Belenézek a tükörbe. Atyaég, már szinte teljesen ősz vagyok. Hol a kendőm? Mielőtt indulok, még végig simítok egy-két dolgon a tükör előtti polcon. Apró játékok, egy ólomkatona, kis rongydarab, egy csúzli… Ezek az én csecsebecséim.
– Henrik! Megyek. – kiáltok oda, és nyúlok a már hajnalban odakészített frissen szedett és csokrokba rendezett virágok meg a locsolókanna felé. A kiskapát most nem viszem, mert tegnap mindent rendbe raktam, elgereblyézgettem. Szeretem magammal vinni. Könnyű és ügyes, az egyik felével jól ki tudom szedni a gazt. A másik felével meg ki lehet húzogatni a kikapált növényeket, és még gereblyeként is használható, na persze ez nem igazi gereblye, csak egy kétágú villa, de a mindennapokban megteszi.
Délelőtt szeretek a temetőbe kimenni. Így még időben kész az ebéd, mert annak aztán pontban délben az asztalon kell lenni, mert ha nem, Henrik nem szól hozzám estig. Eleget járok a temetőbe, tudom, hogy ilyenkor alig vannak. Nem akarok senkivel találkozni. Engem ne bámuljanak, rajtam ne köszörülje senki a nyelvét.
Nincs szerencsém…
– Jó napot, Margitka! –hallom a két asszony köszöntését, az egyiken szürke, a másikon barna kendő, látásból ismerem őket. Gyorsan és röviden viszonzom a köszöntést. Szaporázom a lépteimet, hogy ne nagyon bámulhassanak meg, de hallom, hogy összesúgnak mögöttem.
Végre. Itt vagyok. Ma először Jánoska van soron.
– Itt van a virágod, kisfiam – motyogom, és megsimogatom a fejfát. Milyen jól bírta az előző virágcsokor, állapítom meg, de azért kidobom, közben lesem, van-e valaki a kútnál. Szerencsére senki. A kannába merek vizet. Elrendezem a virágokat. Szép lett.
– Két éve sincs, hogy eltemettünk, hogy rohan az idő… Mondtam apádnak, hogy ne Jánosnak nevezzünk, de nem tudtam lebeszélni róla. A nagyapja is János volt, ezért akarta annyira. De akkor egy Jánost már eltemettünk! Istenem, hogy tudtad elvenni, az a Jánoska egy hónapos se volt még, kinek ártott az a csöppség? Miért kellett neked ugyanazt a nevet adni? Úgy hiányzol, kisfiam. Milyen szépen ment már az olvasás. Hallom azt a kedves hangocskádat most is. A ládikámban meg ott van az imádság, amit a tisztelendő úr másoltatott veled, ma is elolvasom majd, ahogy minden este. Jó, hogy itt van veled Imre, a bátyád, nem vagy egyedül. Elő-előveszem esténként Imre mesekönyveit, ahogy lapozgatom, mintha a buksiját simogatnám. Négy év, nem nagy különbség, talán még játszani is tudtok egymással! – eligazgatom a másik csokrot is. Ez talán még szebb! A szomszéd sírhoz lépek.
– Kicsikéim, ma nektek nem hoztam friss virágot, de ígérem, holnap ti vagytok soron.Holnapra kinyílik a liliom, abból kaptok majd. Jól belocsolom még a sírokat. Mit keres itt ez a zsírparé, gyorsan kihúzom, kézzel. Jó, hogy nem hoztam a kiskapát, fölösleges lett volna. Fölnézek az égre, látom, hogy indulnom kell. Az a fránya háború! Mérgelődök, hogy nincs harang, hogy az ember tudná, hány óra is van. Nem tudom megszokni…
Nem is látom, inkább csak érzem, mintha néznének, de most nem foglalkozom ezzel, sietnem kell, hogy kész legyen az ebéd.
Egy kalapos, sötét ruhás, fehér inges fiatalember nézi a távolban lehajtott fejjel elsiető alakot, most állt szóba a két asszonnyal.
– Ki az az nő, talpig feketében? – kérdi a férfi. Egymás szavába vágva válaszolnak neki.
– Segédlelkész úr, maga nem tudhatja, mert most került ide. Hát az a Margit, ott laknak a Székács utcában. Minden nap jön az a szerencsétlen, nincs annak gyereke, csak itt a temetőben, de itt aztán…- a másik asszony nem hagyja, hogy végigmondja, ő folytatja.
– Az utolsó fiút két éve tán, hogy temették, pedig az már 9 éves forma lehetett. A másik is nagyobbacska volt már, akivel egy sírban vannak. Az egyiket a torokgyík, a másikat a himlő vitte el. – Itt visszaveszi a szót a szürke kendős.
– A többi négy, egyévesek se voltak, mikor meghaltak, a másik sírba’ együtt vannak eltemetve. És hát benne van a korban már ez a Margit, nem lesz azoknak már gyerekük, pedig az ura meg van bolondulva egy fiúért, aki majd segít neki a gazdaságban. Nem csoda, hogy nem jár az a Margit sehova, csak a templomba, meg ide, a temetőbe …
– Viszontlátásra, isten áldja magukat – mondja a fiatalember, mert érzi, ha még sokáig hagyja az asszonyokat beszélni, nem szabadul tőlük, pedig dolga van, a tiszteletes küldte ki, temetés lesz délután, neki kell ellenőrizni, minden rendben van-e. Hiszi is, nem is, amit az asszonyok meséltek neki, de biccent udvariasan, és emeli a kalapját.
