Kiszáradt földkupacon ülök, peregnek az apró rögök a tenyerem alól, eltűnnek a félméteres fűben. Remeg a júniusi levegő, mindenfelé bódult legyek köröznek. A látvány lenyűgöző, szürkéskék hegyek, élénkzöld mező, hátam mögött az erdő, meg a hepehupás, göröngyös földút. Ahol félórával ezelőtt kificamodott a bokám.
Egy fél szendvics maradt a hátizsákomban, mohón harapom, megolvadt benne a vaj, a folyékony ragacs szétterül az arcomon. Próbálom higgadtan átgondolni a lehetőségeimet, gyalog biztosan nem jutok vissza a faluba, errefelé egyetlen ismerősöm sincs, akit felhívhatnék, egyedül a vak szerencsében bízhatok. Két autó parkol nem messze tőlem, íme az ígéret, hogy előbb-utóbb felbukkan valaki. Az erdőben nem mozdult az idő, fel se tűnt, milyen hosszan bolyongok, a fák hirtelen közlékenyek lettek, suttogva marasztaltak, némelyik sóhajtozott, akár egy hatásvadász tragika.
A bokám lassan, alattomosan dagad ki a cipőmből. Vastag levelekbe törlöm a kezem, a kulacsomért nyúlok, és éppen csak belekortyolok, amikor lépéseket hallok a földút felől. Azt gondolom, biztosan képzelődöm, iszom tovább, de a zaj egyre erősödik, határozott, erőteljes léptek. Felsőtestemmel a hang irányába tekeredem. Magas, vékony férfi bukkan elő a fák mögül, az egyik autó felé indul. Mint egy óriás amőba, kinyúlok minden irányba, hogy észrevétessem magam.
– Elnézést! Baleset ért, kérhetek egy kis segítséget? – hevesen hadonászok a kezemmel.
– Jövök! – és elindul felém.
Igyekszem felállni, de az egyenetlen talajon tehetetlenül dülöngélek, és kishíján elveszítem az egyensúlyom. A férfi abban a pillanatban nyújtja a kezét, nagy lapátkeze van, hosszú ujjakkal.
– A bokája?
– Ügyetlen félrelépés – együgyű poén, azonnal meg is bánom.
– Gyalog jött idáig?
– Igen, leszálltam a vonatról, és felsétáltam ide. Jó nagy túrát tettem az erdőben, elgyalogoltam a kolostorromig.
– Onnan jövök én is… Pestre megyek, ha gondolja, elvihetem.
– Köszönöm. Jól jönne. Balatonfüreden kiszállnék.
Félszemmel végigmérem, jóképű férfi, negyven körül lehet, az arca markáns, de sápadt, a szeme alatt sötét árnyék. Segít beszállni az autóba, türelmesen megvárja, hogy elhelyezkedjem, közben alig néz rám. A mozdulatai könnyedek, elegánsak, viszont az arca megfeszül, amint az útra mered, éles ránc fut a szája szegletéből az álla felé. Nem tűnik túl beszédesnek, olyan, mintha üvegkalitkában ülne, elérhetetlen, odakoccanna az ujjam az üveghez, ha felé nyúlnék. Fészkelődni kezdek, és nem a fájdalom miatt szisszenek fel, hanem azért, hogy történjen valami.
– Kényelmesen ül? – néz rám egy pillanatra.
– Igen, minden rendben. Járt már régebben is a kolostorromnál?
– Igen.
– Én most először. Gyönyörű.
– Az.
Elhallgat, megfeszül az arca, a kormányt olyan erővel markolja, mintha össze akarná roppantani.
– Biztosan eljövök ide újra – lelkes kamaszként nézek rá.
– Én nem jövök többé.
– Hogy lehet ezt ilyen határozottan kijelenteni?
Mintha még nagyobbra nőnének az árnyékok a szeme alatt.
– Elutazom – halkan, fáradtan mondja.
– Na és, merre?
– Messzire.
– Nagyon titokzatosan hangzik – és elnevetem magam.
Rám néz, elmosolyodik ő is, most jóságos nagyapaarca van, bele is öregszik, összehúzom magam az ülésen, mintha védelemre szoruló gyerek lennék. Ettől megenyhül, látszik, ahogy elsimul a lefelé futó ránc a szája sarkában.
– A kolostorromnál kértem meg a kezét – most először tiszta és fénylő a hangja. – Ma tíz éve. Réka állt az óriási gótikus ablak előtt, szinte lebegett, mint valami jelenés, és pont ugyanolyan színűek voltak a szeplői, mint a középkori falak. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy feleségül kérem.
Nem merem megtörni az áhítatot, nem nézek rá, és nem szólalok meg. Kinézek az ablakon, a Balaton elő-előtűnik az út mentén, mint vakító, töredezett filmkockák sorozata.
– Maga hány éves? – fordul felém.
– Harminc. És még senki nem kérte meg a kezem – egyszerre felnevetünk, vágok egy grimaszt is.
Most nem érzem kínosnak a csendet, bármeddig tarthatna, ez most nem az érdektelen hallgatás feszítő csendje. Kinyílt az üvegkalitkája, résnyire, észre ne vegye, drukkolok magamban. A kezdeti idegenség-érzés, akár egy nehéz parfümillat, elúszik a levegőből.
– Megkérdezhetem a nevét? – szelíd a hangja.
– Laura.
