy szeretnék válaszokat, de állandóan hárít.
– Akkor írd meg neki konkrétan, hogy mit szeretnél. Én csak egyet gondolok. Azt, hogy nem véletlenül keresett meg téged. Szerintem akar valamit.
– Jaj, anyu, mindig jössz a kombinálással, meg az összeesküvés-elméleteiddel. Az meg sem történhet, hogy tényleg meg akar ismerni, és miattam írt, hogy jóvátegye ezt a sok évet?
– Nem olyannak ismerem, ahhoz ő túl büszke, hogy ennyi év után ok nélkül megtegye feléd az első lépést. Akkor közeledik, ha kell neki valami, de akkor nagyon. Tudod mit? Inkább neked legyen igazad! Próbáld meg!
– Oké, na, szia! – letettem a telefont, és a gyomromban dobogott a szívem. Nagy levegőt vettem, alig mertem a lényegre térni. Hogy is írjam meg, milyen szavakat használjak? Igyekeztem egyértelműen, de azért lágyan megfogalmazni az apámnak, hogy mit szeretnék. Nem akartam ajtóstul rontani a házba.
„Te még dolgozol? Nem vagy már nyugdíjas? Szeretném tudni, hogy miért nem láttalak körülbelül húsz éve? Miért kellett apa nélkül felnőnöm. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy ezt írásban nem lehet, ezért is szeretnék erről személyesen beszélgetni. Szerintem ez a beszélgetés mindkettőnknek jót tenne és segítene. Mit gondolsz?”
Amilyen gyomorgörccsel küldtem el az üzenetet, olyan nyugodtan és lelki békével vártam a választ. Nem nézegettem a telefonomat, nem dobogott a szívem, nem sírtam el magam az idegességtől. Két nap múlva meg is érkezett.
„Minden úgy történt, ahogyan történt. Ilyen az élet. Fogadd el. Még dolgozom, de nehéz a helyzetem. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan mondjam el neked, mert nem tudom, hogyan viszonyulnál a kérésemhez, ezért inkább nem írtam eddig. A várva várt találkozó akadálya az, hogy nekem nincs semmi támpontom Magyarországon, és te mindig sokat dolgozol, ha van ötleted, hogy hogyan találkozhatnánk, akkor várom. Ölel, Apu”
Elhatároztam, hogy most már nem engedek a sajátomból, és ki fogok állni azért, amit szeretnék.
„ Nem tudom, hogy mi a gond, de először szeretnék veled beszélgetni azokról a dolgokról, amikről beszélgetnünk kell. Utána áttérhetünk a helyzetedre. Én úgy gondolom, hogyha az ember akar valamit, ha törik, ha szakad, de megoldja. ”
Nem vártam választ, de nem is érkezett. Elfáradtam az üzengetésben. Éreztem, hogy azt az egy dolgot, amire szükségem lenne az apámtól, nem fogom megkapni. Nem fog válaszokat adni, bocsánatkérésről pedig ne is álmodjak. Itt csupán az ő igényeiről lehet szó, az pedig nem számít, hogy én mit szeretnék. Nem is érkezett hónapokig üzenet, bennem pedig továbbra sem éledezett a vágy, hogy írjak az apámnak és én keressem. Négyéves voltam, amikor elváltak anyuval, azután ritkán láttam, tizenhárom éves korom óta pedig soha. Nem volt születésnapi, karácsonyi köszöntés, sem ajándék. Nem jött levél, képeslap, és telefonhívás sem. Azóta eltelt húsz év. Nem tudom, hogy milyen, ha valakinek van apja, milyen, ha van férfi a háznál, és milyen, ha nem az anyám szereli a wc-t. A televízióban szoktak arról beszélni, hogy egy apának a lánya a szeme fénye, a hercegnője. Én nem tudom, hogy az milyen. Tud e hiányozni valakinek valami, amiről nem tudja, hogy az milyen?