Hirtelen irányt vált, és mintha egyébként arra lenne dolga, abba az irányba fordul, ahonnan a fekete ruhás nőt látta elmenni. Két kis sírhalom, az egyik fejfán két név: Imre 1908-1918, alatta János 1912-1921. A másik előtt a fiatalember lehajol, mert az írás, már nem látszik jól. Döbbenten olvassa: Margitka 1905, Zsófika 1909, Jánoska 1911, Margit 1914. Nem tud másra gondolni, csak arra, hogy a második Margitot nem becézték. Már nem bírták becézni.
– Henrik, megjöttem – és szaladok a konyhába. Leveszem a fekete kötényt, kibújok a keményített fekete ingemből is, végre valami könnyűt veszek föl. Hajnalban keltem, a kertben kapáltam egy kicsit, napközben ebben az augusztusi melegben ez már nem megy. A leves mindjárt kész. Töltött paprika lesz még, annak van szezonja. Nehezemre esik már minden. Azt sem tudom, hogy a temetőbe meddig tudok még kijárni. Milyen kár, hogy nem tél van, akkor jól bebugyolálhatnám magam a berliner kendőmbe és nem látna senki semmit. Ezt a szégyent, ősz fejjel… és lerogyok a hokedlire, de már kapok is a hasamhoz.
– Henrik, jöjjön gyorsan – csak ennyit tudok kiáltani.
Jól ismerem már ezeket a jeleket. Bár ne ismerném ennyire. Elküldöm Henriket a bábáért, de a lelkére kötöm, hogy ne verje nagydobra az egészet. Vizet teszek a sparhertre, arra meg fát. Megyek, vagy inkább vonszolom magam a lepedőkért. A mózeskosarat, a pólyát, meg a kis, keményített ingecskét, a pelenkát már rég kikészítettem. A WC-re már nem merek kimenni. Jaj, Istenem, segíts, hogy valahogy elmúljon, túléljem, ne legyen baj. Mindent előkészítettem? Mindegy is, muszáj lefeküdnöm, mert összeesek a fájdalomtól. Hol van már a bába… És markolászom magam alatt a lepedőt. Túlélem-e? Remélem, nem. Nem tudok több gyereket eltemetni már. Nem akarok több együttérző tekintetet. Nem akarok több sajnálatot. Miért nem jutott nekünk egy átlagos élet, miért? Hiába mondtam az uramnak, öreg vagyok én már ehhez… Istenem! Jaj, de fáj…
A férfi nem találja otthon a bábát. Szerencsére a bába nagylánya tudja, hogy szüléshez hívták az anyját, és hogy hova. Még jó, hogy nem messze tőlük, már iparkodik is tovább. Útközben gondolatai össze-vissza cikáznak. Hallott már arról, hogy idősebb korban szülő nők könnyen belehalhatnak a szülésbe. De őket már annyi baj és keserűség érte, az nem lehet, hogy most is… Az meg végképp nem, hogy elveszítse a feleségét. Elhessegette magától a rossz gondolatokat. Milyen messziről, Arad megyéből jött ide, hogy megtalálja ezt a jó asszonyt. Mennyit dolgozott, hogy vigyék valamire. És a felesége mindenben a társa volt. Elmosolyodott. A közelmúltban fényképészhez is elmentek. Megbeszélte a mesterrel, hogy a képet majd retusálja úgy, hogy fessen rá ékszereket is, na, nem kirívóan sokat, de legalább az asszony nyakába egy aranyláncot. Amit sose tudott neki megvenni, mert mindig másra kellett a pénz. Különben is, mi haszna egy csicsás aranyláncnak? Semmi. Gyűrűjük sincs, hogy is hordhatná például ő, mikor munka közben bármibe beakadthat. Igen, a sok munka. Milyen örömmel rakosgatták a garasokat egymásra időről időre, hogy majd a gyerekeiknek könnyebb legyen.
– Itt vagyunk! – hallom Henrik hangját és bár nincs miért, de megnyugszom, és végre elernyed a görcsös fájdalom is egy pillanatra. Aztán csak hallom a bábaasszony jól ismert utasításait és ennek megfelelően cselekszem, fegyelmezetten, erőmhöz képest. Nem tudom, mennyi idő telik el. Nagyon messziről hallom a bábaasszony győzelemittas hangját, mintha ez az ő „terméke” lenne.
– Fiú!
Gyereksírást hallok. Ezek szerint él. Istenem, élve született!
Margit, ne bízd el magad, minden gyereked élve született, mégis mind meghalt! – hallok egy hangot legbelülről. Olyan mintha az én hangom lenne, de ez a gonosz hang nem lehet az enyém. Henrik biztosan olyan boldog, hogy fiú, tolom tovább a gondolataimat. És közben alig vagyok magamnál, annyira kimerültem, és teljesen elveszettnek érzem magam. Szólnom kellene, hogy hívják a papot és kereszteljük meg mielőbb, mert ki tudja… Nem halhat meg a kicsi a keresztség szentsége nélkül. De miért halna meg idő előtt? Nem halt meg már elég? Istenem, adtam neked már eleget, ezt az egyet, ezt a „Benjamint” ne vedd el tőlem! Érzem, hogy gyenge vagyok, nagyon. Úristen! Lehet, hogy a fiú életben marad, de én nem?
A bábaasszony – miközben elrendezi a csecsemőt – szól a férfinak, hogy menjen az orvosért, mert nagyon vérzik az asszony. Hány éves is a Margit? – kérdi a férfit, aki némi habozás után azt válaszolja, 38. Erre a bábaasszony most már ijedten mondja, hogy lóduljon.
– Margit! – hallom az uram szokatlanul kedves és halk hangját hosszú és mély álomból ébredve. Még nem beszéltük meg, mi legyen a neve.
– Legyen József, aki túlélt, és aki túltett mindenkin – válaszolom és mély álomba merülök. Ezúttal én adok nevet neki.