Nem tolakodó, ahogy rajtam felejti a tekintetét, mintha nagyapaarccal mélázna, büszkén és elégedetten mér végig. Megint hallgat egy darabig, az útra koncentrál, szelíd nevetőráncok futnak a halántékáig.
– Nos, Laura, maga az utolsó ember, akivel életemben találkozhattam.
Ez elég patetikusan hangzik, fut át az agyamon, aztán megdermedek. Valamit biztosan rosszul hallottam. Nem merek reagálni. Kinézek az ablakon, hogy igazodási pontokat találjak, minden rendben, a tó megvan, odakinn tomboló kánikula, kificamodott a bokám.
Lopva pislogok felé, az egész testtartása sokkal lezserebb, mint eddig.
– Hogy is van ez? – zavartan köszörülöm a torkom. – Pusztán a jobb érthetőség kedvéért, velem találkozik utoljára életében?
– Valószínűleg megdöbbentettem, de ne féljen! Nem vagyok őrült.
– Most pont nem úgy néz ki.
– Igen, tudom. Örülök, hogy magával beszélek utoljára.
– Én… én is örülök, ha már így alakult… Csak nem értem pontosan, mit jelent ez.
– Hazamegyek, és végzek magammal. Ennyi.
– Ja, értem.
Hülye, mit értesz, gondolatban falba verem a fejem, a fickó közli veled, hogy kész, ő itt most kiszáll, te meg azt mondod, érted?
– Ne haragudjon, tudom, semmi közöm hozzá, de elárulná, hogy jutott erre az elhatározásra?
– Tényleg örülök magának, Laura!
Dühös leszek, csak szórakozik velem, és láthatóan élvezi, hogy összezavar.
– Ide figyeljen, elég fura játékot játszik, nem mulattat vele. Ki is tehet valamelyik vasútállomásnál, féllábon is elugrálok hazáig! – amennyire abszurd a helyzet, annyira abszurd, elnagyolt a reakcióm.
Az arcizmai hullámozni kezdenek, mozgás indul az egész testében, még sosem láttam ilyet. Mintha kitörni készülne belőle valami, amit eddig kontroll alatt tartott, és ami belül már komoly pusztítást végzett. Félrehúzódik az útról, leállítja az autót, de a kormányt továbbra is görcsösen markolja.
– Elvitte a fiamat – rekedt a hangja. – Réka magával vitte, féléve nem láttam – elnéz mellettem, összeszűkül a szeme, aztán lehajtott fejjel folytatja. – Nyolcéves. Peti.
Ahogy kimondja, Peti feje megjelenik előttem. Vonásai nincsenek, csak a haját látom, dús, göndör tincseket. Ilyennek képzelek egy fiúgyereket.
– Nem voltam elég neki, nincs bennem elég ambíció, ezt mondta. Csupán apának voltam elég jó, mégis szó nélkül elvitte a fiamat. Hagyott egy levelet, még csak nem is e-mailt írt, kinyomtatta egy A4-es papírlapra – felnevet. – Beleszeretett valakibe. Van ilyen. Történetesen egy gazdag férfiba. Gyanítottam, hogy van valakije, de nem mertem rákérdezni. Ostoba módon abban reménykedtem, ha érzi a bizalmamat, a gondoskodásomat, gyorsan túllesz rajta… A világot járják, ide-oda költöznek. Annyit mondott, örüljek, hogy Peti ilyen luxusban nő fel.
Ráhajol a kormányra, csak a lassú remegést látom a vállán. Köhögni kezd, a fájdalom elakad a torkában, egyre erősebben rázkódik a teste. A halk nyüszítés egyszerre dagad elemi erejű üvöltéssé, felegyenesedik, a feje előre-hátra csuklik. Csak a száját látom, mintha nem hallanék hangot, vagy nem akarnék hallani. Beletorzul az arca, a vonásait mégis megejtően szépnek találom.
Lüktetni kezd a bokám, bekapcsol benne a fájdalom, mint a vészvillogó, állj, csatlakozz le, ne foglalkozz vele! De pont az ellenkezőjét teszem. Figyelem, ahogy elsimul az arca, és szaggatott, ziháló légzése elcsendesedik. Száraz a szeme, majd váratlanul, mintha nyúlós ködből csapódnának ki, elindulnak a könnyek.
Kék aprókockás ing van rajta, világos vászonnadrág. Eddig fel se tűnt, most memorizálom. Magamon is végignézek, az én öltözékem nem ilyen választékos, fehér trikó, rövidnadrág. Meg akarok jegyezni minden részletet. Nem fog eltűnni ez a nap. Azt nem merem gondolni, hogy nem fog eltűnni ez az ember. De az ellenkezőjét sem.
Odahajolok hozzá, alig érintem az arcát, zavaromban elkapom a fejem.
Egyetlen szó nélkül beindítja a motort. Újra könnyű a csend. Ahogy fogynak a kilométerek, úgy fogy el a félelmem. Magam sem értem, miért. Ez az ember most hazamegy, és senki nem fogja megakadályozni abban, hogy azt tegyen magával, amit akar. Eszembe jut, hogy innentől nem mondhatok olyat, hogy ez az ember. Ő. Azt mondom, ő.
Egészen a nyaralóig visz. Mielőtt kiszállnék, felírom a telefonszámom egy cetlire.
– Egy csomó mindent meg kell tudnod rólam – nyújtom felé a cetlit.
Félszeg mosollyal elveszi.
Nem indul el rögtön, megvárja, míg bebicegek az udvarra.
– Mi a neved? – kiáltom, amikor gázt ad. De már nem hallja.