Hónapokkal később, a pandémia közepén ismét üzenetet kaptam, amiben megkérdezte, hogy hogyan viselem ezt az időszakot, és mindenképpen legyek óvatos. Ne mászkáljak sokat, hordjak kesztyűt, és maszkot, vigyázzak magamra. Felugrott a szemöldököm, nohát, valamilyen atyai gondoskodásfélét érzek ebből az üzenetből? Ez furcsa. Válaszoltam, hogy minden rendben, homeoffice-ban dolgozom, így hát a legkevésbé sem kritikus a helyzetem. Azért mindenesetre megkérdeztem, hogy hogy van. Ő jól volt, igyekezett felelősségteljesen viselkedni a vírushelyzetben, bár a helyzete még mindig rossz.
Éreztem, hogy lassan kétévnyi chatelés után elfogyott a türelmem, hogy rövid üzeneteket írogassak az online apámnak, és válaszokra várjak. Nem bírtam többet az okostelefon képernyőjét nyomogatni. Nem vágytam arra, hogy pár soros üzenetekben, arc nélkül cseverésszek az eltűnt apámmal számomra lényegtelen dolgokról. Számomra egy válasz volt fontos, ami akkor úgy tűnt, hogy örökké nyitott marad, és a kérésem süket fülekre talált. Azt éreztem, hogy én ezt nem akarom tovább így folytatni, különben saját magamnak okozok fájdalmat. Megírtam neki, hogy másfél éve próbálom kérni, hogy üljön le velem szembe, igyunk egy kávét, és közben mondja el, hogy mi történt régen, miért nőttem fel nélküle, miért tűnt el. Az én gondolataimban, ha egy ember szülővé válik, azzal felelősséget is vállal, ami alól nem menti fel az, hogy így alakult az élet. Ezért nem értem, hogy ő mit gondol, érez. Kérem, hogy magyarázza el. Ha nem nyitott erre a személyes beszélgetésre, akkor fejezzük be ezt az írásfolyamot, mert nem látom értelmét.
Amikor ezt elküldtem, megkönnyebbülést éreztem, mintha a mellkasomról leszakadt volna egy tégla. Így, vagy úgy, de vége van, vége lesz. Látom a fényt az alagút végén. Ez a nyugalmi állapot két napig tartott, amikor megérkezett a válasz.
„Na, jó, ha így gondolod, akkor úgyis utazni szerető, tehetős fiatal hölgy vagy, örömmel látunk nálunk. Ölel, Apu”
Mintha az összes vér az agyamba vette volna az irányt. A szemem kikerekedett, a szívem dobogott, és nem tudtam eldönteni, hogy ordítsak, vagy sírjak. Tényleg azt találta ki, hogy én menjek hozzájuk, vendégségbe, annak a nőnek a házába, akivel anyut már a házasságuk idején is megcsalta? Akinek a gyerekeit felnevelte, engem pedig semmibe vett? Azt írta, hogy „várva várt találkozás”, és még annyit sem tesz meg, hogy miattam eljöjjön Budapestre? Miattam nem teszi meg, de a másik lánya miatt igen? Mitől vagyok én kevesebb, mint ő? Miért számítok én kevésbé?
Nem érzi, hogy nekem mennyit segítene azzal, hogy elmondaná a miérteket. Tudtam, hogy a bölcs viselkedés az lenne, hogyha három nap múlva válaszolnék, de ha abban a pillanatban nem mondtam volna ki, amit gondoltam, biztosan tápláltam volna a refluxomat, ezért nagyon asszertíven, de elküldtem neki, mit gondolok az ötletéről. Ezután ismét háromnapnyi nyugalom következett a végső lecsapásig, megsemmisítésig. Azt reméltem, meg fogja érteni, hogy szükségem van az érzésre: fontos vagyok. Legalább egy kicsit. Nem így lett. Egy pénteki napon szabadságon voltam, és készülődtem, hogy este hazautazzak anyuhoz. Pittyegett a telefon, ismét egy üzenet, tőle.
„Kedves Gyermekem!
Igyekszem megérteni Téged.
Nem minden van úgy, ahogy azt Te tudod.
Ehhez persze tárgyilagosnak kellene lenned, félretéve az önzésedet és az elfogultságodat. Meg kell találnod az egyensúlyi pontot. Tisztelettudónak kell lenned.
Ha közeledni akarsz, akkor nem sértegetve, “tüzzel-vassal” kellene kiharcolni a barátságot. Ahhoz, hogy tiszteljenek az életben, add ki a tiszteletet másnak. FŐLEG NE OKTASS KI ENGEM vagy bárki idősebbet, mert még a magad életét sem tetted rendbe, nem tudod mi vár rád. NE ITÉLJ, HOGY NE ÍTÉLTESS. Ahhoz, hogy jó jogász légy és jó író TOLERÁNSNAK KELL LENNED. Bosszúval és dühvel nem élheted le az életedet.
Ha legörgeted egy régebbi írásodat,azt írtad, hogy ha tudnám, hogy mennyi energiát fektettél abba, hogy találkozzunk…, én ebből semmit sem vettem észre, csak az ütődő dühkirohanásodat. Meg kell változnod, nem körülötted forog a világ. A környezetedhez és az emberekhez alkalmazkodni kell. Ha nem így teszel, az élet bedarál. Ahhoz, hogy megértsd az életet, tedd rendbe a magánéletedet. Máskülönben az emberi (egy férfi, egy nő) kapcsolat csak fantazmagória lesz a részedre.
Puszillak, de ilyen hozzáállással nehéz lesz megszerettetni magadat, legyek az én vagy bármely férfi.
Sok sikert az élethez, szeretettel.”
Az első gondolatom az volt, hogy valóban, számára soha nem voltam a világ közepe. Érdekes dolog, hogy a biológiai apám, akit nem ismerek, alig tudok róla valamit, nem tudom, hogy milyen ember, milyen szíve van, mégis néhány szóval mennyire tud bántani. Bármennyire próbáltam azon a délutánon tényszerűen gondolkodni, hullottak a könnyeim. Mintha valakik egy kést forgattak volna bennem, és az lenne a szándékuk vele, hogy véglegesen megsemmisítsenek. Valószínűleg ez is vezérelte apámat, de akkor sem bírtam megérteni, hogyan írhat ilyet. Hogyan írhat így a lányának, akiért soha nem vállalta a felelősséget. A kisujjának mozdítása sincs benne abban a nőben, akivé váltam. Nem nézte végig, hogyan tanultam meg járni, hogyan kezdtem el beszélni és hogyan tanultam meg írni, olvasni. Nem volt ott a költözéskor, az iskolaváltáskor, az érettségimnél, és akkor sem, amikor kutya nehéz volt az egyetem. Nem mondott semmit az első csalódásomnál, nem vígasztalt meg, amikor először csaptak be, vagy csaltak meg, és nem szólt, hogy az a fiú pont azt csinálja, amit ő tett fiatalkorában. Miközben két órája zokogtam, arra jöttem rá, hogy ahogyan én nem értem őt, ő sem ért engem. Ahogyan én nem ismerem őt, ő sem ismer engem. A világon semmit nem tudunk egymásról. Megtalálta az egyetlen olyan hiányzó láncszemet az életemben, ami még nincs a helyére rakva, és azon keresztül szúr. Tudja, hogy már csak ott tud fájdalmat okozni, mert minden mást megcsináltam, sínen van. Nélküle. Ennyit kaptam tőle.
Hetekbe, és sok beszélgetésbe telt, amíg újra el tudtam olvasni ezt az üzenetet és most már sírás nélkül teszem. Két dologban biztos vagyok. Tudom, hogy a magánéletemet nem az ő mintájára szeretném alakítani. Soha nem szeretnék három házasságot, négy gyerekkel, akik közül az első kettőt elhagyom. Azt is tudom, hogy egy ilyen embert inkább nem szeretnék bevonni az életembe.
Azóta is érkeztek a szokásos „boldog karácsonyt”, és „kellemes húsvéti ünnepeket” gifek, de én már nem válaszolok rájuk. Idén viszont már megváltozott valami. Nem kaptam „boldog születésnapot” üzenetet, mert már nem vagyunk Facebook-ismerősök.